Üzenet a hangkamrából. Válasz Fall Sándornak

Fall Sándor szerint a „kolozsvári értelmiség bizonyos köreiben zajló” „úgynevezett etnopolitikai vita” kizáró jellegű. Eredményeként „az exkluzivista értelmiségi buborék még inkább megvastagítja a falát és még nagyobb mértékben ideológiai hangkamrává változik”. Elemző véleménycikkében nehezményezi azt is, hogy a vita túlságosan is elméleti síkon zajlik, amivel valamiféle pragmatizmust, gyakorlatorientáltságot állít szembe (bár azt nem fejti ki részletesen, hogy ez miben is állna). Meglepetésének ad hangot továbbá, hogy az „okos gondolkodásra szakosodott és abban szocializálódott szereplők” hogyan lehetnek annyira naivak, hogy azt gondolják, hogy írásaik bármiféle változtatásra késztetik az RMDSZ-t, vagy hogy hatnak az erdélyi magyar társadalomra.

Következtetése, hogy az állásfoglalások valójában minden „gyakorlati” következményt mellőző kinyilatkozások, hogy azokat (immár Biró A. Zoltán, nem a szerző kifejezésével élve) az ellenzéki szerepklisére való bejelentkezés gesztusaként értékelhetjük.

Bár a szöveget első olvasatban a fenti gondolatmenet és az ezt kifejezni hivatott indulatos minősítések dominálják, egy második, az indulatoktól elvonatkoztató olvasást követően kitűnt számunkra, hogy Fall Sándorral több alapvető ponton egyetértünk. Ez leginkább a helyzetértékelés vonatkozásában igaz. Az RMDSZ hatalomgyakorlására, a demokratikus döntéshozatal és a visszacsatolás hiányára vonatkozó gondolatmenetét akár magunk is írhattuk volna. A magyar–magyar viszony tekintetében pedig – bár Fall Sándor kerüli a hegemón pozícióban lévő kormánypárttal való konfrontációnak akár csak a látszatát is – lényegében szintén egyetértünk. A jelenlegi geopolitikai körülmények között a Fidesszel való kapcsolatok és a román politikába való beágyazottság már nem tudják egymást kiegészíteni, az RMDSZ egyre inkább egy nullaösszegű játszmában találja magát, amiben mind nagyobb súllyal nehezedik rá a két irányvonal közötti választás kényszere.

Hálásak vagyunk tehát Fall Sándornak. A vitától eddig valóban távol tartották magukat az úgymond jobboldali, magukat konzervatívként meghatározó szereplők. A megszólalók többsége tényleg valamilyen baloldali, illetve liberális pozíciót képviselt (már ha ragaszkodunk ahhoz, hogy – egy a Fidesz, illetve a mostani kampányban immár az RMDSZ által is ránk kényszerített keretben – magunk is ezekben a terminusokban értelmezzük saját belső viszonyainkat). A macskákkal vitázó kutya alakját, aki „dominánsan ült a párnán, mint egy igazi fasiszta”, értékeltük ugyan és Szántai János szatirikus pamfletjét ezen a ponton jól sikerültnek találtuk, de Fall Sándor írása immár tartalmi szempontból is figyelemreméltó és válaszra érdemes.

A következőkben négy pontban reagálunk az írásában megfogalmazott gondolatokra, minden esetben a közös pontok felől haladva a nézetkülönbségek és az eltérő értelmezések irányába.

1.

Egyetértünk Fall Sándorral abban, hogy

az RMDSZ az elmúlt évben semmilyen külső vagy belső kritikára nem volt receptív.

A stratégiai döntéseket egyre inkább antidemokratikus és nem transzparens módon hozták meg a Szövetség belső köreihez tartozó politikusok. A politikai részvétel lehetősége valójában soha nem is adatott meg az erdélyi magyar közösség többségét képező alávetett csoportoknak. Maga a politikai osztály szerkezetében egyre inkább centralizálódott, a felsővezetés erőforráselosztási és tárgyalási monopóliumot szerzett magának. A politikai folyamatból előbb a közösségi aktivisták és intézményszervezők (tanárok, papok, értelmiségiek stb.), majd pedig a különböző szakértői csoportok szorultak ki.

Fall szerint, mivel ezzel magunk is tisztában vagyunk, a mostani vita nem több, mint az ellenzékiség merőben üres gesztusa. Ebben teljesen igaza lenne, amennyiben problémafelvetéseink célja tényleg az RMDSZ megreformálása, illetve az RMDSZ-szel folytatott párbeszéd elindítása lenne. A célunk azonban nem ez. Mivel tisztában vagyunk a fentiekkel, egy olyan keret felvázolása törekszünk, amiben a jelenlegihez képest alternatív intézményes berendezkedés egyáltalán elgondolható. Nem látjuk esélyét annak, hogy az RMDSZ látványosan elbukjon a mostani választásokon. A Szövetség a saját kampányát jó érzékkel leválasztotta az országos politikai folyamatokról, az etnikai riogatásra és politikai ellenségképzésre alapozó retorika pedig a Szövetség mellett mozgósítja majd a magyar szavazók mintegy 40-45 százalékát. Ez, miután semmi nem utal arra, hogy a román részvételi szándék felugorjon, minden bizonnyal elég lesz 5 százalékos küszöb átlépéshez.

Középtávon azonban a jelenlegi vonalvezetés bukása mégis borítékolható (ha más nem, a demográfiai erózió okán). A „magyar egység” megvalósítása azonban olyan jól sikerült, hogy nem csak a politikai osztály, hanem immár a magyar értelmiség fantáziája sem terjed túl a jelenleg fennálló kereteken. Nincsenek olyan csoportok, akik egyáltalán gondolkodnának valamiféle B-terven. Bár csak azon, hogy mi lesz majd velünk egy Fidesz utáni világban. Mi csupán ezt próbáljuk tenni.

Természetesen számon lehet kérni rajtunk a „gyakorlatközpontúság” hiányát, de ilyenkor azért illene számba venni az intézményes aszimmetriákat, illetve reálisan értékelni a pozícióinkat. Társadalomkutatók vagyunk. Más társadalomkutatókhoz viszonyítva talán többet vagyunk terepen, ahol a mellett, hogy kutatunk, az utóbbi években a szokványosnál szorosabb kapcsolatot tudtunk kiépíteni roma közösségekkel. Másfajta empirikus vizsgálatot is talán többet végzünk az átlagnál, az erre vonatkozó eredményeinket pedig nem pusztán angol nyelvű szaklapokban közöljük, hanem rendszeresen tárgyaljuk az erdélyi magyar nyilvánosságban. Intenzíven bekapcsolódtunk az erdélyi magyarokat (és egyre inkább a magyarul beszélő romákat) érintő nemzetközi kisebbségi jogvédelmi tevékenységbe.

Nyilvánvalóan a média- és politikai kommunikációnk lehetne sokkal jobb. Nyilvánvalóan a hivatásos politikusokkal való élő vitában nagyobb is lehetne az állóképességünk. Az is jó lenne, ha influenszerekkel, a közösségi médiához nálunk jobban értő szakemberekkel tudnánk együtt dolgozni, mert a helyenként túl összetett érvelési stílusunk nem talál utat a szélesebb közönséghez. De hát nincsenek megfelelő erőforrásaink, nem uralunk intézményes struktúrákat. Másokat megfizetni nem tudunk, nekünk magunknak meg nincs többirányú politikai és kommunikációs tudásunk. Sajnos ennyi van, ennyit tudunk.

2.

Még érdekesebb, hogy Fall Sándorral valójában

a magyar–magyar viszony tekintetében is egyetértünk.

A jelenlegi feszült geopolitikai helyzetben a Fidesszel való szoros viszony a román politikai szereplők számára biztonságpolitikai kockázatként jelenik meg. Érdemes felidézni azt, hogy Kelet-Európa szerte egy erőteljes fordulat zajlik le a kisebbségpolitikában. Itt nem csupán Ukrajnáról beszélünk. Észtországban és Lettországban nemes egyszerűséggel megszüntették a kisebbségi nyelvű oktatást. Lettországban a kisebbségi jogvédők és a közösségi aktivisták (vagy akár csak az oktatási rendszerben dolgozó oroszok) a szolgálatok állandó jellegű zaklatásának vannak kitéve. Az oroszul beszélőket képviselő pártok, illetve politikai csoportok mindkét országban kiszorultak a politikai folyamatokból.

Nemrég a Moldvai Köztársaságban jártunk, ahol a változások szintén látványosak. Chișinău nyelvi tájképe teljesen átalakult: román egynyelvűvé vált, szinte teljesen eltűntek az orosz feliratok. Jelentősen szűkül a gagauz területek autonómiája, kézzel fogható közelségbe került az autonómia teljes felszámolása is. De általában véve, az európai intézmények szintjén is fordulat zajlik, ahol a kisebbségi jogok csökkentése és biztonságpolitikai szemléletmód térnyerése kéz a kézben járnak. Ilyen körülmények a Fidesszel való alárendelt viszony komoly tehertétel. Főként, hogy a körülményekre fittyet hányva Orbán Viktor minden évben megjelenik Tusványoson, és megtartja a saját nemzetközi pozícionálódását szolgáló szónoklatait. Eközben nem érdekli különösebben, hogy eszmefuttatásait a teljes erdélyi magyar politikai osztály az első sorban ülve hallgatja, lelkesen tapsolva „minden magyarok miniszterelnökének”.

A Transtelex Dialóg mellékkövetkezményeként immár bizonyítékunk van arra, hogy Orbán, azzal, ami tett, közvetlenül hozzájárult az erdélyi magyar kisebbség cselekvési lehetőségeinek beszűküléséhez. Kelemen Hunor pedig a függőségek (a média NER-kézben való összpontosulása, MCC, a különböző RMDSZ-es érdekcsoportok közvetlen Fideszes bekötöttsége) okán nem tudja elítélni Orbán rasszista megnyilvánulásait. Egy éles helyzetben a szövetségi elnök csupán annyit tud mondani, hogy személyesen ismeri a magyar miniszterelnököt, így biztosan tudja, hogy nem rasszista. Politikai érvként ez a külvilág felé kicsit kevés, még ha az erdélyi magyar hívek ezt a magyarázatot el is fogadják.

Ehhez hasonló helyzetek a jövőben is lesznek és az nem lehet, hogy az erdélyi magyar közösségen belül a közösség alapvető érdekeit semmibe vevő Fideszhez való végletekig vitt lojalitásnak még csak diskurzív szinten se legyen semmilyen alternatívája.

3.

Abban is egyetértünk Fall Sándorral, hogy

az erdélyi magyarok attitűdpozícióit nem írhatjuk teljes mértékben a Fidesz-propaganda számlájára.

A többséggel szembeni határfenntartási igyekezet óhatatlanul zártabb viszonyulásokhoz vezet mindenfajta külsőnek tekintett csoporttal szemben.

Az sem Orbán hatása, hogy az erdélyi magyarok erősen esszencializált regionális, etnikai és tegyük hozzá faji kategóriákon keresztül gondolják el a fejlettségi hierarchiákat („cigányok” vs. mások, Balkán vs. Közép Európa, Regát vs. Erdély, ortodoxok vs. katolikusok/protestánsok). Azt azonban látni kell, hogy Orbán a meglévő attitűdöket a végletekig radikalizálta, politikai jelentőséggel ruházta fel és egy többé-kevésbé koherens világmagyarázatot épített belőlük. Ez a világmagyarázat azonban sok helyen ütközik nemcsak az európai mainstream-mel, hanem azzal is, ami a román nyilvánosságban elfogadott.

Magunk az európai mainstream-mel szemben (amit mindazonáltal nem úgy látunk, ahogy azt a Fidesz szélsőjobboldali retorikája láttatná velünk) erősen kritikusak vagyunk, szemben Fall állításaival nem vagyunk érdekeltek annak semmiféle erdélyi importjában. Csupán tényként rögzítjük azt, hogy az erdélyi magyar közösség egyfajta szemiotikai határpozícióban van (valahogy úgy, ahogy ez Bodor Ádám regényeiben is megjelenik). Hiába érzi a közösségünk magát egyre otthonosabban az orbáni propaganda által berendezett világban, a romániai társadalmi valóságtól s az itt meglévő jelentésektől, konszenzusoktól mégsem tud elvonatkoztatni. Néha pedig igen brutálisan jön szembe vele ez a valóság, mint a gyergyóditrói magyarellenes hecckampánnyá fajult médiaesemény alatt, vagy amikor Orbán rasszista beszéde okán az RMDSZ-t kiszorították a kormányzati pozícióból.

Nincs továbbá az erdélyiek úgymond „tradicionalizmusával” sem különösebb problémánk (bár ezt a kifejezést nem is igen szoktuk használni). A romaellenes rasszizmus és a romák magyar nyelven működő közintézményekből való kiszorítása azonban például semmiféle „tradícióval” nem igazolható számunkra. Nem gondoljuk, hogy azt sem, hogy az erre való hivatkozás elegendő lenne arra, hogy az alávetett csoportok interakciós paritását megtagadjuk a magyar intézményeken belül.

Végül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az értékkonzervatív vs. progresszív szembeállítás, amit Fall túl erősen exponál, elfed egy másik látens közösségen belüli törésvonalat, ami az elosztási kérdésekre vonatkozik. Egy egyre inkább marginalizálódó közösség esetében nem tűrhető el, hogy a politikai osztály szociális érzékenysége, egyáltalán az elosztási egyenlőtlenségekkel kapcsolatos problémákra vonatkozó tudása minimális legyen.

4. A legélesebb különbség azonban Fall pozíciófelfogásához kapcsolódik.

Érvelésének központi eleme, hogy a politikai elit, az erdélyi magyar társadalom és a „liberális” értelmiség is mindig ilyen volt, mindig is ilyen lesz. Ez olyan mintha Fall a partvonalról beszélne. Úgy tesz, mintha nem lenne maga is tagja a közösségnek és nem lennének neki is eszközei arra, hogy bármiféle változást kieszközöljön.

Valójában a pozícióink nem különböznek radikálisan. Mi is, meg ő is az erdélyi magyar közösség részei vagyunk. Az RMDSZ, a Fidesz vagy a román kormány politikai döntései eléggé hasonlóan érintenek bennünket, miközben erre sem nekünk, sem neki nincs közvetlen befolyásunk a jelenlegi struktúrában. Ha a társadalmi attitűdök alakulása nyomán konfliktusba kerülünk a román struktúrákkal, ha a román-magyar viszony elmérgesedik, ha az erdélyi magyar közösség biztonságpolitikai kockázattá válik az állam szemében, az mindannyiunk problémája lesz, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a bevándorlásról, az Ukrajnában zajló háborúról, a liberalizmusról vagy a marxizmusról.

Lehet persze azt mondani, hogy ezek a kérdések 15 éve, vagy 10 éve voltak aktuálisak, most már odavan minden esély, csak ezzel az attitűddel még olyan eredményt sem érünk el, mint a mi sok szempontból tényleg erőtlen, intézményileg és társadalmilag kétségkívül nem eléggé beágyazott próbálkozásunkkal.

Mi azt gondoljuk, hogy nem érdemes a korábbi kudarcokon keseregni és jobb híján cinikusan beállni a NERmdsz szekértolói közé. Az, hogy milyen politikai közösséget építünk, hogy van-e lehetőség a politikai képviselet megújítására, vagy hogy milyen megoldást találunk arra, hogy a politikai képviselet zátonyra futott, a közös felelősségünk. Azon gondolkodni, hogy képesek vagyunk-e egy igazságosabb és egyenlőbb erdélyi magyar társadalmat felépíteni, nem az értelmiség „úri huncutsága”, vagy ideológiai elhajlása kellene legyen.

Csak a társadalomkutatók, az újságírók, a közösségi aktivisták, a tanárok és mások deliberatív vitája, közösséggé kovácsolódása, majd a szélesebb társadalom és az alávetett pozícióban lévők fele fordulása, vitája hozhat bármily csekély eredményt. Ebben pedig Sanyi, újságíróként, és (tetszik Neked vagy sem) értelmiségiként, rád is szükség van!