„Nem tudom, ahogy azt sem, miért mondtam, amit mondtam. Ahhoz képest, hogy mennyit oláhoztak, a nagyszüleim egyáltalán nem zsidóztak. Gyermek-életem nagy részét velük töltöttem, főleg nagymamámmal, aki főzött, ebédet adott, mosogatott, és leengedett vagy nem engedett le az udvarra. Gondolom, nyár lehetett, vagy nagyon tavasz.
Senki nem zsidózott, édesanyám és édesapám sem; azzal a keserű indulattal, amellyel a nagyszüleim oláhoztak, végképp nem. Mégis volt valami bocsánatkérő mellékzöngéje a mondatnak, ha valakiről azt mondták, zsidó. A bocsánatkérés afelé irányult, akinek mondták, hogy az, akiről beszéltek, zsidó. Mintha elnézést kérnének, de hát mégiscsak ez az igazság. És a zsidók tudnak ám bánni a pénzzel.
Olyan nagyon mégsem tudnak, gondolom most, ha egyszer Almási néni ott élt velünk egy szinten a Moghioroș utcai első emeleten egy kétszobás vagontípusú lakásban.
Elkeveredik a múlt a jelennel, és voltaképpen nem is tudom, szégyelljem-e magam az akkori énemért. Az a kérdés gyalázatos, de tehettem-e én a gyalázatról? Egészen nyilvánvaló, hogy nem tehettem, mint ahogy nyilvánvaló az is, hogy szerettem és szeretem azokat, akik tehettek róla. És akármit gondoltak és gondolnak, ők a múltam és az életem.”