Petőfi, a költő, az értelmiségi, a polgár, a turista, az influenszer – Maksay Ágnes filmjéről

Amikor beléptem a kolozsvári Sapientia EMTE aulájába, leesett az állam. Hirtelen azt hittem, a Barbie-filmet vetítik. Egy tűt nem lehetett leejteni, annyian ültek, álltak a (nagy) teremben. Jó páran be se fértek a vetítésre. Na de: nem, nem a Barbie-filmet vetítették. Hanem egy dokumentumfilmet. Méghozzá erdélyi rendezőét. És ennek bizony nagyon tudtam örülni. Mint minden alkalommal, amikor „a mi kutyánk kölyke” sikert arat. Persze, nem akármilyen rendezőről van szó. Maksay Ágnes, mondjuk ki szépen (hogy mindenki értse), az erdélyi magyar (tévés) dokumentumfilm nagyasszonya. És pont. Igaz, hozzásegített a sikerhez az is, hogy a film ősbemutatója éppen a 14. Kolozsvári Magyar Napokra esett. És persze az is, hogy az alkotás az összmagyar történelem egyik legvonzóbb ikonjáról szól. Petőfi Sándorról, hát persze.

Telt ház előtt pereg Maksay Ágnes filmje Kolozsváron.

Talán feltűnt, nyájas Olvasó, hogy még nem írtam le a film címét. Nagyon kevés problémám van az alkotással, ez az egyik. Képtelen vagyok megjegyezni. Mármint a címet. (Pedig az a megtiszteltetés is ért, hogy beszélgethettem az alkotócsapat két tagjával, Maksay Ágnessel és T. Szabó Leventével a vetítés után.) A filmkészítő általában igyekszik olyan címet választani, amely azonnal nagyon sok fejben rögzül. A film címe: Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én! Naná, egy híres Petőfi-vers (Erdélyben) egyik sora. De a szélesebb közönség ezt a címet akkor sem fogja megjegyezni, ha egy Petőfi-kötettel verik a fejét. Az alkotóknak ez az apróság nyilván csak akkor okoz komolyabb gondot, ha különböző (netán nem csak magyar) fesztiválokra nevezik az alkotást. (Nagyon drukkolok nekik e tekintetben, nem mellesleg.) Viszont a címen kívül szinte semmi kivetnivalót nem találtam a filmben. 65 percen keresztül fogva tartott. Először is azért, mert ismét azt láttam, hogy az erdélyi magyar tévés dokumentumfilm, ha tetszik, menthetetlenül felnőtt. Hosszú, unalmas állóképek helyett dinamikus vizuális világ, a beszélő fejek (értsd, a kamerának mesélő emberek) megmozdulnak, a környezetben sétáló, tevő-vevő, élő figurákká válnak, a kameramunka profi (László Loránd, kalapot le!), a drónkameramunka profi (Kőmíves István munkája), az animáció profi (szintén Kőmíves Istvánnak jár a taps érte), a zene profi (Hara Lilla zenei szerkesztőnek köszönhetően), a vágás profi (ismét László Lorándnak megy a thumbs up). Itt fontosnak tartom hangsúlyozni: mint nagyasszonytól, Maksay Ágnestől senki se várjon underground „garázsfilmet”, netán punkos magamutogatást. Maksay Ágnesre, a filmes alkotóra a következő szavak jellemzőek: elegancia, pontosság, figyelem, aprólékosság, arányérzék… és megint elegancia. Az eredmény pedig, mint fentebb már jeleztem: bő egy órán át úgy érzi a néző, pompás vizuális lakomán vesz részt. Ahol megtisztelik. (A néző tiszteletét igen gyakran csak hiányolni tudom a legkülönbözőbb vizuális termékek esetében.)

A szelindeki vár. Bem és Petőfi Szelindeken szállt meg 1849-ben, a vízaknai csata előtt.

Amit Maksay Ágnes és csapata ezzel a filmmel letett elénk az asztalra, nem más (az én értelmezésem szerint bár), mint egy Petőfi-Erdély-térkép. A filmben elhangzik egy statisztikai, ám izgalmas adat: Petőfi, ugye, 26 évig járt-kelt-írt-ágált-szeretett-küzdött-stb. ezen a földön. (Kerek 200 éve született, a bicentenárium alkalmából készült Maksay filmje is.) Na és ebből a 26 évből egy évet Erdélyben töltött. Ami azért nem semmi. Mert ülhetett volna Pesten is, például. (Jó, lehet, hogy ez csak nekünk, erdélyieknek hűha, de hát erdélyiek volnánk.) Na de Erdélyben sem úgy töltötte azt az összesített egy évet, hogy a kolozsvári korzón andalgott. Bejárta ő „széles e vidéket”, hol feladatot teljesítve, hol turistaként, hol vőlegényként, hol nászutasként. Ennek megfelelően a Maksay-csapat 19 (!) helyszínen forgatott. Ez óriási munka, az előtanulmányoktól a megszólaltatott embereken, forgatáson, utazáson keresztül egészen az utómunkáig. Az eredmény pedig: aki megnézi a filmet, egy óra alatt tisztába kerül azzal, merre járt Petőfi (nyilván a helyszínek száma nem teljes) Erdélyben és akár pakolhat is, ha be akarja járni az ikonikus és kevésbé ikonikus, ám lenyűgöző helyeket. Ja, a film bédekkerként is tökéletesen működik.

Maksay Ágnes, a film rendezője és T. Szabó Levente, a film társ-forgatókönyvírója és szereplője a kolozsvári ősbemutatón.

Megkérdeztem a film irodalmár társalkotóját, T. Szabó Leventét, kerekebb lett-e a Petőfi-nagykép az alkotásban feltárt részletek, egészek által. Azt mondta, több szempontból is kerekedett. Ez pedig fontos. Hogy milyen tekintetben egészült ki a nagykép, azt ide nem írom le. Elsősorban azért, mert ismerni kell hozzá az elő-képek rendszerét, ami nem-irodalomtudós számára labirintus. És a nem szakember nézőt nem is érdekli. Csak jelezni akartam, hogy a film nem csak esztétikai, ismeretterjesztő szempontból fontos, hanem irodalomtudományosan is. És ha már szóba hoztam T. Szabó Leventét, hadd emeljem meg a kalapomat előtte külön. Élete első filmes szereplése, ha úgy tetszik: nem csak szakmai konzulensként, társ-forgatókönyvíróként és a film zarándokaként (színészként, na) is részt vett a munkában. És ahhoz képest, hogy e téren (azon túl, hogy gyakorlott egyetemi előadó) semmi rutinja nincs, remek jelenléte van a képernyőn. A másik fontos elem, amit szeretnék kiemelni: az alkotóknak sikerült olyan alanyokat találni a különböző Petőfi-helyszíneken, akik (egy-két kivételtől eltekintve) egyrészt nem az unalomig ismert (és unalmas) interjús pókerarcot hozzák, hanem élő, sok esetben bájos módon sztoriznak az adott helyhez kapcsolódó, kapcsolható emlékekről, (terep)tárgyakról, emberekről. Közben pedig szépen, elegánsan kibontakozik a Petőfi-kép: hogy nem csak ikonikus költőről és forradalmárról van itt szó, kérem! Hanem modern értelmiségiről, aki adott esetben nem szégyelli (sőt!) bulvárosítani akár a magánéletét is, aztán ennek következményeképpen influenszerről (bár szerintem inkább punksztárról), az első modern magyar turisták egyikéről és szikraként pattanó katonáról. Ezzel kapcsosan az a személyes véleményem, hogy a kiváló költő, értelmiségi, influenszer stb. katonának nem volt annyira jó. Hiszen a filmben elmesélt egyik történet szerint, a vízaknai csatában például annyira belemelegedett a harcba (vagy annyira nem érdekelte a katonafegyelem), hogy úgymond, „nem hallotta meg” felettese visszavonulásra vonatkozó parancsát. A parancsot, tetszik érteni? Na de nézzük el ezt neki, így utólag: még Petőfi sem lehetett mindenben jó.

Forgatás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Budapesten.

A film ősbemutatója óta is töprengek, mégpedig két dolgon. Az egyik a következő: a Petőfi bicentenárium évében, ha tetszik, a csapból is Petőfi-tartalom folyik. Ami, félreértés ne essék, szuper, csak feltevődik a kérdés, hogyan tud egy-egy alkotás nem belemerülni a nagy Petőfi-tartalomfolyamba. A másik kérdés pedig ehhez kapcsolódik: a Petőfi bicentenárium pár hónap múlva lejár. És akkor mi lesz ennek a filmnek a sorsa? Jó, bemutatják a tévében, esetleg néhány fesztiválon. És? Hogy kerül ez a kiváló vizuális Petőfi-térkép az emberek (egymillió, tíz?) kezébe? Nos, érzésem szerint ezek azok a feladatok, amelyek az alkotókra várnak. De nem csak rájuk. Mindannyiunkra, akik ebben a közösségi kultúrában gondolkodunk, élünk és tehetünk valamit az ügyben.   Maksay Ágnes, László Loránd: „Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én…” – Petőfi Erdélyben. Dokumentumfilm (2023, 65 perc). A film a Videopontes Stúdióban készült, az MTVA megbízásából. Rendező-forgatókönyvíró: Maksay Ágnes. Operatőr-vágó: László Loránd. Drónoperatőr, animáció: Kőmíves István. Tudományos munkatárs és forgatókönyvíró: T. Szabó Levente. Segédoperatőr: Laczkó Tibor. Zenei szerkesztő: Hara Lilla. Narrátor: Kautzky Armand. Fotók: Kolozsvári Magyar Napok, Video Pontes Stúdió.