Összebékíthető-e a dákoromán kontinuitás és a honfoglalás?

Talán negyedik osztályos lehettem, amikor első alkalommal tanultunk a dák-római háborúkról és a dákoromán kontinuitásról. A néhol már színes lapokat is tartalmazó tankönyv vonatkozó fejezete a térképek mellett az elengedhetetlen Decebal portré kíséretében illusztrálta a korabeli eseményeket, amelyek közül leginkább a Domitianusszal és Traianusszal is szembeszálló utolsó dák király halála rendített meg a leginkább. Emlékszem, hónapokig visszatérő borzalom töltött el, amikor felidéztem magamban az órán hallottakat, a tankönyvben olvasottakat.

Hogyan, mi módon tudott a kardjába dőlni? Technikailag miként valósítható meg egy ilyen művelet? Vajon elsőre sikerült, vagy többszöri próbálkozásra? Ettől függetlenül megnyugtató volt, hogy sikerült az elgondolás, és a földi pályafutását a Szebeni-havasok sűrűjében befejező derék dák vezető nem jutott élve a római légiósok kezére, akik így nem tudták láncra verve végigvonultatni a római diadalmeneten, majd rituálisan megfojtani a tömegek előtt. Így be kellett érniük a fejével, amit a Gemonia-lépcsőn dobtak a városlakók elé.

Az is javított a kedélyállapotomon, hogy a rómaiakkal sokáig dacoló, a végzetes háborúban is derekasan küzdő dákokat ugyan legyőzték, de a túlélőkben, és a rómaiakkal sosem harcoló máramarosi szabad dákokban tovább munkált az életösztön. A légiókkal megérkeztek az új provinciába a tarka kultúrájú római polgárok és alattvalók, akikkel sikerült megtalálni a közös hangot, így fátylat borítva a véres múltra,

Igen ám, de ezzel párhuzamosan a magyar honfoglalásról is tanultunk az iskolában, sőt, iskolán kívül is. Elsősorban a családban, ahol az elsők között kaptam kézbe a Hunorról és Magorról, a csodaszarvasról, Álmos vezérről és Árpádról szóló magyar mondákat és legendákat, majd a cserkészfoglalkozásokon is hangsúlyosan jelen volt a témakör. Meg úgy általában a mindennapok szintjén is. Hol anekdotikus, hol komoly formában, de keresztül-kasul szőtte cseperedésem minden szakaszát.

Elkerülhetetlen volt, hogy a román és magyar eredetmítoszok útjai egyszer csak találkozzanak a mentális térképemen, és a metszéspontok zavart okozzanak, majd kérdésfelvetésre, válaszkeresésre ösztönözzenek. A kérdéskör iránti érdeklődés mélységétől függetlenül ezt a fejlődési ívet valószínűleg a romániai magyarok nagy többsége bejárja, a különbséget az jelenti, hogy ki mihez kezd vele.

Akik jelen voltak kedd este az MCC kolozsvári képzési központjában tartott, A dákoromán kontinuitás és a honfoglalás című beszélgetésen, azok vélhetően élénken érdeklődnek a román és magyar nép eredetmítoszait övező történelmi tények és a képzelet szoros kapcsolata iránt, és kíváncsiak arra, hogy a két nép történetírása között néha feszültségeket is okozó témakörök között létezhet-e közös, összhangban levő szemlélet a múltról?

Erre a kérdésre kereste a választ az MCC Románok és magyarok a közös múlt tükrében című eseménysorozatának első kerekasztal-beszélgetése, amelyet további tíz alkalom követ. A szervezők célja, hogy ezek az alkalmak a romániai magyar és román történészek párbeszédére építve, összehasonlító és kiegyensúlyozott nézőpontból vizsgálják Románia, illetve Erdély történelmének vitatott kérdéseit, amelyek a két nemzeti történetírásban hosszú időn át eltérő értelmezéseket kaptak. A romániai nyilvánosságban példa nélküli kezdeményezés szakmailag igényes és nyitott megközelítést kínál a történelmünkről folytatott párbeszédhez,

– írták a szervezők az eseményajánlóban, amire azonnal felkaptam a fejem.

Valóban példátlan akcióról beszélhetünk, hisz bár a román és a magyar történészek között létezik szakmai párbeszéd, közös kutatási projektek is, azok eredményeiből eddig vajmi kevés jutott el a szélesebb nyilvánossághoz. Ez a hiánypótló projekt azonban messzebbre mutathat a puszta ismeretterjesztésnél: a köztudatba emeli azt az új kutatói generációt, amely már a kritikai történelem és a metatörténeti összefüggések felől közelít a közös múltunkhoz.

Jól tükrözte ezt a szándékot a meghívott előadók és a beszélgetéssorozat szakmai kurátorának, moderátorának személye is. Dr. Marius Turda, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzora, a Royal Historical Society tagja olyan kifinomult, könnyed stílusban, ösztönös humorral átszőtt laza eleganciával és határozottsággal irányította a beszélgetést, hogy az balzsamként simogatta a közélet és a közösségi média posványos vitakultúrájának passzív szemlélésébe belekérgesedett lelkemet.

Turda azzal indított, hogy a tárgyalt témakörök kapcsán egy olyan megoldásban gondolkodtak, hogy a párbeszéd két, valójában egymást kiegészítő, mintsem egymással szemben álló narratíván és két földrajzi hagyományon keresztül folyjon, hisz a dákoromán kontinuitás és a honfoglalás elmélete nem zárják ki egymást. Ha bárki is feszengett volna a nagy téttől a szépszámú közönség soraiban, az hátradőlhetett annak hallatán, hogy a beszélgetés végén a minőségi bor segíthet feloldani az esetleges román–magyar gátlásokat.

Ugorjunk is a mély vízbe, és lássuk, mit gondoltak az előadók a kontinuitáselméletről és a honfoglalásról.

A Római Birodalom hadtörténetével, katonai régészetével, a római határvidékek és peremprovinciák kutatásával foglalkozó Dr. Eduard Nemeth a probléma magját abban jelölte meg, hogy Aurelianus császár 271–275 közötti kivonulása után maradt-e a területen latin nyelvű népesség.

A BBTE Ókortörténeti és Régészeti Intézetének docense szerint amennyiben maradt, kérdéses ennek aránya, illetve az, hogy meddig maradt fenn újlatin nyelvet beszélő közösségként. Az is elhangzott, hogy bár a kérdésfelvetés egyszerű, a tudományos válasz megfogalmazása már sokkal bonyolultabb feladat a régészeti korlátok, a történelmi kontextus, a római hódítási stratégia, valamint az írott források hiánya miatt.

A szakember hangsúlyozta, hogy a régészet korlátokba ütközik, amikor etnikai azonosításról van szó, hisz írott források nélkül egyetlen földből előkerült tárgy sem árulkodik az egykori tulajdonosa etnikumáról vagy az általa beszélt nyelvről. A római kivonulás utáni korszakot (i. sz. 271–896) egyfajta vadkeletként írta le, ahol a helyi politikai hatalom gyenge volt, és a különböző vándorló közösségek (hunok, gepidák, avarok, szlávok, bolgárok, később besenyők és kunok) hullámokban váltották egymást, és gyakori volt, hogy a korábbi vazallusok váltak az új uralkodókká.

Az is fontos adalék, hogy a rómaiaknak általában nem állt érdekükben teljes népcsoportok kiirtása, így logikusnak tartja, hogy a dák lakosság egy része megmaradhatott a hódítás után is. Arra is felhívta a figyelmet, hogy rómaiaknak nem állt érdekükben dokumentálni Dacia elvesztését, mert az presztízsveszteség volt, ezért hozták létre a Duna déli partján a Dacia Mediterranea és Dacia Ripensis tartományokat. Nemeth az északon maradt lakosságot az „adminisztráció árváinak” nevezte.

Nemeth itt ismertette Robert Röslernek a kontinuitással szemben álló imigrációs (bevándorlási) elméletét, amely szerint a román nép a Dunától délre alakult ki, és csak később költözött északra.

A számomra legfontosabb kijelentés ezután következett:

Ezt azzal egészítette ki az előadó, hogy a jó és a rossz régész is gyárt hipotéziseket az ásatás megkezdése előtt, de a kettőjük közötti különbség abban rejlik, hogy amikor a rossz régész látja, hogy a valóság és a leletek cáfolják az elméletét, egyszerűen kijelenti: a valóság a hibás.

Dr. Sorin Nemeti, a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Intézetének egyetemi tanára nem abszolút igazságként tekint a dákoromán kontinuitás elméletre, hanem egy olyan összetett historiográfiai paradigmaként értelmezi, amely az idők során sokat változott. A római kori Dacia történetével, az antik vallásokkal, katonai régészettel, ókori ikonográfiával, valamint a népvándorlás kori régészettel és ókori földrajzzal is foglalkozó szakember felidézte, hogy a kontinuitáselmét kezdetei a tudományos történetírás kialakulásához, különösen Dimitrie Cantemirhez és az Erdélyi Iskolához (Școala Ardeleană) köthetők.

Megjegyezte, hogy az Erdélyi Iskola képviselői még kizárólag a latin eredetet hangsúlyozták, és teljesen kihagyták a dák összetevőt. Szemléletes epizódja ennek a korszaknak Petru Maior dühös szembenállása Josef Eder osztrák történésszel, aki dák neveket azonosított Tordán és Nagyludason talált római feliratokon. Maior azzal vádolta kollégáját, hogy dákosítani próbálja a románok őseit.

Nemeti mindenekelőtt azt emelte ki, hogy a régészeti kutatások alapján Erdélyben nem tűnt el az élet a rómaiak távozásával, és a középkorba tartó folyamatos emberi jelenlétet igazolnak, kitöltve a korábban fehér foltként kezelt évszázadokat. Saját tordai feltárásainak eredményeire hivatkozva elmondta, Potaissa környéke a 4. századtól kezdve folyamatosan lakott volt. Ezen a ponton csatlakozott kollégája megállapításához, amikor azt mondta, vita tárgya, hogy a kérdéses időszakban itt élő emberek kik voltak. A régészet írott források nélkül nem képes etnikumot vagy nyelvet rendelni egy-egy tárgyhoz – jegyezte meg.

A dákorómai kontinuitás konkrét elmélete és a dákorománizmus, mint paradigma közötti különbségről szólva a szakember ez utóbbit a pánszlávizmushoz és a pángermanizmushoz hasonlította. Szerinte ez az a „paradigma, amelyben a történelmünket írjuk”, tehát nem pusztán egy elmélet a sok közül,

Kritikaként rótta fel, hogy ez a megközelítés vezetett a „diszkriminált” vagy „féltörténelmek” megírásához. Mivel a román történetírás a dákorománizmus paradigmáján belül dolgozott, kizárólag a dákok és rómaiak kapcsolódási pontjait keresve, ezért szándékosan figyelmen kívül hagyta a térségben élő más népeket (pl. avarokat, szlávokat), akárcsak a magyar történetírás a saját narratívájába nem illő elemeket. A román történetírás kizárólag a dák és dák-római elemeket kereste, míg a magyar történetírás az avarokra és a honfoglalásra fókuszált. A szemléletmódból hiányzik a globális, felülnézeti perspektíva, amely a Kárpát-medencét és a Balkánt egységes egészként vizsgálná, figyelembe véve minden ott élt népcsoportot.

Nemeti hangsúlyozta, hogy ő és az asztalnál ülő kollégái szakemberként képesek kilépni ebből a paradigmából. Míg a dákorománizmus, mint ideológia érzelmi alapú folytonosságot követel, addig a szakmai elemzés (pl. a feliratok vizsgálata) tárgyilagosan, érzelmi elfogultság nélkül állapítja meg a dák nevek hiányát. Azt is elmondta, hogy míg a közvéleményt a 19. századi, történelmi jogokra alapozott politikai viták fűtik, addig szakmai szinten – például a harmadik előadóval, dr. Szabó Ádámmal folytatott szakmai dialógusaikban – nincs közöttük módszertani ellentét vagy egyéb indulat.

Dr. Szabó Ádám, ókortörténész, az MTA doktora, a Ludovika Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatóprofesszora és a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa a dákorómai kontinuitás elmélet történeti kialakulása, politikai háttere és tudományos korlátai kapcsán onnan indított, hogy a kontinuitás gondolata már a reneszánsz idején, Hunyadi Mátyás udvarában megjelent, jóval a modern román történetírás előtt.

Mivel Mátyásnak nem volt törvényes örököse, dinasztikus házasság révén próbálta legitimálni családját. Ennek érdekében a király udvari történésze, Antonio Bonfini azt az elméletet terjesztette, hogy a család a neves római, Corvinus nevű patrícius nemzetségből származik. Ezt azzal igazolta, hogy egy Daciában talált római feliratot, amelyen szerepelt a Corvinus név, Budára szállítottak, így bizonyítva a család és a terület római kötődését. Nemeti hozzáfűzte, hogy Bonfini volt az első, aki felfigyelt arra, hogy az ókori forrásokban szereplő dákok nem gótok, ahogy azt a középkorban tartották, hanem egy Traianus által leigázott, különálló nép. Ezzel Bonfini akaratlanul is a román történetírás egyik forrásává vált.

Szabó azzal folytatta, hogy a 19. századig a diskurzus szinte kizárólag a rómaiakról és az ő folyamatos jelenlétükről szólt. A dák összetevő a 19. században került be a narratívába, párhuzamosan a Franciaországban népszerű galloromán elmélettel. Az előtte szólókhoz hasonlóan a szakember a források hiányosságaira és a tudományos bizonyíthatóság nehézségeire hívta fel a figyelmet. Felidézte a 4. században élt római történetíró, Eutropius híres mondatát, miszerint Dacia a háborúk után férfiak nélkül maradt (Dacia viris exhausta). Hozzáteszi azonban, hogy a forrás csak a férfiakról beszél, a nők és gyermekek sorsáról nem ad felvilágosítást.

Szabó egyetértett Sorin Nemetivel abban, hogy a római Dacia feliratain rendkívül kevés dák név szerepel. Ez az egyik fő pont, ahol

Megjegyezte azt is, hogy a nyelvészek szerint a román nyelv, mint önálló újlatin nyelv kiválása a közös latin törzsből jóval később, a 7. század környékén történt, semmint Dacia provincia feladásakor.

Szabó Ádám a magyar honfoglalást a középkori krónikák forráskritikái és a korabeli geopolitikai kényszerek összefüggésében elemezte. A mai Moldova területén található Etelközben élő magyar törzsek a besenyők nyomására indultak nyugatra, ám nem volt ismeretlen számukra a Kárpát-medence, ahol már jártak korábban Arnulf keleti frank és itáliai király szövetségeseként a morvák ellen harcolva. Tisztában voltak azzal, hogy a területen nem létezett erős politikai hatalom, amellyel meg kellene küzdeni, ezért ideális választás volt a letelepedésre.

III. Béla jegyzője, Anonymus Gesta Hungaroruma kapcsán Nemeti és Szabó egyetértettek abban, hogy a krónikára nem modern értelemben vett történeti forrásként, hanem irodalmi alkotásként kell tekinteni. Nemeti szerint Anonymus ikonikus szereplői, akikre a román történetírás egyes irányzatai hús-vér figuraként tekint – Gelu, Glad és Menumorut (Ménmarót, Glád és Gyalu) – nagy valószínűséggel nem valós történelmi személyek, hanem metaforák, szimbolikus jelentőséggel bíró „füstből kapott hősök”, akik inkább a dicsőséges magyar honfoglalás leírásának eszközei voltak.

Úgy vélte, Anonymus ezeket a karaktereket azért alkotta meg, vagy használta fel, hogy a magyar honfoglalás kori sikereket igazolja, és a korabeli regionális hatalmi viszonyokat személyesítse meg bennük. Gelu a történetben egy olyan „vlachként” jelenik meg, aki Közép-Erdélyben uralkodott a szlávok és románok felett. Glad – Salanushoz hasonlóan – a korabeli bolgár uralomhoz vagy szférához köthető alak, míg Menumorut a morva hatalom szimbóluma. Nemeti itt humorosan vetette közbe, hogy Anonymus valószínűleg azért alkotta meg Menumorut figuráját a valós és erős hatalommal bíró Szvatopluk morva fejedelem helyett, mert szüksége volt egy olyan morvára, akit a magyarok könnyebben legyőzhettek a történetben, mint a valódi Szvatoplukot.

Azt is megjegyezte, hogy bár lehet szobrot emelni ezeknek a figuráknak, mint ahogy a macedóniai Szkopjében is tették az antik hősökkel, ezek a figurák a történész szemében továbbra is közösségeket jelképező perszonifikációk maradnak, nem pedig dokumentált történelmi alakok.

Szabó Ádám azzal egészítette ki Nemeti hozzászólását, hogy

és különböző forrásokat illesztett össze. Nem a valóság leírása volt a célja, hanem a saját, 12. századi kora viszonyainak és jogigényeinek visszavetítése a múltba. Azt is elmondta, hogy

Anonymus műve évszázadokig ismeretlen volt, és csak a 18. században fedezték fel újra a bécsi könyvtárban. Addig a magyar történetírás és nemesi tudat Kézai Simon krónikájára, a Képes Krónikára és Werbőczy Tripartitumára épült. Ez azért fontos, mert Kézai nem ismeri Gelut, Gladot vagy Menumorutot. Nála a magyarok közvetlenül a nagy történelmi ellenfelekkel (pl. Szvatoplukkal) küzdenek meg. Anonymus megjelenése tehát alapjaiban írta át és bonyolította meg a a 19. századi honfoglalásképet.

Humorból eddig sem volt hiány, de a hallgatói kérdések idején értük el a tetőpontot ezen a téren. Elhangzott egy felvetés, miszerint egy meg nem nevezett román régész úgy véli, a dákok bukásában nem csupán a római túlerő, hanem belső társadalmi tényezők – a rendkívüli agresszivitás és a mértéktelen alkoholfogyasztás – is szerepet játszottak, ami végül a népcsoport eltűnéséhez vezetett. Az önsorsrontó részeges dákok hallatán már a közönség egy része is hangosan derült, a szakértők pedig komolyságukat megőrizve cáfolták kollégájukat.

Sorin Nemeti szerint a történet, miszerint Burebista király Deceneu tanácsára kivágatta a szőlőtőkéket, hogy megregulázza elfajzott népét, csupán egy toposz, egy irodalmi klisé, ami más népeknél is megjelenik. A motívum az ókori szerzőktől (Sztrabón, Poszeidóniosz) származik, és valójában a Dionüszosszal szembeszálló Lükurgosz trák király mitológiai történetének átirata.

Az ilyen és ehhez hasonló történetek – például a dákok állítólagos rituális emberáldozatai vagy dohányfüggősége – olyan sztereotípiák, amelyekre nem lehet reális történelmi narratívát építeni, hisz ezek a történetek nem állják meg a helyüket a modern forráskritika tükrében. Eduard Nemet hozzátette, hogy a dákok agresszivitása sem volt kiemelkedőbb a többi korabeli vaskori népénél.A dákok katonai akcióit nem a részegség vagy az ösztönös vadság vezérelte, hanem racionális célok: politikai nyomást gyakoroltak a Római Birodalomra, hogy a béke fejében még több anyagi kompenzációt csikarjanak ki a kor szuperhatalmától.

Természetesen nem érhetett véget úgy az előadás, hogy ne hangozzék el a kérdés:

Az előadók itt visszautaltak a nemzetek századaként is emlegetett 19. századra, amelyik alapvető fordulatot hozott az európai közösségek önképében. Ebben az időszakban vált a politikai legitimáció és a területi követelések legfőbb alapjává a történelmi jog. Ez a szemlélet két fő pillérre támaszkodott: egyrészt a középkori kiváltságokon alapuló hódító jogára, másrészt az ősiség jogára, amely azt hirdette, hogy az adott terület feletti rendelkezés azt illeti meg, aki hamarabb érkezett oda.

E jogalap védelmében született meg a romantikus historiográfia, ahol a történetírás feladata már nem az objektív kutatás, hanem a nemzeti elsőség tudományosnak látszó bizonyítása volt. Ebben a szellemben építette fel mind a magyar, mind a román fél a saját paradigmáit, hogy igazolják, ők voltak itt korábban.

Ez a kizárólagosan történeti alapú érvelés az első világháború végén, a wilsoni elvek megjelenésével tört meg. Woodrow Wilson amerikai elnök egy merőben új, amerikai stílusú megközelítést hozott Európába, amely az amerikai „olvasztótégely” tapasztalataiból merített. Eszerint a hovatartozás kérdésében nem a múltbéli hódítások vagy az ősiség számít, hanem a jelenlegi közösség akarata. Ezzel a demokratikus elven alapuló önrendelkezési jog vált a nemzetközi rendezés alapjává: a területek sorsáról a többség hivatott dönteni.

Ezen a ponton kezdett izzani a feszültség, amely – bár történészszakmai köntösbe bújtatják – valójában a kontinuitás igazolása és cáfolata körül vibrál. Ez a vita pedig sajnálatos módon már rég kilépett a tudomány keretei közül, és a politikai aréna egyik legfőbb eszközévé vált.

Ehhez az is szükségeltetett, hogy a térség népei nem rendelkeztek olyan kézzelfogható, monumentális bizonyítékokkal, mint a nyugati nemzetek (pl. a Colosseum vagy a Loire-menti kastélyok), ezért identitásukat érzelmi alapon, az ősiség és a folytonosság mítoszai mentén építették fel. Ez a kényszer szülte meg azokat a kifacsart történelmi érveket, amelyek a mai napig rányomják bélyegüket a közép-kelet-európai történetírásra.

A történészek sokszor politikai nyomás alatt, szelektív forráshasználattal igyekeztek olyan fél-történelmeket gyártani, amelyek az objektív igazság helyett a nemzeti büszkeséget táplálták. Így bár a 20. században a népakarat felülírta a történelmi jogot, a múltért vívott harc továbbra is a román és magyar kollektív emlékezet egyik gyötrő és leginkább átpolitizált területe maradt. Ahogy Eduard Nemeth fogalmazott:

Aki számára nem derült volna ki az eddigiekből, hogy milyen válasz adható a ki volt először Erdélyben kérdésre, annak zárásul álljon itt Sorin Nemeti egyik sokatmondó személyes élménye.

A kilencvenes években a szakember egy cserépgyűjtés során találkozott egy családdal, akiket a földben talált régi maradványokról kérdezett. A Ceaușescu-korszak iskolarendszerében szocializálódott fiatal férfi szerint a leletek egyértelműen a dákokhoz tartoznak. A valamivel fiatalabb felesége szerint a maradványoknak a németekhez van köze, míg az apósa rendre intette mindkettőjüket és kijelentette, hogy a töredékek valójában az óriásoké voltak.