Mágnásból elvtárs – Petru Groza rendkívüli élete

A 20. század első felében a spiritizmus, a szellemidézés nem csupán egy különc hobbi volt, hanem egy valóságos kulturális és társadalmi láz, amely a legfelsőbb köröktől a pénzembereken át a polgárságig mindenkit elért. Számukra semmi rendkívüli nem volt abban, ha egy kiadós szombati vacsora után nemcsak a barátaikkal perdültek táncra, hanem az az asztalt is megtáncoltatták.

A trend a 19. század közepén indult hódító útjára Amerikából, és a századfordulóra már Budapesten is nagy divatja volt. Romániába pedig már akkor is jelentős késéssel érkeztek a nyugati áramlatok, nem volt ez másként az okkultizmussal sem, amely a két világháború közötti időszakban volt népszerűsége csúcspontján.

1929. december 11-e átlagos téli szerdának ígérkezett a legtöbb dévai városlakó számára. Nicolae Robu Hunyad megyei főorvos sem tervezett semmi rendkívülit, amikor előkészítette a lakását az esti spiritiszta szeánszra, amelyre a főorvoson, annak feleségén és két lányán kívül meghívták a korábbi Averescu-kormány tárca nélküli miniszterét, Petru Grozát is. A politikus nem állt rögtön kötélnek, csóválta a fejét, de végül csak beadta a derekát a főorvosnak és családjának.

Különös módon nem holtakat idéztek az estén, hanem nagyon is élő, de távol lévő személyeket. Elsőként rögtön Kun Béla, a magyarországi Tanácsköztársaság egykori vezetője vagy a szelleme (módszertanilag nagyon nem mindegy, de ezt most hagyjuk) köszönt be, aki a messzi Szovjetunióból szóra emelkedve a következőket közölte:

Azért tudjuk ilyen pontosan, hogy mi hangzott el a szeánszon, mert az ülésről hitelesített jegyzőkönyv készült, amelyet Petru Groza is aláírt. Másnap ismét megidézték a volt népbiztost, aki már egyenesen azt mondta Grozának:

Kun Béla után a román író, Panait Istrati (szelleme) is megjelent Groza idézésére, és úgy fogalmazott, hogy „Európa egyetlen országa sem menekül meg a bolsevizmustól.”

Petru Groza megrendült a szeánszon tapasztaltaktól, sehogy sem talált racionális magyarázatot a történtekre. Hosszas töprengés után arra jutott, hogy a jelenség nem magyarázható meg tudományosan, ezért a szeánsz alatti beszélgetései nem egyebek, mint a saját tudatalattijának kivetülései. Akár így volt, akár nem, a szellemek üzenetei sorsdöntőnek is mondhatók, hisz egy 1940-es titkosszolgálati jelentés szerint Groza később, szűk körben már úgy említette a két estét, mint amelyek befolyásolták politikai döntéseit.

Ezzel az epizóddal indult a

Petru Groza, a mágnás elvtárs? Egy huszadik századi életút

című előadás csütörtökön az MCC kolozsvári képzési központjában, ahol Dr. Fazakas Zoltán József ügyvéd, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam-és Jogtudományi Karának egyetemi docense és dr. Veress Emőd jogász, egyetemi tanár, a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének igazgatója, az MCC oktatója kalauzolták végig az érdeklődőket dr. Petru Groza életének fontosabb állomásain.

Groza a román–magyar közös múlt egyik legellentmondásosabb, rejtélyekkel övezett személyisége. A két kultúra metszéspontjain mozgó jogász végzettségű politikus Arany Jánosról írt érettségi dolgozatáért díszkötésű Toldi-trilógiát kapott, a költőt pedig szívesen idézte közéleti szereplései során, ezzel is táplálva a köré épülő, népmesei motívumokkal átszőtt politikai mítoszt, amely a magyar közvélemény számára is tiszteletre méltó, bizalomgerjesztő figurává tette.

A jómódú ügyvédből dúsgazdag üzletemberré váló Groza ugyanakkor vonzódni kezdett a kommunista eszmékhez, majd hosszú évekig tartó folyamat után ideológiai fordulatot végrehajtva végleg a baloldali mozgalmakhoz kötötte politikai sorsát. 1945-ös miniszterelnöki kinevezése személyes élete és politikai karrierje kulcsmomentumának bizonyult, hisz a baloldali blokk és a szovjet érdekek szorításában Groza a kiépülő diktatúra kulcsfigurájává, „párttagság nélküli elvtárssá” vált. Politikai túlélése érdekében szó nélkül hagyta a kitelepítéseket, a bebörtönzéseket és az 1956-os forradalmat követő megtorlásokat is, így a művelt humanista imázsát végleg megtépázta a szovjet típusú diktatúra kiépítésében és irányításában való részvétele.

A két előadó abban egyezett meg, hogy Fazakas Zoltán József beszél Groza és a pénz kapcsolatáról, míg Veress Emőd a politikusnak a nőkhöz fűződő viszonyairól értekezik, ugyanis a politika mellett a pénz és a nők is jelentős mértékben meghatározták a self made man kalandos életét. Azt a pályát, amelyet sokan és alaposan kutattak – Dorin-Liviu Bîtfoi és L. Balogh Béni –, de közel sem nevezhető lezártnak a tudományos vizsgálódás, mivel az alany rendkívül bonyolult, történelmi korszakokon átívelő személyisége, tipikus erdélyi sorsa még mindig tartogat felfedezni valót. A levéltári források hatalmas mennyisége önmagában nagy munkát jelent, míg a Grozához köthető történetek, anekdoták valóságtartalmának ellenőrzése is komoly kihívás elé állítja a történészeket.

Petru Groza 1884-ben született egy Hunyad megyei faluban, Bácsiban (Băcia). Fazakas szerint, ha Bîtfoi találó megállapítása szerint

akkor joggal lehetne nevezni őt az első igazi román elvtársnak is, hisz a Román Kommunista Párt (RKP) első vezetői nem románok voltak. Egy olyan emberről van szó, akinek születésekor tombol a Monarchiában a „dinamikus nacionalizmus”, és aki egy olyan ortodox vallású családba születik bele, ahol a pópa családfőtől útravalóul kapta a román nemzeti érzést, az irredentizmust és a dákoromán kontinuitás eszméjét. Groza jellemformálásában ugyanakkor döntő szerepe volt a szászvárosi református kollégiumnak és a pesti jogi karnak is. Ez a belső feszültségekkel és ellentmondásokkal teli tipikus erdélyi sors egy olyan korszakban csirázott ki, amelyben a nemzetiségi ideológiák versengése határozta meg a mindennapokat.

Fazakas Zoltán József itt az apa magatartásában megnyilvánuló alapvető paradoxonra is felhívta a figyelmet, amely Groza későbbi pragmatizmusát is előrevetítette. Miközben az apa a „kapukon belül” a román nacionalista és a történelmi jog eszméit plántálta fiába, a „kapukon kívül” teljes mértékben betagozódott az Osztrák–Magyar Monarchia rendszerébe. Elfogadta a magyar állam nyújtotta előnyöket, és fiát presztízsértékű magyar intézményekben taníttatta. Ez a kettősség – az otthoni nacionalista, soviniszta impulzusok és a külső, magyar dominanciájú intézményrendszerben való érvényesülés – alapozta meg Groza későbbi, kultúrák közötti közvetítő szerepét.

A családi háttérhez egy sötétebb tónusú életrajzi adalék is társítható, amely az apa autoriter természetét világítja meg. Veress Emőd idézte fel, hogy egy gyermekkori csínytevés során Groza és két barátja pénzt loptak egy cselédlánytól. Amikor a lopás kiderült, és Groza megtudta, hogy apja már úton van, hogy felelősségre vonja őt, félelmében a folyóba ugrott egy hídról. Az öngyilkossági kísérlet szerencsés véget ért, az alacsony vízállás miatt csak a fejét ütötte bele egy kőbe, míg egy arra járó katonatiszt azonnal kimentette.

A minden tekintetben meghatározó gimnáziumi években végérvényesen kiszakadt a családi burokból, az intézményben egy egészen más szellemiséggel találkozott. A „nyakas kálvinista”, de nyugati liberális szellemiséget valló tanárok világában sajátította el tökéletesen a magyar nyelvet, az etnikai toleranciát és a szociális érzékenységet is, miközben életre szóló barátságokat kötött. Fazakas egy rendkívül szemléletes, anekdotikus történettel illusztrálta a fordulatot.

Egy unalmas órán Groza elszenderedett, míg padtársa, Sebestyén Béla oldalba bökte:

Főhősünk ekkor még nem beszélte tökéletesen a nyelvet, fogalma sem volt a güzüegér emésztőrendszeri sajátosságaival, ezért azt gondolta, hogy a güzü a román származását gyalázó sértés, soviniszta szitokszó, így visszakézből lekevert egy hatalmas pofont Sebestyénnek. A verekedés után a felek döbbenten konstatálták a konfliktus abszurditását. Egy olyan szó miatt verekedtek, amelynek jelentését egyikük sem értette pontosan, vagy amely nem hordozott valós sértést.

A pofozkodásból végül életre szóló barátság lett, és Fazakas szerint ez a pillanat volt a katalizátora annak a belső érési folyamatnak, amely során Groza elvetette apja kizárólagos soviniszta nézeteit. Megértette, hogy a nacionalista indulatok, ha nem párosulnak a másik fél szempontjainak megértésével, csupán konfliktust és fájdalmat okoznak. Ez a felismerés később gyakran megjelent Groza politikai hitvallásában, amelynek másik alapja a dák származástudat volt. Az egykori dák főváros, Sarmizegetusa közelsége miatt egész életében büszkén hivatkozott dák gyökereire. Veress Emőd idézte Groza egy későbbi kijelentését, amellyel köztársaságpártiságát indokolta:

Az érettségi után Groza a Budapesti Tudományegyetem Jogtudományi Karára került, ahol megismétlődtek a szászvárosi tapasztalatai. Az egyetemi menzán egy felirat fogadta a hallgatókat: „Tilos oláhul beszélni!” A provokatív tiltás, párosulva a korabeli Budapest felfokozott magyar nacionalizmusával, újabb verekedésbe torkollott. A konfliktust nemcsak a felirat váltotta ki, hanem Groza maga is tett egy rendkívül sértő, provokatív megjegyzést II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalával kapcsolatban. Amikor gyűjtést szerveztek a menzán a nagy fejedelem újratemetésre, Groza állítólag kijelentette: „Nem adunk pénzt valami török csontok hazahozatalára.” Ez a mondat olaj volt a tűzre a hazafias érzelmű magyar hallgatók körében, így minden adott volt az újabb csetepatéhoz.

A vesztésre álló és számbeli kisebbségben lévő román hallgatók segítségére a politikai paletta baloldalán álló szociáldemokrata konyhalegények siettek, ami újból megerősítették a kiváló fiatal hazafi Grozát abban a meggyőződésében, hogy a nacionalizmussal nincs minden teljesen rendben. Ideológiai alapon a szociáldemokrata kukták is szintén tagadták az önnacionalizmust, így osztályalapon velük is szoros barátságot kötött.

A botrány következményei súlyosak is lehettek volna, hisz Grozát ki akarták csapni az egyetemről. Ahogy Fazakas Zoltán József fogalmazott, megmutatkozott

mivel az egyetem rektora, aki hitt a jogegyenlőségben, megvédte a román diákot. Ugyan később mégis megpróbáltak néhányan keresztbe tenni berlini és lipcsei egyetemi tanulmányútjainak, de ekkor nem más, mint gróf Apponyi Albert járt közben az érdekében. Ebben a periódusban eszmélt rá Groza, hogy a magyar világ nem monolitikus. Látta, hogy a rendszer képes az integrációra, és nemzetiségtől függetlenül támogatja a tehetséges egyéneket, ha azok elfogadják a játékszabályokat. Ezek a felismerések tették nyitották őt a magyarok irányába, ennek köszönhette a barátságát például nagybaconi Nagy Vilmossal, a későbbi honvédelmi miniszterrel, vezérezredessel.

Az Apponyi-féle ösztöndíj után visszatért Budapestre, ahol a jogi diplomát és a jogászoknak járó kisdoktori címet szerzett. Groza annyira büszke volt a címére, hogy ahhoz még a kommunista diktatúra csúcsvezetőjeként is ragaszkodott. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium is 1958-tól a Dr. Petru Groza nevét viselte 1990-ig.

A budapesti évekhez kapcsolódóan humoros epizódban sem volt hiány. Amikor Groza először érkezett a fővárosba, csomagjait a pályaudvaron hagyta, hogy szállást keressen. Talált is egy megfelelő albérletet, de amikor visszament a batyujáért, a nagyvárosi forgatagban elfelejtette az utca nevét és a szállás címét. Az első éjszakát így kénytelen volt egy szállodában tölteni. Másnap végül a Képíró utcában talált egy megfelelőbb szállást. Veress Emőd itt szúrta közbe, hogy a korabeli Képíró utca nem csupán lakóövezet volt, hanem a prostitúció egyik központja is. Erre Fazakas Zoltán József elevenítette fel a mondást, hogy „az ügyvéd egyfajta művelt prostituált”, majd bevallotta, hogy a saját ügyvédi irodája is a hírhedt utcában található.

Bár a szakvizsgán egyszer megbuktatták, a diplomázás után Petru Groza visszatért Dévára, ahol az 1910-es évek elején ügyvédi praxist nyitott, amely villámrajtot vett. Fazakas szerint Groza mindössze 10-15 év alatt akkora vagyont halmozott fel, amennyit egy tradicionális erdélyi arisztokrata család 3-400 év alatt tudott összegyűjteni. A siker titka a kiváló szakmai felkészültségen alapult, hisz remek jogász volt, aki tökéletesen beszélte a magyar államnyelvet, és Hunyad megye román többségű lakossága természetes kliensbázist jelentett számára.

A két világháború közötti időszakban Groza már nem csupán ügyvéd volt, hanem valódi nagytőkés, vagy ahogy később gúnyosan és elismerően is nevezték: mágnás. Cégbirodalma szállodákat, éttermeket, banki érdekeltségeket foglalt magában, és pályája csúcsán mintegy 45 különböző vállalatban volt igazgatótanácsi tag, továbbá számos részvénycsomagot is birtokolt. Üzleti gondolkodásának pragmatikus, opportunista jellegéből fakadt, hogy kíméletlenül kihasználta a törvényi kereteket, és nem riadt vissza attól sem, hogy a törvényesség határát súrolja. Üzleti tevékenysége az első világháborús konjunktúra alatt és után is virágzott, bizonyítva kiváló alkalmazkodóképességét bármilyen politikai vagy gazdasági környezethez.

Az első világháború kitörésekor Groza magatartása Fazakas szerint svejki magasságokban mozgott. Nem a hősies helytállás, hanem a rafinált túlélés jellemezte. Sikeresen elszabotálta a katonai szolgálatot, kihasználva minden kapcsolatát – különösen a szászvárosi kollégiumból származó magyar barátságokat –, hogy elkerülje a frontot és a hadbíróságot. A háború alatt és annak végnapjaiban is aktívan üzletelt, olykor kétes ügyletekbe keveredve: olykor vasúti kocsiszállítmányok tűntek el, máskor kreatív könyvelési technikákat volt kénytelen bevetni. Ebben az időszakban Groza nem nagy ívű politikai célokat kergetett. Saját bevallása szerint életének legnagyobb álma ekkoriban nem a miniszterelnökség volt, hanem az, hogy Hunyad vármegye alispánja lehessen. Ez a pozíció jelentette számára a helyi hatalom és a polgári jólét csúcsát.

Ez a fajta érvényesülési mód a mai román politikai és gazdasági életben is alapkövetelménynek számít, mint ahogy az azokat övező botrányok is. Így Groza üzleti felemelkedése sem volt mentes a skandallumoktól. Egy bányászati részvénytársaság közgyűlésén, amelyen az egyik németországi főrészvényes nem volt jelen, gyanúsan alakult a szavazatok száma. A vád szerint Groza és köre több mint 2000 hamis részvényt vetett be a többség megszerzése érdekében. A büntetőeljárás végén Grozát bizonyítékok hiányában felmentették.

Veress Emőd megjegyezte, hogy a korabeli büntetőperek dokumentumai alapján több hasonló necces ügye is volt, amelyekből azonban jogi felkészültségének és kapcsolatainak köszönhetően mindig sértetlenül került ki.

Mielőtt továbblépnénk a baloldali fordulata felé, ejtsünk néhány szót a nőügyeiről, az életszeretetéről is. Egy 1940-es vitában, amelyet a vasgárdistákkal folytatott, Mihály arkangyal légiósai azzal érveltek, hogy ők annyira szeretik a hazát, hogy meghalni is képesek érte. Groza így vágott vissza:

Groza szerelmi élete is tele volt fordulatokkal. Az érettségi környékén beleszeretett a szászvárosi főesperes lányába. Amikor azonban megkérte a kezét, a lány szülei elzavarták, mondván, hogy előbb „törölje meg az orrát”, és legyen valaki, mielőtt nősülni akar. Apja később megszervezett számára egy érdekházasságot egy vagyonos bánsági család lányával, akit el is jegyzett, és az esküvő dátuma is ki volt tűzve.

Groza azonban a menyegzőre menet, Lugoson átszállásra várva betért egy kocsmába, ahol találkozott a régi, ében hajú szerb szeretőjével. A találkozásból hajnalig tartó mulatozás lett, aminek következtében Groza lekéste a vonatot. Amikor másnap reggel az esküvő napján megérkezett a menyasszonyhoz, a család közölte vele, hogy a házasságkötés elmarad.

Végül 1916-ban vette feleségül Ana Moldovant, akitől öt gyermeke született, de élete szerelme az örmény származású erdélyi magyar operettprimadonna, Kabdebó Duci volt. A kapcsolatot Groza apja hevesen ellenezte. Olyannyira, hogy azzal fenyegetőzött, az oltár előtt lesz öngyilkos, ha fia magyar nőt vesz el. A családi nyomás miatt ezért Groza elvette Ana Moldovant, de a szerelem nem múlt el. Az 1920-as évek elején Groza és Duci újra találkoztak, és a kapcsolatból 1923-ban megszületett közös lányuk, Mária.

Érdekesség, hogy ebben az évben Grozának két gyereke is született: egy Kolozsváron és egy Déván, a hivatalos házasságából. A 2000-ben 97 éves korában elhunyt Bisztrai Mária követte édesanyja színésznői hivatását, rendkívül fontos szerepet töltve be a kolozsvári magyar színház életében. Az ő igazgatósága alatt mutatták be a Harag György által rendezett neves Sütő András-darabokat is. Groza Duci iránti érzelmei és gondoskodása élete végéig kitartottak. A színésznőt Gárdonyi Géza regénye után Berkenyének becézte, és halálakor arra kérte egy barátját, hogy Duci minden születésnapján küldjön virágot az ő nevében.

Nőideáljáról tanúskodott egy felolvasott memoárrészlet is. Groza egy bukaresti korzón látott hölgyről írt áhítattal, akinek „vörhenyes haja, Rubens múzsáit idéző alakja” és „zöldes szeme” volt. Az ellenállhatatlan bájú femme fatale nem más volt, mint Elena Lupescu, II. Károly király későbbi híres szeretője. Groza úgy ítélte meg a kacér magatartást, hogy az egy tudatos művészet része, Lupescu „nem éri be apró vadászatokkal.” Groza megérzése helyes volt: Elena Lupescu valóban nem egy apró vadra várt, hanem a későbbi királyra, Károly hercegre, akinek az oldalán később meghatározó, botrányokkal övezett szerepet játszott a román politikában.

A Monarchia összeomlása után Groza politikai karrierje sajátos irányt vett, amikor nem a Iuliu Maniu vezette domináns erdélyi Román Nemzeti Párthoz csatlakozott, hanem pragmatikus döntést hozva Alexandru Averescu tábornok Néppártjába lépett be. Fazakas szerint Groza a pofátlanság határát súrolva jelentkezett be Averescunál, azonnal miniszteri tárcát követelve cserébe a támogatásáért. Groza Erdélyért felelős miniszterként kulcsszerepet játszott a Csúcsai paktum tető alá hozásában.

A megállapodás az Averescu-kormány és az Országos Magyar Párt együttműködését célozta a kisebbségi jogok biztosítása érdekében. Fazakas úgy vélte, a paktum alkalmas lett volna a román–magyar viszony konszolidálására, és kiemelte Groza rugalmasságát a nyelvi kérdésekben, amikor a miniszter több beadványában is arra utasította a román közigazgatást, hogy fogadják el a magyar nyelvű beadványokat is, mert

Hiába a magyarokkal szembeni empátia, Groza kisebbségbarát kezdeményezései rendre elbuktak a regáti politika és a túlzó nacionalizmus ellenállásán. Várható volt, hogy felbukkan a neve egy korrupciós ügyben, amelynek a szálai egészen a királyi családig mutattak. Ekkor I. Ferdinánd király finoman jelezte Grozának, hogy ideje távoznia pozíciójából. A politikai kudarc következménye az lett, hogy Groza mélyen csalódott a hagyományos román pártpolitikában.

A keserű tapasztalat nem szegte kedvét, és a vidéki birtokaira visszavonult Groza radikális fordulatot véve megalapította az Ekés Frontot. Az új típusú, baloldali szavazóbázissal rendelkező szervezet megalapítása reálpolitikai megfontolásból is fakadt, amely mögött az a felismerés állt, hogy a fennálló alkotmányos monarchia keretei között nem lehet egy stabil, integratív államot felépíteni.

Nagy-Románia területi integritásának elkötelezett híveként Groza úgy vélte, hogy meg kell haladni a nacionalizmust, és nyitni kell a baloldal, sőt akár a Szovjetunió felé is. Az újdonsült pártelnök hajlandó lett volna akár egy román–magyar perszonálunióra vagy konföderációra is, ha ez garantálja a határok stabilitását.

A második világháború elején éles konfliktusba keveredett a Vasgárdával, amelyik nemcsak szavakkal, hanem fegyverrel is jobb belátásra próbálta bírni. A szélsőséges szervezet tagjai kétszer is megtámadták a házát, amelyet ő fegyverrel védett meg. A háború sorsával kapcsolatban abszolút realista volt. Míg más politikusok, például Iuliu Maniu, az angolszász szövetségesekben bíztak, Groza határozottan állította:

Egy emlékezetes párbeszédben, amely Ion Antonescu marsall előszobájában zajlott Şerban Papacostea történész apjával, a kérdésre, hogy átállt-e a kommunistákhoz, Groza így felelt: „Dehogy álltam át, de érzem, hogy jönnek.” A világháború alatt egy rövid időre börtönbe is került, ahonnan végül Antonescu közbenjárására szabadult ki.

Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után Groza azonnal fontos szerephez jutott az alakuló egységkormányokban mint miniszterelnök-helyettes. Észak-Erdély kérdésében felismerte, hogy Sztálin a régiót ütőkártyaként használja és a területet csak akkor adja vissza Romániának, ha ott kommunista hatalomátvétel történik.

A döntő pillanat 1945. március 6-án jött el, amikor szovjet nyomásra Mihály király Petru Grozát, az Ekés Front elnökét nevezte ki miniszterelnöknek. Fazakas Zoltán szerint a szovjeteknek éppen rá volt szükségük, hisz tökéletesen megfelelt a kirakatember szerepre: nem volt kommunista párttag, nem volt illegális kommunista múltja sem, ellenben vagyonos polgár és művelt értelmiségi volt. Személye legitimálta a kommunista hatalomátvételt a Nyugat előtt, és eladhatóbbá tette a rendszerváltást a román társadalom számára, mint a kevéssé ismert moszkovita kommunisták.

Groza kormányzásának egyik meghatározó epizódja Mihály király lemondatása volt 1947. december 30-án. A király utólagos beszámolója szerint Groza fegyverrel fenyegette meg őt, és azzal zsarolta, hogy ha nem írja alá a lemondó nyilatkozatot, kivégeztet 1000 letartóztatott diákot. Fazakas szerint érdemes óvatosan kezelni ezt a narratívát, és nemcsak azért, mert kevesen voltak jelen az király irodájában. A politikai végkifejlet elkerülhetetlen volt, 1947-re a jaltai felosztás és a szovjet katonai jelenlét miatt a monarchia fenntartásának semmilyen realitása nem maradt. Groza ebben a játszmában csupán a végrehajtó volt, aki levezényelte az elkerülhetetlent.

Groza 1945-től 1952-ig miniszterelnök, majd az 1958-as haláláig az Államtanács elnöke volt. A helyzet abszurditását hangsúlyozva Veress Emőd úgy fogalmazott: a kommunista diktatúra kiépítését, az államosítást, a kitelepítéseket és a politikai pereket egy olyan ember vezényelte le, helyenként csak asszisztálva hozzájuk, aki soha nem lépett be a Kommunista Pártba. Értékelése szerint Groza motivációja a túlélés és a pozíciómentés keveréke volt. Sikerült átmentenie vagyonának egy részét – például a híres, Horia Creangă által tervezett dévai modernista villáját nem államosították –, és megőrizte nagypolgári életstílusát a proletárdiktatúra közepette is. Ugyanakkor Veress és Fazakas is megjegyezték, hogy Groza nem volt teljesen passzív báb: egyedi esetekben (közbenjárások, börtönből való kihozatalok) élt befolyásával, de a rendszer fő irányvonalával sosem ment szembe.

Fazakas szerint Groza személyes presztízse és informális lobbiereje elengedhetetlen volt a magyar intézményrendszer (például a Bolyai Tudományegyetem) megőrzésében és a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásában. Bár ezek sztálini mintára jöttek létre, mégis kulturális menedéket nyújtottak a magyarságnak. Veress Emőd ezt azzal egészítette ki, hogy a romániai magyarságban mindig is volt egyfajta szeretethiány a román állammal szemben. Groza gesztusait – hogy magyarul beszélt, idézte Arany Jánost, és úriemberként viselkedett – a magyar közösség hálával fogadta. Így alakult ki a jó román úr mítosza, aki érti és megérti a magyarokat. Ez a kép, bár sok tekintetben illuzórikus volt,

Petru Groza 1958-ban halt meg, és még a temetése kapcsán is bátran használható a rendkívüli jelző, hogy a szigorúan ateista államban ortodox egyházi szertartással temették el, amelyet Justinian Marina pátriárka celebrált és a közszolgálati rádió is közvetített. Tíz éve ez volt az első vallási közvetítés Romániában. A legenda szerint még Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista pártfőtitkár is keresztet vetett a ravatalnál.

Fazakas Zoltán József és Veress Emőd egyetértettek abban, hogy Petru Groza nem lehet fekete-fehér kategóriákban megítélni – személyisége a szürke ötvenezer árnyalata. Fazakas Grozát alapvetően kiváló román hazafinak tartja, aki kiválóan felismerte a történelmi kényszerpályákat. Célja Nagy-Románia megőrzése volt, és ezt – Besszarábia elvesztését leszámítva – teljesítette, meg tudta menteni azokat a román állatkereteket, amelyek között a mai napig létezik Románia. Ezért a Grozával szemben megfogalmazott román kritikákat ezekkel a vonatkozásokkal érdemes kiegészíteni. Politikai hitvallása azt üzeni, hogy az elvakult, ideológiai alapú történelemszemlélet helyett a másik fél nézőpontjainak és a történelem megértésére, meghallgatására, indulatmentes kezelésére is törekedni kell, különben mindig egy nevető harmadik – legyen az a Habsburgok vagy Sztálin – jár jól.

Már a Monarchia alkonyán világos stratégiát követett: hitt abban, hogy a román nemzet felemelkedéséhez először egy gazdaságilag stabil polgárságot kell kiépíteni, amely aztán később megizmosodva tehet szert politikai hatalomra.

Petru Groza akkor is megkerülhetetlen figurája maradt volna a román történelemnek, ha a sors más irányt szab a térségnek – vélte Fazakas, aki szerint bár politikai pályáját a román nemzeti törekvések sikere határozta meg, ő maga mélyen humanista tanulságot vont le saját tapasztalataiból. Vallotta, hogy amiért románnak született, az nem jelentette számára más népek gyűlöletét, megvetését, kisemmizését. Példamutató módon megtanulta a magyar nyelvet és próbált élni magyar kultúra elemeivel is – összegzett Fazakas.