„Kezemben a Pro Minoritate legújabb száma, és a borítólap fekete-fehér felvételein látható valamikori futballképek, újságkivágások meglehetősen nagy kísértést jelentenek, hogy azonnal belelapozzak a folyóiratba. Bizonyára így érez mindenki, akit érdekel a »régi idők focija«, ennél jobbat pedig nem is kívánhat magának egyetlen lap szerkesztője sem. Volt valami apropója a témaválasztásnak?
Egy negyedévente megjelenő kisebbségvédelmi folyóiratról lévén szó, mindig úgy tervezzük, hogy az év utolsó – téli – száma rendszerint egy könnyedebb témával foglalkozzon. Ilyen könnyedebb témának számít a sport is – gondoltam én. Az ilyen előfeltételezések azonban általában megcáfolásra kerültek, amikor elkezdtük gyűjteni a tanulmányokat: akár a színház, akár a képzőművészet, akár az építészet vagy éppen a zene kapcsán – ezek kerültek be ti. az elmúlt évek téli számaiba. Most a sport kapcsán is kiderült, hogy nem olyan könnyű a sportról mint kisebbségi témáról írni.
A Pro Minoritate milyen szemszögből közelítette meg a témát ebben a lapszámban?
A lapszám koncepcióját meghatározta, hogy tavaly volt két magyar–román világbajnoki válogatott labdarúgó-mérkőzés: az egyik Budapesten, zárt kapuk mögött, a másik Bukarestben, amely a magyar válogatott eddigi legsúlyosabb vereségét jelentette a román válogatottal szemben. Ehhez a két eseményhez kapcsolódóan egyrészt a folyóirat, de leginkább a Bukaresti Magyar Intézet, amelynek mellesleg igazgatója is vagyok, szervezett egy nagymértékű projektet. A program egy kiállításban csúcsosodott, amelyen a román–magyar labdarúgó-mérkőzések történetét mutattuk be nyolc nagy, mozgatható mobilfalon.
Romániai magyarként nyilván az érdekel bennünket a leginkább, milyen következtetésre jutottak a tanulmányok szerzői a mi sportolóinkat illetően.
Erre az egyik legklasszikusabb válasz, hogy a társadalmi felemelkedés egyik útja a sport. (…) Van egy ilyen tanulmányunk, amely történelmi szempontból vizsgálja a folyamatot. Pompiliu Nicolae Constantin fiatal történész Bukarestben a kommunista rendszer sportpolitikáját, a társadalmi sporthoz való hozzáállását vizsgálja, és ebből írja doktori disszertációját. Olyan tanulmányt készített a lap számára, amely arról szól, hogy a totalitárius rendszerek – kezdve a kommunista Szovjetunióval, Mussolini Olaszországán át Hitler náci rezsimjéig – miként használták ki a sportot mint társadalmi folyamatokat gerjesztő helyzetet. Ő azt mondja, hogy Ceauşescu rendszerében a romániai kisebbségi sportolók előtt gyakorlatilag az egyik legbiztosabb út az volt pályájuk szempontjából, hogy bárhonnan is származtak, nevelkedtek, de Bukarestbe kerüljenek; kivéve a tornászokat, ahol a központ mégsem a fővárosban volt, hanem Déván. Azt írja Pompiliu Constantin, hogy voltak sportolók, akik vállalták a Bukarestbe költözést, és egyfajta magasabb kategóriájú, színvonalú karriert futottak be. Mások viszont soha nem vállalták. Valahol a kettő között van Bölöni László, aki elég sokáig maradt Marosvásárhelyen, az ASA-nál.”