A költő apja: Reményik Károly, Kolozsvár épületpoétája (FOTÓK)

Az építészet megfagyott zene, mondta annak idején Karl Wilhelm Friedrich Schlegel német filozófus, esztéta, író (sokak szerint a mondat Johannn Wolfgang Goethétől származik, de talán mindegy is, ezen hadd vitázzanak a szakemberek). Ha a költészetet a zenéhez hasonlítjuk, nem lövünk nagyon mellé, hiszen van benne muzsika bőven. És akkor átírhatjuk Schlegel (vagy Goethe) úr bon mot-ját eképpen: Az építészet megfagyott költészet. És ezzel meg is érkeztünk a legendás erdélyi alkotópároshoz. Reményik Sándort a két világháború közötti erdélyi magyar költészet fejedelmének is szokták nevezni (hogy aztán buzgón elfelejtsék, -feledtessék a második világháború után, egészen a poszt-rendszerváltási reneszánszig). Édesapját, a mai szlovákiai Dobsináról ideszármazott (jól menő vaskereskedést működtető) Reményik családág tagját, Károlyt nem szokták építészfejedelemnek nevezni. Azt többen és többször megemlítik, hogy ő volt Kolozsvár első okleveles építésze, aki a budapesti műegyetemen szerzett diplomát 1883-ban. Félreértés ne essék, mások, korábban is jártak ama alma materbe, csak Reményik úr volt az első kolozsvári polgár, aki erről papírt is kapott. Pedig az volt: építészfejedelem. A 19. századvég és a 20. századelő megannyi ikonikus épülete az ő (és vállalata) keze munkája. (Nem csak tervező volt, hanem ultrasikeres építési vállalkozó is.) Ha végignézzük a kolozsvári Reményik-épületeket, csak bólintani tudunk: valóban építészfejedelem volt, sőt, metaforikusan: az épületek poétája.

Ezt tettem én is: fogtam a kamerát és bejártam a források által hitelesített Reményik Károly-épületek helyszíneit. Mert biztos, hogy vannak más, általa tervezett, megépített épületek is Kolozsváron, (hogy Erdély más településeiről ne is beszéljek). A Farkas utcában (ma Mihail Kogălniceanu) kezdtem, mert ott lakom, talán a legismertebb (részben) Reményik-épülettel srégen szembe. A Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem (ma Babeș–Bolyai Tudományegyetem) épülete nem teljes egészében Reményik-poéma, csak a keleti meg a nyugati szárnya. Mondjuk, az sem semmi, ha belegondolunk. A Farkas utca újrafazonírozása okán a főbejáratot még tavaly év vége fele bezárták, ezért a gyalogos nyüzsgés a keleti szárny korábban zárt kapuján át zajlik. Bementem, megvívtam a szokásos szókaratét a kapussal, aki azonnal gyanús elemnek nézett, de mondtam neki, hogy hát ismerősök vagyunk, ott lakom, ni, szemben, gyakran összefutunk az utcán, köszönünk is, mire megnyugodott és engedélyezte, hogy pár fotót készítsek. És miközben árnyékként kísérgetett, lelkesen magyarázta, hogy ez az épület egy csoda. Egyetértettem vele. Az egyetem külsejét az unalomig fotózzák, ezért hadd álljon e fotósorban egy belső udvari fotó a keleti szárnyról. Ja, a külső falakat borító klinkertéglák az elmúlt bő száz év falfirkáinak gazdag tárházát képezik, az ezekről készített fotók itt böngészhetők. Jó lenne, ha valaki tudós ember is dokumentálná őket (mielőtt véletlenül átcsiszolják őket a nemlétbe), mert bájos kordokumentumok.

A következő állomás nem egy Reményik-épület, de ez volt a család első kolozsvári lakhelye: egy emeleti lakrész a Király utcai (ma I. C. Brătianu) Toldalagi–Korda palotában. Az épület oldalán van is egy emléktábla, hogy ott született Reményik Sándor, az építész fia. Persze, jól meg kell tekernie a nyakát az arrajárónak, hogy észrevegye.

Aztán végigbotorkáltam a felásott Minorita (ma Hemann Oberth), majd Bolyai utcán (szépek lesznek ez is egyszer, milyen kár, hogy a munkálatoknak több, az utcában működő vállalkozás is áldozatul esett), egészen a Kossuth Lajos utcáig (ma 21 decembrie 1989), ahol a János Zsigmond Unitárius Kollégium robusztus épülete áll. A kapus itt szinte megölelt, hogy hát persze, menjek csak, de jó, hogy foglalkozunk a témával. Ezt az épületet is ismerik a kolozsváriak, főleg az oda járó nebulók. Őszintén, annak idején féltem kicsit az akkor még Brassai Sámuelről elnevezett iskolától, mert olyan hatalmas volt, én meg olyan kicsi. A mai Apáczai, ahova jártam, barátságosabbnak tűnt.

A Kossuth Lajos utcán mentem tovább a Főtér fele, ahol a sarkon az evangélikus templom áll. Ezt nyilván nem Reményik Károly röptette a magasba, de a 19. század végi felújítás során a hírek szerint kerek négy méterrel magasították meg a templomtornyot és ez a toronyrakás az ő munkája.

Innen, már jócskán szitáló esőben elsétáltam a Szentlélek utcába (ma Virgil Fulicea, a Mátyás-háztól egy köpésnyire, ha szabad így kifejeznem magam), a Reményik-család időrendben második otthonáig. Reményik Károlynak feltehetően nem tetszett a régi, földszintes ház, ezért egy csinos, emeletes palotácskát épített a helyére. Bizony, ez is klinkertéglás homlokzatú. Úgy tűnik, az épületek e költője imádta a klinkertéglát. Utánanéztem picit, hát, rafinált egy jószág: rendkívül időtálló, fagyálló, színtartó anyag, amely kiválóan alkalmas homlokzatok burkolására. Ráadásul mindenféle színárnyalat létezett, létezik, ami határozott egyéniséget kölcsönöz az ily módon burkolt épületnek. Ez a téglaköltészet, ha úgy tetszik.

Innen észak fele mentem tovább, jó, kicsit nyugatnak is, a Szent György tér (ma Lucian Blaga) felé, ahol a komcsi diákművelődési házzal srégen szembe az egyetemi könyvtár (naná, hogy klinkertéglás) épülete szökken a magasba. A főbejárat itt is zárva volt (nem tudom, miért), papírra vetett nyíl mutatta, merre menjen az, aki beljebb akar kerülni. Az épületbe nem mentem be, tudtam, hogy itt is kapusok, ügyfélrendészek, bürokraták hada várja a szerencsétlen engedélykérőket. Bejártam viszont az első ránézésre labirintikusnak tűnő, alagutakkal összekötött belső udvarrendszert. Gondolom, annak idején itt olvasgatni lehetett, jó idő esetén. Itt-ott vannak még padok. De inkább raktárnak tűnik a tér, nem valami vidám látvány. Viszont ha felfele néz az ember, na, az lenyűgöző. (Homlokzati fotó helyett ezért választottam egy ilyen belső képet.) És naná, hogy egy idő után rám vetette magát egy kapus, hogyaszongya, mit keres maga itt!!! Mondom (az ordenáré hangnemen kicsit csodálkozva), nemzetbiztonsági titkokat. Tilos a fotózás!!! Mondom, szeretném látni az erre vonatkozó feliratot, tiltótáblát. Akkor is tilos!!! Mondom, akkor kérem, fogjon le, kötözzön meg, vigyen a vezetőség elé. Na végre, elnevette magát. Jót paroláztunk a végén.

Következett a legnagyobb falat (vagyis Reményik Károly legkomplexebb, eposzi méretű műve): a Mikó utcai (ma Clinicilor) Országos Karolina Kórház épületegyüttese. Az adatok szerint a belgyógyászat, a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat, a szemészet, a bőrgyógyászat, a fertőző betegségek intézete, továbbá adminisztratív épületek, a hullaház, a krematórium és a kápolna építője volt Reményik Károly. Hat évig koptattam a kórházegyüttes sétányait, folyosóit, termeit, orvostanhallgató koromban. Izzadás, siker, kudarc, szerelem helyszínei ezek számomra. (És itt is számtalan falfirkát fedeztem fel a klinkertéglákon, közöttük 20. század elejieket is.)

Az anatómiai intézetről ugyan nem olvastam, hogy Reményik-épület (bár pontosan illeszkedik az összképbe, ami a formát, stílust illeti), mégis elmentem odáig, és meglepetés fogadott. Első éves egyetemista koromban oda jártam anatómia előadásokra, boncolásra. Az épület előtt volt (és van) két köztéri lámpa. Nos, egy estébe nyúló boncolási gyakorlat után kint álldogáltunk a kapu előtt (jó páran voltunk magyarok) és feltűnt nekem, hogy a lámpák tövére valakik egy-egy bádoglemezt drótoztak és le is pingálták feketére. Mondtam, te, nézzük meg, mi van alatta. És megnéztük: a magyar korona volt alatta. Meg egy lyuk: nyakam rá, hogy az országcímer állt ott, csak valakik kivágták. A helyzet most is változatlan, csak az egyik oszlopon csáléra áll a rejtőbádog, a másikról meg leesett.

A Mikó utcai kórházaktól egy ugrás a Sétatér. Biza, sétatéri tó nyugati végében álló volt korcsolyapavilon (ma vendéglő, mulató, Chios néven) is Reményik Károly műve. Azt nem tudom, hogy a szakma hányast adna a felújítás minőségére, de a promenádozó polgárt kétségtelenül elbájolja a csinos épület meg a tó, legalábbis a közösségi oldalakon számtalanszor közzétett képek tanúsága szerint. Olvastam, hogy állítólag Brassóban ingyenes jégpálya nyílt. Jó pár évvel ezelőtt a sétatéri tavon még ingyen és saját felelősségre lehetett korcsolyázni (régebb s még régebb volt itt rendes pálya is), mert akkor még volt tél és befagyott a tó. De jó is lenne, ha a messze földön híres és okos Kolozsváron is lenne egy ingyenes korcsolyapálya, akár a sétatéri tavon, akár a polgárok adólejeiből. De persze, ahhoz tél is kellene, a városvezetési szándékon túl.

A következő költőien lakozható helyszín a Szamos partja volt, mindkét oldalon egy-egy Reményik-épülettel. A Malom utca (ma George Barițiu) sarkán ott magasodik a Széki-palota, a túloldalon meg az Első Magyar Általános Biztosító éppen tatarozás alatt álló épülete. Utóbbihoz sajátosan költői történetem fűződik.

A legendárium szerint a kommunista diktatúra idején, amikor Szőcs Géza költőt enyhén szólva szekálta a Szekuritáté, történt egy napon, hogy az üldözött költő szüleihez, akik ebben az épületben laktak, becsengetett egy vidéki polgár, kezében egy aktatáskával. Amelyben egy fél disznó lapult. Sok évvel később Szőcs Gézával és Lakatos Róberttel megkerestük az akkor már Magyarországon élő embert és Géza vitt neki egy élő disznót. Az akcióból film készült, amit, nem egészen tőlünk függő okok miatt azóta se mutattunk be.

Már nem sok épület maradt a listámon. Kicsit lejjebb a Nagy (Ferencz József, Horthy Miklós, Horea) úton ott áll a város egyetlen működő zsinagógája, a csinosan-színesen felújított neológ zsinagóga. Fotózás közben eltöprengtem azon, miért is keleti, mór stílusú ez az épület, ha egyszer nem iszlám a vallás, ami hozzá társul. Nem tudtam eredményre jutni, ezért felhívtam Guttmann Szabolcs építész urat és megkérdeztem tőle. Azon túl, hogy igen, hát ilyenek voltak a tervek, mondta, gondolni kell arra is, hogy a világ minden táján élő zsidó közösségek olyan formákra (is) gondoltak, amikor megrendeltek egy-egy zsinagógát, amelyek arra a helyre emlékeztetik a betérőt, ahol a zsidó nép élt. Hát ezért (is) olyan ez a zsinagóga, amilyen.

Egy fotó erejéig elugrottam még a Rudolf (Szent István, Bezerédi, Decebal) utcába, ahol az egyik leghumánusabb célt szolgáló Reményik-épület áll. Ez a korabeli Iparos Egylet aggmenháza: tehát, ha egy helybeli idős iparos rajta kívül álló okok miatt elszegényedett, beköltözhetett ebbe az épületbe, mert gondját viselték az alapítók. Szép, nem? Az épület ma nem szép. Sőt, határozottan ronda. Igaz, valamelyik minisztérium tulajdonában van.

És akkor az utolsó célpont: a Donáth negyedi Reményik-villa. Nem csodálom, hogy kevesen tudnak róla, mert gyakorlatilag bunker épült köréje tömbházakból. De ha valaki tudja, mit keres, akkor aránylag könnyedén megtalálja. Az eddig említett épületek aránylag jó állapotban vannak (kivéve az agg aggmenházat). Ez a tornyos épület viszont, nos, omladozik. Ráadásul az új meg újabb tulajdonosok nyakló nélkül toldottak, toldanak hozzá, ami épp eszükbe jut. Nem lesz ennek így jó vége. Na de, hogy ne szomorúan zárjam a gondolatsort: ezt az épületet Reményik úr többek közt azért húzta fel, hogy itt lakhasson a népes Reményik család bármely tagja, amikor Kolozsváron jár, vagy ha ideköltözött. És a gondolat előtt leemelem a kalapom. Persze, megtehette, felteszem, elég módos polgár volt. Mert a család összetartása, akárcsak akkoriban, ma is életbevágóan fontos (lenne). Akkor is, ha valaki nem tud ehhez hasonló villát rittyenteni. Ha meg tud, akkor még inkább. Hogy miért fontos, hadd ne magyarázzam. De Reményik Károly e tekintetben is követendő példa.

Ráadásként kiléptem-csúszkáltam a házsongárdi temetőbe, megnéztem a Reményik-sírkertet. Mindenki ott van. Igaz, a kerítés, a falak, az alap rogyadozik, egyes elemek el is tűntek, de remélem, a Házsongárd Alapítványnak sikerül majd ezt az „épületet” is helyreállítania. Mert, halkan mondom, tartozunk ennyivel a kolozsvári építészfejedelemnek, az épületek e poétájának. Meg az építész fiának. No meg magunknak is.