Fotók: Sánta Miriám
Fotók: Sánta Miriám
A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Dread Sovereign, Death the Leveller és Redux live in Kolozsvár.
2025 márciusa van. Kellett körülbelül három év, mire feldolgoztuk: lejárt a koronavírus-járvány, és azt mondhatjuk, a kegyetlen lezárások ötéves évfordulóját „ünnepelhetjük”. Persze, a fene ünnepel. Az emberiség nagy részét megviselte a káosz és zűrzavar. Minden egyszerre meredt mozdulatlanságba, hogy aztán bizonytalanságából kitörve labdamódra pattogjon föl-le a nagy hangulatingadozásokban, netán porként üljön meg az emberek pszichéjén.
Nem voltak események, könyvbemutatók, színház, mozi – és nem voltak koncertek sem. A kultúra persze nem csupán a kovidjárványba, hanem a romániai valóság évtizedes mocskába is belefulladt, annak alulfinanszírozottságára ez csak még egy lapáttal tett rá.
Most főként a zenészekre gondolok, akik közönség hiányában kénytelenek voltak újrateremteni magukat, hogy ne haljanak éhen. A fokozott online jelenlét mint jövedelemkiegészítés, kompenzáció volt a nyomorúságban, hiszen az élő közönség, a networking, az együtt-tapasztalás hiányzott mindenhonnan, és a zenésztársadalom javarésze a zeneiparnak (a nem streaming-alapú, nem eladásokhoz köthető részének) a halálát vizionálta.
Amikor újraindult a világ, benne a meglódult forgalommal, felengedésekkel, felszálló repülőjáratokkal és nem limitált férőhelyes egyéb közlekedési lehetőségekkel, még hosszú ideig a kiszámíthatatlanság uralkodott mindenhol: a helyi törvények, jogszabályok, fertőzöttségi és beoltottsági ráták labirintusában csak az istenek tudták, hogyan fognak majd eligazodni mindazok, akik eddig abból éltek (de legalábbis félig-meddig), hogy emberek elé álltak és játszottak.
Románia ebben a helyzetben érdekes pozícióban volt sokáig. Korábban volt már szó arról, hogy a rendszerváltást követően az ország még jó sokáig fáziskésésben volt abban a tekintetben, hogy felkerüljön a nemzetközi zeneipari térképre. Itt főként a szubkulturális/ízléskulturális műfajokra gondolok, hiszen a popzenében azért elég könnyen fel tudtunk zárkózni és beilleszkedni az új szabad világba, még ha csak régiósan is.
A kétezertízes-húszas évekre érkezett el az idő, hogy itt is olyan kaliberű fesztiválok jelenjenek meg, amelyek tényleg több tízezer embert vonzanak, de nem csak ez a mérvadó: arra, hogy néhány európai, netán amerikai banda turnédátum-listájára gyakrabban kerüljön fel Bukarest, Kolozsvár, esetleg Temesvár, sokat kellett várni. Ehhez azonban olyan előadótermeket és szórakozóhelyeket kellett biztosítani, hogy az mindenki számára megérje.
Nemrégiben a Rockstadt Extreme Fest egyik főszervezője, Ștefan Zăhărescu, a romániai (és tapasztalatából fakadóan nemzetközi) zeneipar jó ismerője mutatott rá egy vérbeli kelet-európai jelenségre a romániai underground körökben. A sötét bugyor természetesen abból alakult ki, hogy valaki – nevezzük most F. S.-nek
Az illető tartozást tartozásra halmozott, nem kommunikált a fellépésekhez megkeresett klubokkal. Hol a helyszínek vezetőségei nem tudtak arról, hogy bármiféle koncert lett volna aznap, hol pedig újabb és újabb fiktív ügynökségneveken keresztül próbált leszerződtetni együtteseket, amelyeket aztán nem fizetett ki. (Ebből pedig az következett, hogy az egyik zenekar énekese ellátta a baját, hogy finoman fogalmazzunk... emberünk pedig Franciaországba utazott, de ott is elkapták, hogy a végtelen mennyiségű tartozását a fizetéséből levonhassák.)
Ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetbe megérkezzünk, rengeteg erőfeszítésre volt szükség: elsősorban azt kellett megértetni a zenekarokkal (gondolok itt most a metálzenei szcénára), helyszínekkel és más szereplőkkel, hogy nem mindenki, aki a klubkoncert-szervezésre adja a fejét, egy notórius csaló, és vannak megbízható partnerek. Zăhărescu számára is hosszas küzdelmet jelentett, ameddig a komoly fesztiválszervezői munka sűrűjében meg tudta értetni a nemzetközi aktorokkal, hogy egyrészt nem mindenki olyan, mint a fent említett kókler, másrészt meg érdemes ide is jönni, mert rajongók ezrei várakoznak, és van rá kereset.
Mert a napokban két olyan koncert volt Romániában – Bukarestben és Kolozsváron –, amelyek közül, mint kiderült, a bukarestit a fent említett „legenda” szervezte, egy eléggé szokatlan helyszínen, legalábbis ami a fellépő zenekarok esetében minimum meghökkentő. Nyilván azért, mert ez volt az utolsó helyszínek egyike, amelynek még nem tartozott. Utóbb kiderült, hogy az írországi Dread Sovereign és Death the Leveller, valamint a román Redux zenekarok koncertjei Kolozsváron szerencsére egyenesen a Hardward Pub szervezésében történt, így minőségre lehetett számítani.
Death the Leveller
Ami egy-egy klubkoncert esetében abszolút nem mindegy, milyen. Láttunk elég sötét lyukat (most is vannak bőven), hallottunk kriminális akusztikát, csináld-magad megoldásokat – valahogy ezek mintha sosem akarnának lemorzsolódni a klubkoncert-élményről. Talán rendjén is van, a zajongóknak zaj kell, lökdösődés, izzadt hajak és boldog ökölrázás meg bőrszag.
A koronavírus-járvány után öt évvel a Dread Sovereign koncertjén úgy éreztem magam, mintha valami visszaállt volna egy lassan feledésbe merült érából: abból, amelyben a középvonalas underground zenei szereplők igenis eljönnek a világnak ebbe a szegletébe, olyan helyre, ahol pont annyi ember van, amennyi kell, se több, se kevesebb, aki ott van, az lelkes, a hangulat meg...
A rajongásban kétségtelenül van valami isteni és megmagyarázhatatlan. Nevezhetnénk úgy, hogy vallásos jellegű, ha szociológusok lennénk. De nem vagyunk szociológusok, hanem csak mezei (metál)rajongók, akik röptében kapják el a kenyeret és a cirkuszt a küzdőtéren. (De be lehetne illeszteni tetszőlegesen bármilyen műfajt, ami intenzitásában hasonló.)
Bár a hatalmas arénakoncertek és szabadtéri összeröffenések hangulata semmihez sem fogható,
Ehhez azonban kellenek azok a kódok, amelyek „beütésével”, felmutatásával elérhető az a bizonyos hangulat. A térbeli mozgásokat figyelve veszi észre az ember, hogy az üvegfal mögött megjelennek a zenekar tagjai, egyikük sört vesz, shotokat visz az őket kísérő barátnőknek, barátoknak, turnés kollégáknak. Másikuk kimerészkedik a parányi backstage-ből és egy pultra hajol – másodperceken belül odatántorog hozzá egy spicces rajongó és fülébe súgja, mennyit jelent számára hogy újra itt láthatja őket. Később odajön egy másikuk fotót kérni, metálvillába szorul a kéz, a keménység pózai mögül felsejlik a szeretet, az izgalom, az utazási fáradtság az arcokon.
A klubkoncert tökéletes terepe lenne annak, hogy a rajongók percenként lerohanják a fellépőket valamiért, mégsem teszik, gondolván, biztos van elég bajuk, nem kell még ez is. A térben észlelhetővé válik a kiegyensúlyozottság: mindenki ott van és megközelíthető, de pont annyira lesz megközelítve, amennyire kell.
Dread Sovereign
A Dread Sovereign műsora alatt a Death the Leveller előzenekari tagok mellett álltam – az ír sarokban, ahogy magamban elneveztem, s ahol a nagy sörivók hírében álló, széllelbélelt és önfeledten mulató írországi csajok, meg focimezek és elnyűtt zenekaros pólókban feszítő, kelta tetoválásokkal borított fiúk támasztották a bárszékeket. Az előbb ez az aranytorkú énekes még odafenn kántált a színpadon, most meg mellettem üvölti kollégája himnuszát – nyugtáztam.
Volt persze füst a színpadon. Meg Black Sabbath-riff. Meg duettpózba feszült metálkodás mindannyiunk legnagyobb örömére.
Alan Averill, a Dread Sovereign (és a Primordial) énekes-basszerosa
Az erőfeszítés nélkül kiömlő, zsigeri flow, amely mögött bár ott húzódott az időszakos kínlódás, rengeteg gyakorlás, összeszokás és közös vízió, mégis az elmondhatatlanság határát súrolta.
A zenei élmény – legyen szó aktív vagy passzív részvételről – a ráció és az intuíció határán mozog: a fejben lévő szabályok egyszer csak megadják magukat a szabad mozgásnak az asszociációk örvényében. Alapvetően az agyműködés limbikus rendszerére van hatással, ami az érzelmi memóriához kapcsolódik: hogy valami felejthetetlen zeneileg, azért az auditív memória felel, amely az emberi elmét a legkésőbb hagyja el. Szép példája volt ennek a jelenségnek egy idős balett-táncos, aki Alzheimer-kórban szenvedett, de amint meghallotta A hattyúk tava dallamát, azonnal fel tudta idézni a régen tanult táncmozdulatokat.
A kocsma-klub félhomályában arra gondoltam: öt éve volt „a kovid”, de most megérkeztünk.
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
Az ember igyekszik érteni, hogy a természetet óvni kell. És azt is, hogy az állatokat szeretni kell. De azt is meg kellene érteni, hogy jelen pillanatban nem az embernek kell mennie, hanem a medvének. Pont.
Háztetőket szakított, fákat döntött ki és elárasztotta az utcákat a vihar szerdán Sinaián és a Prahova-völgyének több közkedvelt üdülőtelepén.
A Salrom igazgatójának lemondását és új bánya megnyitását követelték Parajdon. A környezetvédelmi miniszter szerint nem orvosolható pusztán vadászattal a medveprobléma.
Jelentős gazdasági bűncselekmény gyanújával nyomoz a Kovászna megyei ügyészség. Hétfőn több házkutatást is végrehajtottak, amelyek során okiratokat és informatikai eszközöket foglaltak le.
A legfőbb ügyészség zárolta a Călin Georgescu volt elnökjelölt biztonságáért felelős zsoldos, Horațiu Potra számláit és vagyonát egy adócsalási és
A gyanú szerint az orvos pénzt kért egy műtét elvégzéséért.
A portugál plébános fellépése a Iuliu Hossu-emlékév nyitányán az év egyik legkülönlegesebb eseménye volt.
A portugál plébános fellépése a Iuliu Hossu-emlékév nyitányán az év egyik legkülönlegesebb eseménye volt.
A 24 éves érmihályfalvi lány nepáli kalandjai egy Instagram-bejegyzésre írt e-maillel kezdődtek.
A 24 éves érmihályfalvi lány nepáli kalandjai egy Instagram-bejegyzésre írt e-maillel kezdődtek.
A szerzővel Kolozsvár-könyveinek kolozsvári bemutatója előtt ültünk le beszélgetni sirályokról, fényekről, indiánokról és a dobhártya-visszavarrás mindennapos élményéről.
A szerzővel Kolozsvár-könyveinek kolozsvári bemutatója előtt ültünk le beszélgetni sirályokról, fényekről, indiánokról és a dobhártya-visszavarrás mindennapos élményéről.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
A különböző szexuális kisebbségek közöttünk élnek. Ahogy az etnikai kisebbségek is a többség tömegei közt élnek. Megtanulni együtt élni, ez lehet egy cél. Ideológia-vezérelt hisztéria nélkül. Ez volna a neheze.
A különböző szexuális kisebbségek közöttünk élnek. Ahogy az etnikai kisebbségek is a többség tömegei közt élnek. Megtanulni együtt élni, ez lehet egy cél. Ideológia-vezérelt hisztéria nélkül. Ez volna a neheze.
A gyergyói zenekar szombati produkciójával örökre beírta magát a székelyföldi krónikákba.
A gyergyói zenekar szombati produkciójával örökre beírta magát a székelyföldi krónikákba.
A direkt magyarellenesség helyett továbbra is a szofisztikált ellehetetlenítési módszerekben bízik az európai táborba visszatért román állam.
A direkt magyarellenesség helyett továbbra is a szofisztikált ellehetetlenítési módszerekben bízik az európai táborba visszatért román állam.
A kolozsvári Jazz in the Park fesztivál továbbra sem (túl) drága, viszont szaporodnak a politikai üzenetek. És a bulizene. Ami önmagában nem baj. Virágozzék minden virág. Csak ne feledkezzünk meg a jazzről.
A kolozsvári Jazz in the Park fesztivál továbbra sem (túl) drága, viszont szaporodnak a politikai üzenetek. És a bulizene. Ami önmagában nem baj. Virágozzék minden virág. Csak ne feledkezzünk meg a jazzről.
Megnéztük, milyen 2025-ben a tavaly felújított kolozsvári Szamos-part a kirobbanó nyárban. Nem csalódtunk.
Megnéztük, milyen 2025-ben a tavaly felújított kolozsvári Szamos-part a kirobbanó nyárban. Nem csalódtunk.
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.