Sosem éreztem magam pártpolitikusnak, és már irtózom attól a sok mocsoktól, amiben részem volt akarva-akaratlanul az elmúlt két és fél évtizedben. Erőteljes alulról jövő elvárásoknak tettem eleget, amikor európai parlamenti politizálásra adtam a fejem, most is attól teszem függővé az indulásomat, hogy van-e igény rá, és kialakul-e olyan politikai összefogás, amelynek szellemében folytathatom az EP-képviselőséget. Különösebben nem töröm magam érte, több lehetséges út létezik. Eddig felvetődött az egyéni képviselőség, a romániai és a magyarországi listán való indulás is, mindegyiknek van előnye és hátránya is. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, rövidesen el kell dőlnie, hogy mi fog történni. 

 

 

Nem is nagyon tudnak róla, hogy mi autonómiát akarnánk. Nem népszerű dolog a kisebbségi kérdés már önmagában sem, hát még, ha valamely komoly politikai cél mellé kell odaállítani a EP-ben az egyes tagországokat. Mondhatni, hogy Trianon óta nagy tehertétel az Európát újra felosztó hatalmak számára a nemzetiségi kérdés, s általában negligálják is. Ezt az érdektelenséget kell legyőznünk, áttörésre van szükség a kisebbségi kérdésben. Magyarország és a külhoni nemzeti közösségek egységes fellépése pótolhatatlan előfeltétele a hatékony autonómiapolitikának.