„Mi indított arra, hogy beállj a francia idegenlégióba?
Leginkább valamiféle kaland- és bizonyítási vágy indított – a fiatal fiúkban benne van, hogy keresik a kihívásokat. Huszonöt éves voltam, 1994-ben mentem el. A szüleimnek nem is szóltam arról, hogy hová készülök, mert biztosan megpróbáltak volna lebeszélni. Nem is tudtam, hova indulok, teljesen ismeretlen volt számomra a légió. Nem volt ennyi hír róla: amit itthon hallottam, azt mind harmad-negyed kézből, és nagyon kevés volt a valós alapja. (…)
Egyébként egy teljesen civilizált, jól működő gépezetbe kerültem. Már-már úgy képzelhette az ember, hogy egy nagy családban van: a légió ereje abban rejlik, hogy mindenki a hazájának tekinti. Befogadó közösség ez, a becsületkódex kiemeli, hogy nemzetiségre, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül bajtárs mindenki, szinte minden ország képviselve van. (…)
A francia nyelvet beszélve is kitűnik, hogy ki milyen nemzetiségű: a lengyelek általában nagyevők, a románok okoskodók, de könnyen megtanulják a francia nyelvet – jó részük le is kerül valamelyik adminisztrációs irodába. A magyarok jól úsznak, az angolok jó katonai beállítottságúak, a németek nagyon fegyelmezettek, pontosak, az oroszok spórolósak, nem költenek semmire. Azok közül, akik kimennek, nem mindenki kalandot keres: vannak, akiknek ez egy második esély az élettől. Ők nem adhatják fel, nem úgy, mint egy francia katona, aki este hazamehet a családjához – makacsabbul kell ragaszkodniuk a helyzetükhöz. Ez meg is látszik a teljesítményen: általában a légiósok jobbak. Az érdemek pedig közösek az ezredben: az elődeink által kiérdemelt kitüntetéseket mi is viseljük, a miénket pedig az utánunk jövők.
Hogyan kell elképzelni az ejtőernyős század egy napját?
Mindegyik századon belül egy kicsit más a program, mert mindegyiknek nagyjából a saját specialitásával kapcsolatos az edzése. Én a hegyi században voltam, így nekünk rengeteg gyakorlatunk volt a hegyekben. Egy átlagos napon 7 óra 30 perckor volt az ébresztő, majd eligazítás, másfél-két óra sport, utána pedig gyakorlatok: hegyi kiképzés, lövészet, fegyverismeret – nemcsak harcászattal foglalkoztunk, hanem mindennel, ami azzal kapcsolatos, hogy miként éljük túl a hegyi feltételeket.
Az alapkiképzésen túl évente egyszer-kétszer voltak különböző kiképzések, én például voltam az Alpokban, két-háromezer méter magasan egy bázison, ahol egy hetet töltöttünk, hogy megtanuljunk alkalmazkodni az ottani viszonyokhoz. Ez persze taktikai kiképzés is volt: egy valós helyzetet szimuláltunk, fegyverekkel, őrséggel, »ellenséggel«. (…)
Melyik volt a legdrámaibb bevetésed?
Nekem Jugoszláviában volt. Afrikában megszokott a szegénység, a vályogkunyhók, lázongások, de Jugoszlávia „szomszéd” volt, itt, Európa közepén. Nem utaztunk ötszáz kilométert sem, és belecsöppentünk a háborúba: a házak lebombázva, minden szétlőve, harci repülőgépek jöttek-mentek – ott szembesültünk a valósággal, amivel Afrikában nem igazán.
Volt velünk két onnan származó fiú is – nekik nem volt kötelező vállalni az akciót, de jöttek. Csak rendfenntartókként mentünk oda, így igazán komoly összecsapásra nem került sor, de ott a harc hevében nehéz volt eldönteni, hogy ki kivel van, így ránk is lőttek. Persze a légió védett minket: volt golyóálló mellényünk, páncélozott autóval jártunk, volt rendes utánpótlás – nem öngyilkos bevetésre küldtek.”