A Kolozsvári Magyar Napokról van szó, hát persze. A kistesó, a Várkert Fesztivál pedig négy évet tölt. Igaz, nem ott, ahol eddig.

Oké, de kedves asszonyom, és kedves adakozók, európai szimbólum-siratók, mi a helyzet a hazai omladozó műemlékekkel?

Röviden: rettenetesen sokat. A kínokat okozó tárgy ezúttal egy kis szakácskönyv.

A kicsiny, ám profi humán evolúciós kiállításon Lucyval, a híres australopithecusszal is szemezhet a néző.

Ha valaki megmérettetik és testesnek találtatik, az el is ítéltetik. Bűnterhelten, újruhátlanul kulloghat a szeme világába.

Minden évben megcsinálja. És minden évben eláll tőle a lélegzetünk. Ilyenek vagyunk. És ilyennek láttuk az idén!

Élet a pártkongresszuson.

Szögezzük le: a szándék dicséretes! Mindentől függetlenül. De azért vicces, na.

Úgy tűnik. Igaz, nem magyar, hanem román zászló alatt. De sízni így is jól lehet majd, ha minden megvalósul.

Aztán be is zárt, de közben jól megnéztük magunknak a nemzetközi ebseregletet, és saját győzteseket is választottunk, ha már kutyaszépség és verseny.

A legnagyobb magyar költők elitkommadójába tartozott. S tartozik most is. Kollégánk versével búcsúzunk tőle.

A budapesti élőlánccal egy időben, kedden kora délután.

Főleg, ha Kolozsváron csúcstalálkoznak. És nem csak ők! Mondjunk még nagy neveket?

Nem esznek meg, még csak meg se kóstolnak (többnyire). Inkább ismerkedjünk meg velük. Mert akkor esetleg kiderül, hogy még a vámpírpók sem az, aminek nevezik.

A legtöbben helyeslik. És persze Bukarestről is megvan a véleményük.

Amúgy Papp Attila Zsolt álnéven jár közöttünk. És bemutatták az új verskötetét Tengerkolozsváron, Vízierdélyben. Kicsit felugrottunk mellé a költői trámvájra.

Pedig éppen csak, hogy felszerelték. De nem baj, a főnackó, izé, az egyetem rektora, Ioan-Aurel Pop majd lemennydörög, és kicserélik azt a piros lámpát a házon.

Bizony, a boldogsághoz nincs szükség titán-kevlár mellényre. A lelkünket kell megedzeni. Legyen olyan, mint a damaszkuszi acél.