„Én azonban most búcsúként és megemlékezésén nem Borbély Szilárd életéről és haláláról gondolkodom. Egyrészt azért, mert Borbély Szilárd visszavonultan, szemérmesen élte (a végigírt, értelmezett és különböző műfajokban felmutatott) életét. Másrészt azért, mert hagyatéka saját tragédiáin túl, közös történeteink, tragédiánk, amelynek formát, keretet, nyelvet (nyelveket) adott. Újrafogalmazta a miértekre és hogyanokra vonatkozó kérdést, és a válaszokkal olyan messzire jutott, amilyen messzire kevesen.
(…)
Jó volna leírni búcsúként, gyászként, hogy mennyire fáj Borbély Szilárd halála, mennyire fáj ezzel együtt a saját élet. Az írás, a regresszus nyomon követése azonban nem oldja, hanem fokozza a traumát. Magányos munka, amely mindannak a mélyére vezet, amit elszenvedünk, vagy amit elkövetünk. Szembesít a sérülésekkel, és azzal, hogy nincs egyszemélyes feloldozás, megoldás, jóvátétel. Erről, azt hiszem, Borbély Szilárd nagyon sokat tudott. Túlélésre és másként élésre esélyt a közös olvasás, a közös értés adhat. És ehhez ott van most ez a hagyaték is. Sok a dolgunk vele.„”