Kolozsvár több mint egy évtized után tényleg felkerült az európai turnétérképre, ahogy illik - Nervosa, Incantation, Decapitated

A svájci Kassogtha, a brazil Nervosa, az USA-beli Incantation és a lengyel Decapitated ebben a sorrendben lépett színpadra Kolozsváron nagy európai turnéjuk második állomásán (a Nervosának harmadik, ők ugyanis nem Budapesten, hanem Ljubljanában kezdték). Három kontinensről összeegyeztetni ezt az egészet biztosan nem lehetett könnyű, de más szempontból is izgalmas ez az összeállítás.

Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt mondhassuk, Kolozsvár tényleg felkerült az európai koncerttérképre. Legalábbis a rock- és metálszcéna számára biztosan. Mit is jelent ez? Egyrészt azt, hogy nem minden csak Bukarestben van, másrészt pedig igencsak megváltoztak a körülmények itt Erdélyben. Szimultán forog fönn két jelenség is: a (turné)térképen még mindig időnként halványan látszunk, ugyanakkor a kelet-dél-közép európai térség aktívan „szolidarizál” velünk és részt vesz a kapcsolatok kiépítésében. Ezt tanúsítja az a több tucat koncert az elmúlt 10-15 évben, amelyek fellépői többnyire Görögországból vagy Lengyelországból érkeztek ide – mind déli, mind északi szomszédainknál különleges, egyedi hangzású, színesen extrém metálszíntér alakult ki, együttesek és a rajongók összetartását illetően is, ezeket pedig szeretik megmutatni nem csak közvetlen, hanem tágabb szomszédságukban is.

Lengyelország erősen katolikus ország, ugyanakkor ex-keletiblokk és posztkommunista, ez pedig az örökké lázadozó metálszcéna szempontjából igencsak jó kiindulópont a kreativitásra, ellenállásra, határfeszegetésekre. A görögök ugyanúgy az ortodox egyházhoz tartoznak, mint a románok, a bizánci hatások közös pontjai mind a társadalmukban, mind az extrém zenei kreativitásban is hangsúlyosak – nem csoda, hogy ezekkel alakult ki az utóbbi évtizedben egy aktív kapcsolat. Az erdélyi magyarság számára a nemzetköziség mellett hangsúlyosan jelen volt mindig a magyarországi szcéna, mind a zenekarok számára, mind a koncertre járók számára fontos mai napig az oda-vissza hatás.

Van azonban egy másik kérdés is, ez pedig az időbeliség kérdése. Pontosan a posztdiktatúra (most már elég) hosszú időszakát, azt a harminc plusz évet tekintve rájöhettek a romániai metálrajongók, hogy bizonyos együtteseket nem akkor kell megnézni, amikor akarják, vagy akarták volna, hanem amikor lehet, vagy lehetett. A kánonképző nagy elődök előtt tisztelgők számára fontos eleme az életnek, hogy az egykori korszakos bandákat sikerül megnézniük, és nem is akárhogy: nem kell sokat, vagy egyáltalán utazni azért, hogy lássák őket, de párhuzamosan új zenekarokat is felfedezhetnek, ha kedvük tartja. Sőt, egyre inkább megengedhetik maguknak azt is, hogy lemezeket, pólókat meg egyéb más merchandise-t gyűjtsenek maguknak.

Egyszóval: hozzáférhetőség!

Direkte, nem csak online, rendeléssel. Kolozsvár (és időnként Temesvár, Szeben) legalább olyan fontos turnéállomás már egyre több együttesnek, mint Varsó mellett Krakkó, Łódź, Poznań, vagy Athén mellett Thesszaloniki, Szófia után Plovdiv, netán Belgrád után Újvidék, ez pedig nyilvánvalóan jelzi a gazdasági megfontolásokat, szcéna-csomópontokat és a régiók kiemelkedését is. Ez pedig nem kicsi dolog, ha az utóbbi idő posztkovidos közlekedési felfordulásait nézzük. Az sem mellékes körülmény most már, hogy Kelet-Európa egyik legnagyobb metálfesztiváljává nőtte ki magát a Brassó megyei Barcarozsnyón a Rockstadt Extreme Fest – az idén legalább olyan erős felhozatallal büszkélkedhet, mint sokak közép-európai kedvence, a Brutal Assault fesztivál.

Paradox helyzetben van a metálzene: míg sok évtizeddel ezelőtt lázadónak, nonkonformistának számított, (fiatal) rajongói pedig fekete bárányoknak, addig a szubkultúrából a kultúra egyik meghatározó ágaként nőtte ki magát és tömegeket mozgat meg.

Ezt a paradox helyzetét mai napig kihasználja a „sok lázadó egyéniség” révén, a történet pedig körbeér, hiszen láthatunk fehéringes tisztviselőktől idős asszonyokig mindenféle embert köreikben.

Ez most se volt másképp. A legelső előzenekart, a svájci Kassogthát nem kaptuk el, az első szünet alatti érkeztünk meg, s azonnal bekapcsolt a kíváncsiság: ilyenkor az ember szívesen néz körül, végez „társadalmi felméréseket”, ismerősök után kutatva a tömegben, vagy egyszerűen megpróbálja felismerni azokat az idegeneket, akiket egyébként rendszeresen lát a közönségben.

Például a hatvanas, magas, szikár, Twisted Sister felvarróval ellátott mellényű férfit, aki a maga két méterével beáll rendszerint az első sorba. Aztán ott vannak a kopasz, apukás megjelenésű („dadbod”) pasasok, akik a moshpit/pogó legszakavatottabb tagjaivá vedlenek át egy-egy pörgősebb szám alatt, sörrel a kezükben. Megjelennek a furcsára nyírt hajú, vékony, piercinges lányok, akik a kopasz pasasok közé vetik magukat a pogóban bő nadrágjaikban. Az izzadt, nagydarab, szemüveges, introvertált, harmincas gamereket, akik kívülről tudják a szövegeket. A borostás munkásarcokat. A veterán motoros nőket az informatikus férjeikkel. A talpig bőrben és magastalpú cipőben feszítő miniszoknyás dívákat, vagy a kockásinges natúr csajokat. A büdöseket és a parfümfelhőbe burkolózókat. A hajzuhatagokat és formás szakállakat, a rock terepszínű katonáit, a láncokat, a vasakat és a tetováltakat. A biztonsági őrt, aki együtt bulizik a tömeggel. A magukat rekedtre és izzadtra tomboló tinédzsereket. A rossz arcú, rossz kisugárzású alakokat és az örömtől és magabiztosságtól sugárzó jótét lelkeket.

Két önfeledten bulizó, korai húszas éveikben járó srác, akik összeölelkezve csápoltak

Furcsa látvány az is, ahogy az irtózatosan hangos, reszelős-hörgős-pörgős, izmokat és idegrendszert nem kímélő, bravúros zenét egyesek a sarokból, az asztalok és bárszékek mellől, budoárfényben könyökölve élvezik és még csak nem is bólogatnak hozzá, mintha valahol a negyvenes években figyelnék, ahogy elhalkul a jazz-zongora egy füstös lokálban éjszaka háromkor.

Bevallom, a fentiek értelmében én is azzal a jelszóval érkeztem a koncertekre, hogy „Párizst látni és meghalni”, „egyszer élünk”, „kitudja mikor jönnek még ide”, s nem azért, mert perpillanat épp death metálos hangulatban lettem volna. Műfajos időszakaim vannak, hangulat szerint válogatok, s bár a thrash-death vonal az abszolút kedvenceim között van, március magasában épp valami dallamosabbra vágytam: no de nem válogat az ember, amikor veteránok zenélnek neki, sőt a két világhírű, csak nőkből álló brazil csapatok közül az egyik, a Nervosa épp a szülővárosában van (a másik a Crypta).

Nervosa

Így nők napja után két nappal érdekes tapasztalat volt egy, csak nőkből álló csapat meghallgatása. A metálrajongók között nagyjából egyenlő arányban vannak férfiak és nők, főleg az utóbbi évtizedek nyomán, a zenekarok számát és felállását tekintve viszont még mindig a férfiak vannak többségben a műfajon belül.

Mondhatnánk, hogy természetes dolognak kéne lennie, hogy ahogy vannak csupán fiúcsapatok, úgy lehetnek csak lánycsapatok is, ám ez még nincs így – az okok pedig különbözőek lehetnek. A brazil Nervosa több tagcserén ment keresztül viszonylag rövid karrierjét tekintve, de kemény thrash-death zenéjük ott van, ahol lennie kell – minőségileg pedig sokat fejlődtek azóta, amióta a görög származású Helena Kotina gitáros is beszállt közéjük, székhelyük pedig egyre inkább Görögországba látszik áthelyeződni, mivel a basszusgitárosuk is görög.

Manapság eltérő reakciókat vált ki a közönség táborában az, ha egy zenekar nyíltan kiáll valami (vagy valaki) mellett vagy ellen. Az egyik megközelítés az, hogy legyen egy zenekar apolitikus, de legalábbis ne teregesse ki (kollektív) álláspontját valamivel kapcsolatosan, a másik pedig az, hogy igenis a zenei kommunikáció egyik fontos eleme lehet, ha eszmék, mozgalmak, álláspontok mellett teszik le a voksukat. A Nervosa Break the Silence című dalát egyértelműen abúzust elszenvedőknek címezte – „you are not alone” (nem vagy egyedül) felkonferálással, ami lelkesedést és szolidaritást váltott ki a közönségből.

Incantation

Érdekes adalék ehhez, hogy a soron következő Incantation egy egyértelműen idős tagokból álló ős-death metál banda, akik az oldschool, disszonáns és penetráns zenéjükkel vonzották a közönséget – sokan csak miattuk és a soron következő Decapitated miatt jöttek el, innentől pedig a terem lassan-lassan megtelt, bár nem voltak olyan sokan, mint a múltkori Amorphison, sőt. A régisulis death metált az újvonalas követte, jóval több úgynevezett breakdownnal, karcosabb és tisztább hangzással – a kásásabb, mélyebbre hangolt Incantationnal szemben.

Decapitated

A lengyel Decapitated az utóbbi években, egész pontosan 2017-ben maga is áldozatává vált egy fals erőszakvádnak. A zenekar tagjait nagyon megviselte az egész kirakatper és a három hónapos ártatlanul letöltött előzetes letartóztatásba helyezés, karrierjüknek igencsak megártott az egész hercehurca. Mint írták akkoriban:

Talán ezzel magyarázható, hogy legújabb lemezük (2022-es) az áthallásos Cancer Culture címet viseli, és mindezek mellett ráadásul most a Nervosával turnéznak. Érdekes következtetéseket lehet ezekből levonni egy olyan világban, ahol egyre inkább elszigetelődni látszanak egymástól a véleménybuborékok. A magam nevében csak annyit mondhatok, hogy senkit ne tegyünk áldozattá és senki ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy azzá váljon. Az életszagú metálkoncertek pedig sosem fognak kikopni a divatból.

A szerző a Nervosával pózol