Moll Elemér, az erdélyivé lett építész, akinek a történelem ismételten kettétörte a karrierjét

Mindig elcsodálkozom, hogy bár hatalmas kulturális hagyomány leng körül bennünket itt a transzilván végeken (vagy közepeken, ahogy vesszük), milyen kevés nyilvános információ áll rendelkezésre, ha az ember utána akar nézni valaminek. Ismétlem: nyilvános. Ugyanis nem kétlem, hogy a szakma, a szakmák, az elit tudja, amit tudnia kell. Csak éppen – ha már építészetről van szó – azt a bizonyos negyedik falat nem sikerül (az esetek oroszlánrészében) lebontani, ami a szakmai berkek (bunkerek, bástyák) és a közönség (közösség) között emelkedik. (Hogy ez kinek a felelőssége, más kérdés, más írás tárgya.) Ezt tapasztaltam például akkor is, amikor az Alverna épületegyüttes háttértörténetének eredtem nyomába. Alig találtam nyilvános információt. És akkor hadd ismételjem itt is: ugyancsak elkelne már egy bárki által hozzáférhető digitális várostérkép Kolozsvárról. És nem csak. Persze, nem olyan tákolmányokra gondolok, amelyek itt-ott hevernek a digitális szemétdombokon.

Flandriából Poroszországon át Zala vármegyéig, majd Kolozsvárig

Az Erzsébet (Emil Racoviță) úti Hintz-villa. Egy szó van rá: Bauhaus. Meg esetleg még az a mondat, hogy a tulajdonosok remélhetőleg épp csinosítják a kertet-telket, mert az nem emberi, hogy mekkora dzsumbuj van ott.

Moll Elemér munkásságára akkor lettem kíváncsi, mármint a felszínen túl, amikor az Alverna-sztorit írtam. És persze, a wikipédiás alapadatok ott vannak, bárki ránézhet. Csak az a felület megkarcolásához sem elegendő. Hogy egy ízetlen viccet megengedjek magamnak: Moll úrnak nincs köze a Mol-benzinkutakhoz. Annál több köze van viszont bizonyos flamand ősökhöz (ez a vonal a családfakutatók csemegéje lehetne), akik aztán a rendelkezésre álló források szerint évszázadokon keresztül Poroszországban éltek. A porosz(os)ságról a halandónak a poroszos nevelés, a rend, a szigor, a fegyelem jut eszébe. Jutott belőle valami Moll Elemérnek is, amint alább látni fogjuk.

Maga a későbbi építész 1886. február 25-én született (mindjárt jön a 137. születésnapja) a Zala vármegyei Ságodon. Ezt a falut ma hiába is keresnénk, ugyanis a mesebeli kis gömböcként dagadó Zalaegerszeg kapta magát és 1969-ben bekebelezte, úgyhogy ma már városrészként lehet rálelni, ha az ember arra jár. A család története a kor szokásos képét idézi: apuka egy herceg jószágigazgatója, anyuka háziasszony. A kis Elemér eleinte a herceg úr pulyáival együtt tanult, magántanárok verték a fejébe a logosz alapjait, majd Pozsonyban járt oskolába. Utána a budapesti József Műegyetem következett, meg a kutyabőr, hogy ő bizony műépítész. És nem is lehetett nagyon rossz, ha 1908-ban nem kisebb szakmai gigász, mint Pecz Samu professzor úr fogadta maga mellé famulusnak. (Aki járt Budapesten és megnézte magának például a Vásárcsarnokot, na, az tudja, ki volt Pecz Samu. Kútja is van neki. De a kolozsvári Széki-palota is az ő keze nyomát viseli magán, például.)

És biza, lehetett volna Moll Elemérből is adjunktus, professzor, lehetett volna neki is szobra Budapesten. De nem lett. Hogy miért? Mert a sors más kockát vetett neki.

A volt Gábor Áron diákotthon (ma a BBTE jogi kara működik benne) a csendesnek immár nagyon nem nevezhető Petőfi (Avram Iancu) utcán.

Az történt, hogy a 20. század első évtizedében Pecz professzor elnyerte az első kolozsvári diákotthon és kantin (a Gábor Áron, Mensa Academica, ma a BBTE jogi karának ad otthont) kivitelezési pályázatát. És szépen meg is csinálta. Aztán amikor feltették az I-re a pontot 1910-ben, leküldte kedves segédjét, az akkor 24 éves Moll Elemért, nézzen rá az épületre, jó lett-e, szép lett-e, s ha igen, üsse rá a pöcsétet. És ez volt a kocka, amely pörgés közben Kolozsvár irányába lódította ifjú műépítészünket. Ugyanis hogy, hogy nem (ez akkoriban is bravúrszámba ment), a kincses város atyái marasztalni kezdték Moll urat, mégpedig egészen konkrét (és csábító) ajánlattal: ugyan vállalja már el a városi tervező- és műszaki osztály vezetőjének tisztjét. Busás fizetésért, persze. A döntésbe az is besegített, hogy Moll Elemér éppen házasodni készült. Mondanom sem kell, az építész nem gondolkodott sokat, belecsapott a kolozsvári tenyerekbe.

A Zrínyi Miklós utcai Moll-villa, az egyik „kóskárolyos” a sok közül.

Az első rövid Moll-korszak és az első karriertörés

Elvette szépen a kiszemelt hölgyet, letelepedtek Kolozsváron és a (fő)építész úr belevetette magát a munkába. Nyilván nem robbantotta fel azonnal a város képét. Annál is inkább, mert olyan építész- és építő-gigászok mozogtak a helyi prérin, mint például az „öreg” Pákey Lajos és Reményik Károly, vagy a „fiatal” Kós Károly. Feltehetőleg azt is tudta, hogy Kolozsvár polgársága hozzászokott a századforduló eklektikus épületeihez, tehát nem lehet ajtóstól beduvasztani a modern építészeti stílusokat a „házba”. És azt is tudta, látta, hogy a nagy építkezéseket itt mások viszik. Kezdte tehát szerényen: a mára rég bezárt városi strand mögötti villanyteleppel meg egy Zrínyi utcai szám alatti csinos kis villával, amelyet bölcsen és tisztelettudóan Kós Károly nyomdokain járva tervezett meg: egy kis népiesség, egy kis szecesszió, ahogy illik.

És itt jön az első törés: 1914-ben megkondulnak az első világégés vészharangjai. Moll még összehozott egy négyemeletes bérházat (ez már vasbeton szerkezetű) a Ferencz József (ma Horea) úton, aztán már húzta is magára a bakaruhát. Megjárta az orosz frontot (ezt épp bőrrel megúszta), aztán az olasz fronton alaposan farkasszemet nézett a halállal. Piavénál (?) vagy Görznél (?) az volt a feladata (mi is lett volna más, építészként), hogy utat robbantson a hegyoldalba a tüzérség számára. Igen ám, de az olasz sem volt rest, tüzet nyitott az útépítő osztagra. Hogy Moll Elemér nem hagyta ott a fogát, csak a gondviselésnek volt köszönhető. Véleménye szerint a parancsnokság gyakorlatilag a halálba küldte az osztagot. És emiatt egy életre elege lett az osztrák udvarból, cakkompakk.

Ferdinánd király és Mária királyné látogatása Kolozsváron, 1919-ben. (Fotó: Román Állami Levéltár.)

A vesztes háború után a Moll család (apa, anya, három gyermek) Budapesten telepedett volna le, ám a nehéz körülmények (és feltehetőleg a kapcsolatok hiánya) okán a családfő úgy döntött, irány vissza Kolozsvárra. Illetve hivatalosan már Clujba, ugyanis közben a románok átvették a hatalmat a frissen-ropogósan megkapott magyar országrészben.

Kolozsvárról ment el, Clujba tért vissza

Clujban pedig mindenek előtt vagy fölött az fogadta, hogy hűségesküt kell letenni az új hatalomnak, domnule Moll! No, hát erre Moll úr nem volt hajlandó, mire érthető módon bezárultak előtte a hivatalos trikolór ajtók. Szerencsére Kolozsváron jó kapcsolatai voltak, tehát nem vált munkanélkülivé. Sorsiróniának is nevezhetjük akár, hogy Moll első hatalomváltás utáni „munkája” egy fából épített diadalkapu volt, amely alatt I. Ferdinánd román király masírozott be Kolozsvárra. (Hogy 1919-ben vagy 1920-ban, nem tudtam kideríteni, ugyanis a román király kétszer is megnézte magának a kincses várost a győzelem után.)

A Gheorghe Dima Zeneakadémia Király (I. C. Brătianu) utcai épülete, amely Moll Elemér idejében a görögkatolikus szemináriumnak adott otthont. Amíg 1948-ban a kommunista rezsim le nem radírozta a görögkatolikus egyházat a térképről.

Egy másik fontos barátság, amely Moll „román” karrierjét egyengette, Iuliu Hossu görögkatolikus püspökhöz kapcsolódik. A források szerint a „hűtlen” építész egy ideig a püspök úr tanácsosa volt. És innen már ment minden, mint a karikacsapás: román (és zsidó és magyar és mindenféle) megrendelések sora következett, polgárházak, villák, köztük pedig a legkiemelkedőbb alkotás, a görög-katolikus szeminárium (a mai zenekonzervatórium) épülete. Ezen már látszik a modern hatás (és a poroszos rend): egyszerűség, minimális díszítés, funkcionalitás, Bauhaus-elemek. Ezek a karakterek jellemzik Moll Elemér szinte összes további épületét is, ami okán visszatekintő szemmel elmondhatjuk, hogy izé, nem olyan szépek, nem olyan látványosak ezek az építmények. Nem kapjuk elő rögtön a mobiltelefont vagy a kamerát, ha valaki Mollt kiált.

Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum a Király (I. C. Brătianu) utcában. Állt, áll, állni fog. Amúgy ez az az iskola, ahol nem csak a közösségben, de az építészeti térben is a legjobban éreztem magam nebuló koromban.

Azért vannak kivételek: az Apáczai Csere János gimnázium például az. Van itt kis népi ihlettetés, viszont az összkép a modernség üzenetét hordozza, és mégis szép. Ha viszont kicsit odébb sétálunk a Sámi László (Gaál Gábor) utcán, a Farkas utcai református templom felé, a sarkon ott áll a plébánia épülete. Nos, akárhonnan nézzük, nem valami impozáns tereptárgy sőt. Illetve, mégis: ha bemegyünk a belső kertbe-udvarra, elegáns felületek, vonalak bontakoznak ki a szem előtt. De hiába: ha valaki nem kedveli a modern építészetet, nem fog hasra esni egy-egy Moll-épület előtt. Még a kolozsvári sportpark sem fogja elámítani. Megjegyzendő: ez volt a Moll testvérek legfontosabb közös munkája. Építészünk ugyanis legtöbb munkáját testvérével, a statikus mérnök Moll Lajossal közösen tervezte. Síremlékeik is egymás mellett vannak a házsongárdi temetőben.

A Farkas utcai református parókia belső udvara. Az épület utcai homlokzatai, nos, nem kiemelkedőek, viszont ebből a szögből izgalmas vonalak, síkok, aszimmetriák figyelhetők meg (a tűzfalon kívül).

Az tehát világos volt, hogy bár sikerült megteremtenie magának a biztos egzisztenciát és rengeteg megrendelése került (jó lenne megjeleníteni a kolozsvári, erdélyi Moll-épületeket vagy a helyüket, például egy online térképen elhelyezve, na de ez is várat magára, mint annyi más), a román világban Moll Elemér nem lehetett építészvezér. Ehhez meg kellett várni a második bécsi döntést.

A második Moll-korszak és a második törés

A kis magyar világban építészünk ismét hullámhegyre került, de már most mondom: csupán röpke pár évig. Aztán megint jött a történelem és megint kettétörte a pályaívet. Igaz, hogy e rövid idő alatt Moll Elemérnek sikerült ismét bevésnie a nevét a történelembe.

A Györgyfalvi negyedi Oncsa-telephez tartozó iskola falán ma is ott van Szervátiusz Jenő domborműve. A meg(nem)felelő, igen dekoratív környezeti elemek társaságában.

Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) 1940 és 1944 között működött. A szervezet célja többek között a nagycsaládosok támogatása és a születésszám növelése volt. Elképesztő költségvetésből működött és többek közt Kolozsvárt is célba vette. Összesen három, úgynevezett Oncsa-telep épült a kincses városban, alapításuk Moll Elemérhez, Kós Károlyhoz és Deák Ernőhöz köthető. Ezek az épületek sem különösebben látványosak, hacsak az ember nem azon csodálkozik, mit keresnek ezek a „kóskárolyos”, falusias házak a Györgyfalvi negyed meg a Monostor tömbház-tömkelegében. Abszolút tudatosan és a jövőre (ki gondolta volna akkor, hogy ez a jövő csak röpke négy évig tart) összpontosítva tervezték meg a három telepet (egy jutott a Fellegvárra is). Ikerházak, amelyekben elfér két nagycsalád (négy gyermekkel számoltak), körülötte megművelhető kert, illetve a telephez tartozó oktatási egység. Ki volt ez találva, kérem! A Györgyfalvi negyedi Oncsa-telep egyik sarkán ma is iskola működik, de a sorozatos felújítások nyomán ember meg nem mondaná, hogy nem mai épület. Az egyik falon egy Szervátiusz Jenő-dombormű látható. Az intézmény jelenlegi urai is értékelik, bár azért húztak elé egy gázvezetéket, a pragmatizmus jegyében. És az egyáltalán nem mord kapuőr felsőbb utasításra nem engedi be a fotóst.

Az egyik monostori „kóskárolyos” Oncsa-ház. A festés alapjánn jól elkülöníthető a két ikerház-fertály.

A fellegvári és monostori Oncsa-telepeket Hunyadi Attila történésszel csatangoltam be, akinek ezúttal is köszönöm a rengeteg fontos történetet. A Monostoron (itt annak idején, a monostori fapiac helyére 15 ikerház, azaz 30 lakás épült) szóba álltunk az egyik „kóskárolyos” ikerház-fertály tulajdonosával. A telek, amelyen a ház áll, most is (miként a felépülése idején) a város tulajdona és olyan piszok drága, hogy nem is gondolhat a megvásárlásra. A hölgy elmesélte, hogy az egyik szomszédos Oncsa-félház, eladó, 250 000 euró. De nem nagyon verik magukat oda érte a vevők. Én lefotóztam pár másik Oncsa-házat, közben egy épp hazatérő lakó Hunyadi Attilának elmesélte, hogy a Funar-korszakban bővíteni szerették volna a telküket. Ez csodával határos módon sikerült is nekik, viszont a ház asszonyának trikolór színű gyertyákat kellett öntenie Funarné asszony számára. Hogy meglágyuljon a polgármesteri szív.

A házgyárak ellenzője

Amikor nem tervezett vagy építtetett, Moll Elemér előadásokat tartott, nyilatkozott, cikkeket írt a modern építészetről, lakberendezésről. A Keleti Újság 1944. augusztus 27-i számában megjelent egy interjú a műszaki tanácsos úrral, mégpedig a háború utáni újjáépítési stratégiák kapcsán. Amelyben többek közt a „házgyárakról” esik szó. Idézem:

A magyar nyelvű csatornafedők szerelmeseinek: a monostori Oncsa-telepen három ilyen is van még. Hogy meddig? Csak a Jóisten tudja.

Alább meg ezt mondja:

Ha Moll Elemér látta volna, mit hoz a II. világháború után teret foglaló kommunista rezsim ezen a téren… feltehetően elsírta volna magát. De nem igazán volt ideje látni. 1955-ben jobblétre szenderült.

Moll Elemér sírja a házsongárdi temetőben, a kőbe vésett portré Szervátiusz Jenő munkája. A kép bal szélén a testvér és közeli munkatárs, Moll Lajos egyszerűbb síremléke.

Az fent idézett üzenet azonban ma is megállja a helyét. Amikor ugyan már nincsenek kommunista tömbházgettók, viszont vannak vadkapitalista házgyárak (idézőjel nélkül), amelyek a városvezetés tudtával (mert hát tudta nélkül hogy is tehetnék meg?) szennyezik a kolozsvári (és nem csak) teret. Nem ártana ide pár Moll Elemér. És ha van, nem ártana nekik icipicit nagyobb hatalmat adni a kezükbe. Hogy ne tűnjön el a levegő teljesen a városból.

A szöveg megírásakor a digiteka.ro oldalon fellelhető korabeli sajtóanyagokra, továbbá Löwy Dániel és Demeter V. János cikkére (Hévíz folyóirat, 2001.) támaszkodtam. Köszönet Hunyadi Attila történésznek és Gaal György irodalomtörténész uraknak a szíves segítségért.