Fotók: Sánta Miriám
Fotók: Sánta Miriám
A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Dread Sovereign, Death the Leveller és Redux live in Kolozsvár.
2025 márciusa van. Kellett körülbelül három év, mire feldolgoztuk: lejárt a koronavírus-járvány, és azt mondhatjuk, a kegyetlen lezárások ötéves évfordulóját „ünnepelhetjük”. Persze, a fene ünnepel. Az emberiség nagy részét megviselte a káosz és zűrzavar. Minden egyszerre meredt mozdulatlanságba, hogy aztán bizonytalanságából kitörve labdamódra pattogjon föl-le a nagy hangulatingadozásokban, netán porként üljön meg az emberek pszichéjén.
Nem voltak események, könyvbemutatók, színház, mozi – és nem voltak koncertek sem. A kultúra persze nem csupán a kovidjárványba, hanem a romániai valóság évtizedes mocskába is belefulladt, annak alulfinanszírozottságára ez csak még egy lapáttal tett rá.
Most főként a zenészekre gondolok, akik közönség hiányában kénytelenek voltak újrateremteni magukat, hogy ne haljanak éhen. A fokozott online jelenlét mint jövedelemkiegészítés, kompenzáció volt a nyomorúságban, hiszen az élő közönség, a networking, az együtt-tapasztalás hiányzott mindenhonnan, és a zenésztársadalom javarésze a zeneiparnak (a nem streaming-alapú, nem eladásokhoz köthető részének) a halálát vizionálta.
Amikor újraindult a világ, benne a meglódult forgalommal, felengedésekkel, felszálló repülőjáratokkal és nem limitált férőhelyes egyéb közlekedési lehetőségekkel, még hosszú ideig a kiszámíthatatlanság uralkodott mindenhol: a helyi törvények, jogszabályok, fertőzöttségi és beoltottsági ráták labirintusában csak az istenek tudták, hogyan fognak majd eligazodni mindazok, akik eddig abból éltek (de legalábbis félig-meddig), hogy emberek elé álltak és játszottak.
Románia ebben a helyzetben érdekes pozícióban volt sokáig. Korábban volt már szó arról, hogy a rendszerváltást követően az ország még jó sokáig fáziskésésben volt abban a tekintetben, hogy felkerüljön a nemzetközi zeneipari térképre. Itt főként a szubkulturális/ízléskulturális műfajokra gondolok, hiszen a popzenében azért elég könnyen fel tudtunk zárkózni és beilleszkedni az új szabad világba, még ha csak régiósan is.
A kétezertízes-húszas évekre érkezett el az idő, hogy itt is olyan kaliberű fesztiválok jelenjenek meg, amelyek tényleg több tízezer embert vonzanak, de nem csak ez a mérvadó: arra, hogy néhány európai, netán amerikai banda turnédátum-listájára gyakrabban kerüljön fel Bukarest, Kolozsvár, esetleg Temesvár, sokat kellett várni. Ehhez azonban olyan előadótermeket és szórakozóhelyeket kellett biztosítani, hogy az mindenki számára megérje.
Nemrégiben a Rockstadt Extreme Fest egyik főszervezője, Ștefan Zăhărescu, a romániai (és tapasztalatából fakadóan nemzetközi) zeneipar jó ismerője mutatott rá egy vérbeli kelet-európai jelenségre a romániai underground körökben. A sötét bugyor természetesen abból alakult ki, hogy valaki – nevezzük most F. S.-nek
Az illető tartozást tartozásra halmozott, nem kommunikált a fellépésekhez megkeresett klubokkal. Hol a helyszínek vezetőségei nem tudtak arról, hogy bármiféle koncert lett volna aznap, hol pedig újabb és újabb fiktív ügynökségneveken keresztül próbált leszerződtetni együtteseket, amelyeket aztán nem fizetett ki. (Ebből pedig az következett, hogy az egyik zenekar énekese ellátta a baját, hogy finoman fogalmazzunk... emberünk pedig Franciaországba utazott, de ott is elkapták, hogy a végtelen mennyiségű tartozását a fizetéséből levonhassák.)
Ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetbe megérkezzünk, rengeteg erőfeszítésre volt szükség: elsősorban azt kellett megértetni a zenekarokkal (gondolok itt most a metálzenei szcénára), helyszínekkel és más szereplőkkel, hogy nem mindenki, aki a klubkoncert-szervezésre adja a fejét, egy notórius csaló, és vannak megbízható partnerek. Zăhărescu számára is hosszas küzdelmet jelentett, ameddig a komoly fesztiválszervezői munka sűrűjében meg tudta értetni a nemzetközi aktorokkal, hogy egyrészt nem mindenki olyan, mint a fent említett kókler, másrészt meg érdemes ide is jönni, mert rajongók ezrei várakoznak, és van rá kereset.
Mert a napokban két olyan koncert volt Romániában – Bukarestben és Kolozsváron –, amelyek közül, mint kiderült, a bukarestit a fent említett „legenda” szervezte, egy eléggé szokatlan helyszínen, legalábbis ami a fellépő zenekarok esetében minimum meghökkentő. Nyilván azért, mert ez volt az utolsó helyszínek egyike, amelynek még nem tartozott. Utóbb kiderült, hogy az írországi Dread Sovereign és Death the Leveller, valamint a román Redux zenekarok koncertjei Kolozsváron szerencsére egyenesen a Hardward Pub szervezésében történt, így minőségre lehetett számítani.
Death the Leveller
Ami egy-egy klubkoncert esetében abszolút nem mindegy, milyen. Láttunk elég sötét lyukat (most is vannak bőven), hallottunk kriminális akusztikát, csináld-magad megoldásokat – valahogy ezek mintha sosem akarnának lemorzsolódni a klubkoncert-élményről. Talán rendjén is van, a zajongóknak zaj kell, lökdösődés, izzadt hajak és boldog ökölrázás meg bőrszag.
A koronavírus-járvány után öt évvel a Dread Sovereign koncertjén úgy éreztem magam, mintha valami visszaállt volna egy lassan feledésbe merült érából: abból, amelyben a középvonalas underground zenei szereplők igenis eljönnek a világnak ebbe a szegletébe, olyan helyre, ahol pont annyi ember van, amennyi kell, se több, se kevesebb, aki ott van, az lelkes, a hangulat meg...
A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Nevezhetnénk úgy, hogy vallásos jellegű, ha szociológusok lennénk. De nem vagyunk szociológusok, hanem csak mezei (metál)rajongók, akik röptében kapják el a kenyeret és a cirkuszt a küzdőtéren. (De be lehetne illeszteni tetszőlegesen bármilyen műfajt, ami intenzitásában hasonló.)
Bár a hatalmas arénakoncertek és szabadtéri összeröffenések hangulata semmihez sem fogható,
Ehhez azonban kellenek azok a kódok, amelyek „beütésével”, felmutatásával elérhető az a bizonyos hangulat. A térbeli mozgásokat figyelve veszi észre az ember, hogy az üvegfal mögött megjelennek a zenekar tagjai, egyikük sört vesz, shotokat visz az őket kísérő barátnőknek, barátoknak, turnés kollégáknak. Másikuk kimerészkedik a parányi backstage-ből és egy pultra hajol – másodperceken belül odatántorog hozzá egy spicces rajongó és fülébe súgja, mennyit jelent számára hogy újra itt láthatja őket. Később odajön egy másikuk fotót kérni, metálvillába szorul a kéz, a keménység pózai mögül felsejlik a szeretet, az izgalom, az utazási fáradtság az arcokon.
A klubkoncert tökéletes terepe lenne annak, hogy a rajongók percenként lerohanják a fellépőket valamiért, mégsem teszik, gondolván, biztos van elég bajuk, nem kell még ez is. A térben észlelhetővé válik a kiegyensúlyozottság: mindenki ott van és megközelíthető, de pont annyira lesz megközelítve, amennyire kell.
Dread Sovereign
A Dread Sovereign műsora alatt a Death the Leveller előzenekari tagok mellett álltam – az ír sarokban, ahogy magamban elneveztem, s ahol a nagy sörivók hírében álló, széllelbélelt és önfeledten mulató írországi csajok, meg focimezek és elnyűtt zenekaros pólókban feszítő, kelta tetoválásokkal borított fiúk támasztották a bárszékeket. Az előbb ez az aranytorkú énekes még odafenn kántált a színpadon, most meg mellettem üvölti kollégája himnuszát – nyugtáztam.
Volt persze füst a színpadon. Meg Black Sabbath-riff. Meg duettpózba feszült metálkodás mindannyiunk legnagyobb örömére.
Alan Averill, a Dread Sovereign (és a Primordial) énekes-basszerosa
Az erőfeszítés nélkül kiömlő, zsigeri flow, amely mögött bár ott húzódott az időszakos kínlódás, rengeteg gyakorlás, összeszokás és közös vízió, mégis az elmondhatatlanság határát súrolta.
A zenei élmény – legyen szó aktív vagy passzív részvételről – a ráció és az intuíció határán mozog: a fejben lévő szabályok egyszer csak megadják magukat a szabad mozgásnak az asszociációk örvényében. Alapvetően az agyműködés limbikus rendszerére van hatással, ami az érzelmi memóriához kapcsolódik: hogy valami felejthetetlen zeneileg, azért az auditív memória felel, amely az emberi elmét a legkésőbb hagyja el. Szép példája volt ennek a jelenségnek egy idős balett-táncos, aki Alzheimer-kórban szenvedett, de amint meghallotta A hattyúk tava dallamát, azonnal fel tudta idézni a régen tanult táncmozdulatokat.
A kocsma-klub félhomályában arra gondoltam: öt éve volt „a kovid”, de most megérkeztünk.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Letépte a magyar nemzeti színű szalagot a nándorfehérvári diadal emlékművéről, és helyére román trikolórt idéző pántlikát kötött egy belgrádi román férfi, aki szerint „mindenhol ellopják a történelmünket a magyarok”.
Nem jött össze a bennmaradás a sepsiszentgyörgyi rendezésű vébén, a román jégkorong válogatott 2019 után ismét a divízió 1/B-ben kötött ki. Külföldön már kinyitottak a szavazókörzetek.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
Az ember megáll egy-egy hajdan délcegen magasodó erdélyi rom előtt, eltöpreng a múlt dicsőségén, a sors forgandóságán… aztán az is eszébe jut, hogy mit, mennyit hasznos megmenteni a düledékek közül.
Az ember megáll egy-egy hajdan délcegen magasodó erdélyi rom előtt, eltöpreng a múlt dicsőségén, a sors forgandóságán… aztán az is eszébe jut, hogy mit, mennyit hasznos megmenteni a düledékek közül.
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.
Dés valóban hét dombra épült, akárcsak az olasz főváros. És hét határra szóló múltja van. A jelene viszont egy csendes kisvárosé. Ahol béke van. És némi rend, az össznemzeti rendetlenség közepette.
Dés valóban hét dombra épült, akárcsak az olasz főváros. És hét határra szóló múltja van. A jelene viszont egy csendes kisvárosé. Ahol béke van. És némi rend, az össznemzeti rendetlenség közepette.
Gondolatok a hétvégén Sepsiszentgyörgyön kezdődő divízió 1/A jégkorongvilágbajnokság elé.
Gondolatok a hétvégén Sepsiszentgyörgyön kezdődő divízió 1/A jégkorongvilágbajnokság elé.
Sajátos Erdély-tapasztalat, közösségi felelősség, angol romantika és Balassi-kard. József Attila nyelvi öröksége, mágikus ritmusok. Hogyan aránylik Kolozsvárhoz a mindenség? László Noémi költővel Visky András beszélgetett a magyar költészet napján.
Sajátos Erdély-tapasztalat, közösségi felelősség, angol romantika és Balassi-kard. József Attila nyelvi öröksége, mágikus ritmusok. Hogyan aránylik Kolozsvárhoz a mindenség? László Noémi költővel Visky András beszélgetett a magyar költészet napján.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
A mesterséges intelligencia ugyanis nem nézett ki az ablakon. Ha tetszik, könyvből tájékozódott. Mi viszont kimentünk a dombra és megnéztük. Avarostól, virágözönöstől, szemetestől, mindenestől.
A mesterséges intelligencia ugyanis nem nézett ki az ablakon. Ha tetszik, könyvből tájékozódott. Mi viszont kimentünk a dombra és megnéztük. Avarostól, virágözönöstől, szemetestől, mindenestől.
Jó a bolti avokádó, rukkola, kaktuszgyömölcs és pomelo pénzért, de a természetben ingyen van a csalán, kövér porcsin, vadcseresznye, medvehagyma, tyúkhúr és szamóca. Tessék bátran szedegetni!
Jó a bolti avokádó, rukkola, kaktuszgyömölcs és pomelo pénzért, de a természetben ingyen van a csalán, kövér porcsin, vadcseresznye, medvehagyma, tyúkhúr és szamóca. Tessék bátran szedegetni!
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.