// 2026. október 20., kedd // Vendel
maszkok nélkül

Mit adhat egy klubkoncert öt évvel a koronavírus-járvány után?

Fotók: Sánta Miriám

Fotók: Sánta Miriám

Fotók: Sánta Miriám

// HIRDETÉS

A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Dread Sovereign, Death the Leveller és Redux live in Kolozsvár.

2025 márciusa van. Kellett körülbelül három év, mire feldolgoztuk: lejárt a koronavírus-járvány, és azt mondhatjuk, a kegyetlen lezárások ötéves évfordulóját „ünnepelhetjük”. Persze, a fene ünnepel. Az emberiség nagy részét megviselte a káosz és zűrzavar. Minden egyszerre meredt mozdulatlanságba, hogy aztán bizonytalanságából kitörve labdamódra pattogjon föl-le a nagy hangulatingadozásokban, netán porként üljön meg az emberek pszichéjén.

Nem voltak események, könyvbemutatók, színház, mozi – és nem voltak koncertek sem. A kultúra persze nem csupán a kovidjárványba, hanem a romániai valóság évtizedes mocskába is belefulladt, annak alulfinanszírozottságára ez csak még egy lapáttal tett rá.

A világon a művészeti ágak képviselőinek tízezrei lebegtek a semmiben.

Most főként a zenészekre gondolok, akik közönség hiányában kénytelenek voltak újrateremteni magukat, hogy ne haljanak éhen. A fokozott online jelenlét mint jövedelemkiegészítés, kompenzáció volt a nyomorúságban, hiszen az élő közönség, a networking, az együtt-tapasztalás hiányzott mindenhonnan, és a zenésztársadalom javarésze a zeneiparnak (a nem streaming-alapú, nem eladásokhoz köthető részének) a halálát vizionálta.

// HIRDETÉS

Amikor újraindult a világ, benne a meglódult forgalommal, felengedésekkel, felszálló repülőjáratokkal és nem limitált férőhelyes egyéb közlekedési lehetőségekkel, még hosszú ideig a kiszámíthatatlanság uralkodott mindenhol: a helyi törvények, jogszabályok, fertőzöttségi és beoltottsági ráták labirintusában csak az istenek tudták, hogyan fognak majd eligazodni mindazok, akik eddig abból éltek (de legalábbis félig-meddig), hogy emberek elé álltak és játszottak.

Románia ebben a helyzetben érdekes pozícióban volt sokáig. Korábban volt már szó arról, hogy a rendszerváltást követően az ország még jó sokáig fáziskésésben volt abban a tekintetben, hogy felkerüljön a nemzetközi zeneipari térképre. Itt főként a szubkulturális/ízléskulturális műfajokra gondolok, hiszen a popzenében azért elég könnyen fel tudtunk zárkózni és beilleszkedni az új szabad világba, még ha csak régiósan is.

A kétezertízes-húszas évekre érkezett el az idő, hogy itt is olyan kaliberű fesztiválok jelenjenek meg, amelyek tényleg több tízezer embert vonzanak, de nem csak ez a mérvadó: arra, hogy néhány európai, netán amerikai banda turnédátum-listájára gyakrabban kerüljön fel Bukarest, Kolozsvár, esetleg Temesvár, sokat kellett várni. Ehhez azonban olyan előadótermeket és szórakozóhelyeket kellett biztosítani, hogy az mindenki számára megérje.

Nemrégiben a Rockstadt Extreme Fest egyik főszervezője, Ștefan Zăhărescu, a romániai (és tapasztalatából fakadóan nemzetközi) zeneipar jó ismerője mutatott rá egy vérbeli kelet-európai jelenségre a romániai underground körökben. A sötét bugyor természetesen abból alakult ki, hogy valaki – nevezzük most F. S.-nek

– hosszú éveken keresztül olyan káros hatással volt a hazai koncertszervezési klímára, hogy abból több mint egy évtized kellett, ameddig kimásztunk.

Az illető tartozást tartozásra halmozott, nem kommunikált a fellépésekhez megkeresett klubokkal. Hol a helyszínek vezetőségei nem tudtak arról, hogy bármiféle koncert lett volna aznap, hol pedig újabb és újabb fiktív ügynökségneveken keresztül próbált leszerződtetni együtteseket, amelyeket aztán nem fizetett ki. (Ebből pedig az következett, hogy az egyik zenekar énekese ellátta a baját, hogy finoman fogalmazzunk... emberünk pedig Franciaországba utazott, de ott is elkapták, hogy a végtelen mennyiségű tartozását a fizetéséből levonhassák.)

Ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetbe megérkezzünk, rengeteg erőfeszítésre volt szükség: elsősorban azt kellett megértetni a zenekarokkal (gondolok itt most a metálzenei szcénára), helyszínekkel és más szereplőkkel, hogy nem mindenki, aki a klubkoncert-szervezésre adja a fejét, egy notórius csaló, és vannak megbízható partnerek. Zăhărescu számára is hosszas küzdelmet jelentett, ameddig a komoly fesztiválszervezői munka sűrűjében meg tudta értetni a nemzetközi aktorokkal, hogy egyrészt nem mindenki olyan, mint a fent említett kókler, másrészt meg érdemes ide is jönni, mert rajongók ezrei várakoznak, és van rá kereset.

Hogy mivégre is ez a kis underground rocktörténeti intermezzo?

Mert a napokban két olyan koncert volt Romániában – Bukarestben és Kolozsváron –, amelyek közül, mint kiderült, a bukarestit a fent említett „legenda” szervezte, egy eléggé szokatlan helyszínen, legalábbis ami a fellépő zenekarok esetében minimum meghökkentő. Nyilván azért, mert ez volt az utolsó helyszínek egyike, amelynek még nem tartozott. Utóbb kiderült, hogy az írországi Dread Sovereign és Death the Leveller, valamint a román Redux zenekarok koncertjei Kolozsváron szerencsére egyenesen a Hardward Pub szervezésében történt, így minőségre lehetett számítani.

Death the Leveller

Death the Leveller

Ami egy-egy klubkoncert esetében abszolút nem mindegy, milyen. Láttunk elég sötét lyukat (most is vannak bőven), hallottunk kriminális akusztikát, csináld-magad megoldásokat – valahogy ezek mintha sosem akarnának lemorzsolódni a klubkoncert-élményről. Talán rendjén is van, a zajongóknak zaj kell, lökdösődés, izzadt hajak és boldog ökölrázás meg bőrszag.

A koronavírus-járvány után öt évvel a Dread Sovereign koncertjén úgy éreztem magam, mintha valami visszaállt volna egy lassan feledésbe merült érából: abból, amelyben a középvonalas underground zenei szereplők igenis eljönnek a világnak ebbe a szegletébe, olyan helyre, ahol pont annyi ember van, amennyi kell, se több, se kevesebb, aki ott van, az lelkes, a hangulat meg...

...emberi.

A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Nevezhetnénk úgy, hogy vallásos jellegű, ha szociológusok lennénk. De nem vagyunk szociológusok, hanem csak mezei (metál)rajongók, akik röptében kapják el a kenyeret és a cirkuszt a küzdőtéren. (De be lehetne illeszteni tetszőlegesen bármilyen műfajt, ami intenzitásában hasonló.)

Bár a hatalmas arénakoncertek és szabadtéri összeröffenések hangulata semmihez sem fogható,

a klubkoncertek jelensége és hangulata abból a szempontból pótolhatatlan, hogy itt az embernek van alkalma arra, hogy közel kerüljön az zenészekhez és fokozottabban átélje azt a fajta egyetemes emberi kapcsolódási vágyat, ami ebben a környezetben könnyebben meg tud valósulni.

Ehhez azonban kellenek azok a kódok, amelyek „beütésével”, felmutatásával elérhető az a bizonyos hangulat. A térbeli mozgásokat figyelve veszi észre az ember, hogy az üvegfal mögött megjelennek a zenekar tagjai, egyikük sört vesz, shotokat visz az őket kísérő barátnőknek, barátoknak, turnés kollégáknak. Másikuk kimerészkedik a parányi backstage-ből és egy pultra hajol – másodperceken belül odatántorog hozzá egy spicces rajongó és fülébe súgja, mennyit jelent számára hogy újra itt láthatja őket. Később odajön egy másikuk fotót kérni, metálvillába szorul a kéz, a keménység pózai mögül felsejlik a szeretet, az izgalom, az utazási fáradtság az arcokon.

A klubkoncert tökéletes terepe lenne annak, hogy a rajongók percenként lerohanják a fellépőket valamiért, mégsem teszik, gondolván, biztos van elég bajuk, nem kell még ez is. A térben észlelhetővé válik a kiegyensúlyozottság: mindenki ott van és megközelíthető, de pont annyira lesz megközelítve, amennyire kell.

Dread Sovereign

Dread Sovereign

A Dread Sovereign műsora alatt a Death the Leveller előzenekari tagok mellett álltam – az ír sarokban, ahogy magamban elneveztem, s ahol a nagy sörivók hírében álló, széllelbélelt és önfeledten mulató írországi csajok, meg focimezek és elnyűtt zenekaros pólókban feszítő, kelta tetoválásokkal borított fiúk támasztották a bárszékeket. Az előbb ez az aranytorkú énekes még odafenn kántált a színpadon, most meg mellettem üvölti kollégája himnuszát – nyugtáztam.

Volt persze füst a színpadon. Meg Black Sabbath-riff. Meg duettpózba feszült metálkodás mindannyiunk legnagyobb örömére.

Alan Averill, a Dread Sovereign (és a Primordial) énekes-basszerosa

Alan Averill, a Dread Sovereign (és a Primordial) énekes-basszerosa

És ott volt az ember, a meztelen kreativitás aurájában.

Az erőfeszítés nélkül kiömlő, zsigeri flow, amely mögött bár ott húzódott az időszakos kínlódás, rengeteg gyakorlás, összeszokás és közös vízió, mégis az elmondhatatlanság határát súrolta.

A zenei élmény – legyen szó aktív vagy passzív részvételről – a ráció és az intuíció határán mozog: a fejben lévő szabályok egyszer csak megadják magukat a szabad mozgásnak az asszociációk örvényében. Alapvetően az agyműködés limbikus rendszerére van hatással, ami az érzelmi memóriához kapcsolódik: hogy valami felejthetetlen zeneileg, azért az auditív memória felel, amely az emberi elmét a legkésőbb hagyja el. Szép példája volt ennek a jelenségnek egy idős balett-táncos, aki Alzheimer-kórban szenvedett, de amint meghallotta A hattyúk tava dallamát, azonnal fel tudta idézni a régen tanult táncmozdulatokat.

A kocsma-klub félhomályában arra gondoltam: öt éve volt „a kovid”, de most megérkeztünk.

// HIRDETÉS
Különvélemény

Nem hagyhatjuk szó nélkül! Nem is hagyjátok, drága barátaim!

Fall Sándor

Harminc centiméter van a képernyő és a szemetek között, tudtátok? Harminc centiméteren zajlik a teljes életetek, ez a civilizáció új aranystandardja, sőt, szilíciumstandardja.

Klánok és neamok 2026 Romániájában, ahol a középkor szele fúj a közintézményekben

Sánta Miriám

Ha a rokonom vagy, van munkahelyed. Ha nem vagy a rokonom, akkor nem biztos. Csak legyen minden lepapírozva.

// HIRDETÉS
Nagyítás

„A magunkkal folytatott belső küzdelem időnként mellékvágányokra visz”

Sólyom István

Senkinek sincs kőbe vésett szerződése a sorstól arra, hogy képes megbirkózni a szabadsággal – mondja Pálfy Zoltán történész, a BBTE adjunktusa. Nagyinterjú, I. rész.

Betekintés a tudománymetria működésébe – mit is akar most a Román Akadémia?

Sánta Miriám

A cikkgyárosoktól a peer review-ig elmagyarázzuk, min megy keresztül egy mai romániai kutató.

// HIRDETÉS
// ez is érdekelheti
Amikor az „objektivitás” mögött nem csak szubjektivitás, hanem ferdítés is van
Főtér

Amikor az „objektivitás” mögött nem csak szubjektivitás, hanem ferdítés is van

Nem úgy van az, hogy egy „független” illető valamire rámutat, hogy az propaganda, és akkor az propaganda.

FRISSÍTVE – Vallási okokból késelhetett egy hetedikes egy erdélyi iskolában
Krónika

FRISSÍTVE – Vallási okokból késelhetett egy hetedikes egy erdélyi iskolában

Egy hetedikes tanuló késsel támadt egy tanárnőre, és megsebesített egy másik diákot hétfő reggel a besztercei Ștefan cel Mare Általános Iskolában. A támadó állítólag egy hatodikos gyermeket akart megsebesíteni, mivel az más vallású.

Inkább németként meghalni Németországban, mint románként Romániában
Főtér

Inkább németként meghalni Németországban, mint románként Romániában

A Ceaușescu-diktatúra legsötétebb időszaka, két erdélyi szász család és a tornyosuló kérdés: kivándorolni vagy vállalni az erőszakos asszimilációt a szülőföldön?

Késsel támadt egy diák egy tanárnőre és az egyik iskolatársára
Székelyhon

Késsel támadt egy diák egy tanárnőre és az egyik iskolatársára

Késsel támadt egy tanárnőre és megsebesítette egyik diáktársát is egy hetedik osztályos tanuló a besztercei Ștefan cel Mare-iskolában. A támadó diákot a rendőrök tartóztatták fel.

„Nem ezért szavaztunk a Tiszára!”: indulatokat kavart a szilágycsehi templomnak ígért 110 millió forint kormánytámogatás
Krónika

„Nem ezért szavaztunk a Tiszára!”: indulatokat kavart a szilágycsehi templomnak ígért 110 millió forint kormánytámogatás

Heves vitát váltott ki Tarr Zoltán bejelentése, miszerint a magyar kormány 110 millió forinttal támogatja a szilágycsehi református templom leomlott tornyának újjáépítését.

Fényes nappal támadt a gyerekével iskolába tartó nőre a medve egy háromszéki faluban
Székelyhon

Fényes nappal támadt a gyerekével iskolába tartó nőre a medve egy háromszéki faluban

Medencetöréssel és karmolt sebekkel került kórházba az a nő, akire csütörtök reggel támadt egy medve a Bodok községhez tartozó Zalán egyik utcáján. Az áldozat éppen iskolába tartott a fiával, amikor szembejött velük a nagyvad.

// még több főtér.ro
Különvélemény

Nem hagyhatjuk szó nélkül! Nem is hagyjátok, drága barátaim!

Fall Sándor

Harminc centiméter van a képernyő és a szemetek között, tudtátok? Harminc centiméteren zajlik a teljes életetek, ez a civilizáció új aranystandardja, sőt, szilíciumstandardja.

Klánok és neamok 2026 Romániájában, ahol a középkor szele fúj a közintézményekben

Sánta Miriám

Ha a rokonom vagy, van munkahelyed. Ha nem vagy a rokonom, akkor nem biztos. Csak legyen minden lepapírozva.

// HIRDETÉS
Nagyítás

„A magunkkal folytatott belső küzdelem időnként mellékvágányokra visz”

Sólyom István

Senkinek sincs kőbe vésett szerződése a sorstól arra, hogy képes megbirkózni a szabadsággal – mondja Pálfy Zoltán történész, a BBTE adjunktusa. Nagyinterjú, I. rész.

Betekintés a tudománymetria működésébe – mit is akar most a Román Akadémia?

Sánta Miriám

A cikkgyárosoktól a peer review-ig elmagyarázzuk, min megy keresztül egy mai romániai kutató.

// HIRDETÉS