„Ha választanom kell egy olyan politikai topikot, amely az ezredforduló Európáját leginkább jellemzi, és amivel a mai napig nem tud mit kezdeni, az „a határok megváltoztathatatlanságának elve” lenne.
Bennünket, magyarokat különösen érzékenyen érint a kérdés, főleg a mai Magyarország határain kívül élő nemzetrészeket. 1989 után ismét átrajzolódott kontinensünk térképe: miközben a két Németország újraegyesülését általános eufória és helyeslés kísérte, mi kétoldalú szerződésekben ismertük el a szomszédos országok határait, illetve a magyar nagypolitika több alkalommal megerősítette, hogy nincsenek területi követelései. A revizionizmus csúnya billog, ugye.
(…)
Lebontott határátkelők ide vagy oda, Európa nyugati felében manapság a skótok és a katalánok függetlenedési törekvései borzolják a kedélyeket, Brüsszelben is komoly gondot okozott, hogy egy EU-tagország államból kiváló független új országnak akkor újra kell kérnie a csatlakozást és ismét meg kell-e vizsgálni a csatlakozási feltételeknek való megfelelést, vagy hogy is van ez, az európai álom működtetői láthatóan nincsenek felkészülve a határmódosulásokra.
(…)
Hát, képzeljük el, mi történne, ha az ukrajnai események vagy a szerbiai állapotok miatt Magyarország bármelyik kormányzati tisztségviselője vagy akár csak egy kormánypárti véleményvezér felvetné Kárpátalja, illetve Vajdaság Magyarországgal való egyesülését… Halljuk lelki füleinkkel a magas cében tiltakozó európai kórust?
Nem vagyok a nemzetállami önfeladás híve – bár erdélyi magyarként minimum ambivalens érzéssel tekintek a kérdésre –, az viszont bizonyosnak látszik, hogy a közös Európa belső és külső határai elsősorban mentális határok. Először tehát a fejekben kellene határokat bontogatni, majd utána aggódjunk az újrarajzolandó térképek miatt.”