Miért válhat Kolozsvár a világ egyik közepévé? Hova lettek a tősgyökeres kolozsváriak? – beszélgetés Lukács József helytörténéss

Lukács József 1970-ben született Kolozsváron. Iskoláit szülővárosában járta ki, nyolcadikig magyar osztályba járt, utána román tagozaton folytatta. Kolozsváron dolgozott, majd elvégezte a bölcsészeten frissen beindított teatrológia szakot. Magyarul. Tíz évre rá mesterfokú tanulmámyokat folytatott történelem szakon, románul, majd történelemből doktori oklevelet szerzett. Mindeközben az 1994-től a kolozsvári Apostrof román irodalmi lapnál dolgozott. Jelenleg a BBTE egyetemtörténeti múzeumában dolgozik.

Szereted Kolozsvárt?

Nagyon.

Miért?

Ezt a helyet ismerem a legjobban. Azt mondják, az ember azt tudja igazán szeretni, amit ismer. Kiváltságnak érzem, hogy gyermekkoromat a szüleim, valamint három dédnagymama, nagymama, nagyapák, és azok testvérei között tölthettem. Egyik dédnagymamám kivételével ők mind itt éltek Kolozsváron. A dédszülők még a 19. században születtek, átéltek két világháborút, országhatárok változását, rendszerváltozást, tehát rengeteg érdekes dolgot tudtak mesélni. Ezek közt az emberek és történeteik közt nőttem fel. Az egyik dédnagyanyám nagy színházjáró volt. Poór Liliről és Janovics Jenőről tőle hallottam először, emlékeim szerint olyan négy-ötéves koromban. És meséltek a városról is. Tőlük sok mindent megtudtam a régi Kolozsvárról. Ehhez kapcsolódik egy történet: mikor iskolás lettem, egy alkalommal autóbuszos osztálykirándulásra mentünk. A Tordai út aljában én hangosan mesélni kezdtem – hatéves lehettem –, hogy

ott van a bástya (a Szabók bástyája – a szerk.), azt is a magyarok építették.

Utána a tanító bácsi finoman figyelmeztette apámat, hogy azért vigyázzanak, mit beszélnek otthon, mert a gyereknek jár a szája. Pedig teljesen ártatlan dolog volt, amit mondtam. Nekem az öregek mesélték a történetet, ők csak tudták, nem?

Na ja, a gyermek nem nacionalista.

Nem. Ugyanígy mesélték, hogy 1944 nyarán hogyan bombázták a várost, hogyan éltek a kertben épített bunkerben, melynek nyomai még az 1980-as években is látszottak, hogyan jött a belövés Tordáról, hogy itták meg nagymamám parfümjét a házunkba beszállásolt szovjet katonák. Hogyan szökött haza a frontról nagyapám és hogyan bujkált hetekig-hónapokig a padláson, nehogy elvigyék az oroszok. Hittem az öregeknek, mert ők átélték azokat az időket, látták, mi történt. Aztán később, miután megtanultam olvasni, még többet tanultam a városról.

Ez tényleg annyira megfogott téged? Mert az olvasni tudó gyermekeket tapasztalatom szerint inkább a mesék, Winnetou, a lovagok, ilyesmik érdekelték az olvasás korában.

Természetesen azt is olvastam. Igaz, a Verne regények jobban magukkal ragadtak, mint az indiános történetek. Mondjam azt, hogy predesztinációról volt szó? Én hiszek abban, hogy bizonyos emberek bizonyos pályákra, tudományokra vannak predesztinálva. Egyesek jók matematikából és kevésbé érdeklik őket a humán tantárgyak. Az angol tanárnőm mesélte, hogy ő azért ment angol szakra, mert soha nem kellett tanulnia az angol nyelvet, egyszerűen ráragadt. Rám így ragadt a történelem. Sose kellett külön tanulnom. Olvasni természetesen sokat kellett és kell, főleg azért, hogy megfelelő módon lehessen ismerni és szűrni a sokféle történelmi információt. És fontos megjegyezni: helytörténész csak autodidaktaként lehet az ember.

Ilyen képzés nincs?

A helytörténetet nem oktatják. A Kolozsvárról szóló ismereteimet úgy szereztem, hogy a gyerekkorban hallott meséket kiegészítettem a könyvekből olvasottakkal.

Ha megnézed a családfádat, ki volt az, aki elsőként megérkezett Kolozsvárra?

Az anyai üknagymamám családja már a 18. században Kolozsváron élt. A dédnagyanyám Tordatúron született. Apja tanító volt. Ő is, felesége is nagyon korán meghaltak, elvitte őket a tüdőbaj. Két árva lány maradt utánuk, akik egy-egy keresztanyához kerültek. Az egyik keresztmama kolozsvári rokon volt, dédnagyanyám így került Kolozsvárra. A testvére a székesfehérvári keresztanyához került. Későbbi életük során talán kétszer-háromszor találkoztak. Anyai dédnagyapám családja szintén Kolozs megyei, de román származású. Egy olyan román családról van szó, amelynek egyik tagja

az 1880-as években eldöntötte, hogy Kolozsvárra jön és magyar lesz.

Átkeresztelkedett reformátussá és nevet változtatott. Addig Borsán (vagyis borsai) János volt a neve. És felvette azt a nevet, ami a foglalkozása lehetett. Juhász János lett. És a református kollégium pedellusaként dolgozott. Anyai nagyapám családja Pozsony mellől, Szencről származott. Mint a nagy zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert. Tudjuk, hogy a Monarchia idejében nagy volt a népmozgás, és könnyen lehetett lakóhelyet változtatni. A család Kolozsvárra költözött: a dédnagyapám magyar volt, a felesége szlovák. Nagyapám tudott szlovák imákat mondani, de anélkül, hogy értette volna, mit mond.

Tehát: magyar, szlovák, román. Ezekből tevődsz össze…

Igen, de nem csak ennyiből. Még bejön pár fontos elem. Apai nagymamám Székelyföldről származott, Csomafalváról. Aztán 1940-ben Budapestre ment dolgozni. Egy nagy virágüzletbe vette fel egy olyan zsidó család, amelynek családfője magas rangú katonatisztként szolgált a honvédségnél az első világháborúban. Nagymamám ott ismerkedett meg nagyapámmal, aki csendőrtiszt volt Budapesten. Ő Balatonszárszóról származott. Édesapám Budapesten született. Aztán a II. világháború végén nagyapám eltűnt. Nagymamám apámmal hazajött Erdélybe a rokonokhoz, ismerősökhöz, mert hát mit csináljon a kifosztott, szétbombázott Budapesten. Egy idő után újra férjhez ment. A második férj egy olyan zsidó családból származott, amely Oroszországból menekült Csehországba, onnan pedig az iparosodó Bánságba, Resicabányára költözött. A Bánságban vészelték át a II. világháborút. Romániából nem deportálták őket. A családja kolozsvári ágát, nagynénjeit, unokatestvéreit Auschwitzben ölték meg. Leendő nagyapám az 1950-es években Kolozsvárra jött, ahol megismerkedett nagymamámmal. Így lett nekem egy zsidó nagyapám is. Mindehhez hozzá kell tenni a felekezeti sokféleséget, amelynek tanúja voltam. A családom egy része római katolikus, más része református. Gyermekkoromban nagyapám zsinagógába, imaházba is elvitt magával. Most is őrzöm a kipát, amit Izraelből hozott nekem az 1970-es években. Tehát korán megtanultam megérteni és elfogadni a nemzetiségi és felekezeti sokszínűséget.

Na de vissza a Kolozsvár-szeretethez…

Egy gyerekkori emléket idézek fel. Pár éves lehettem. A Főtéren sétálva felnéztem a templomtoronyra. Láttam, ahogy a torony körül úsztak az égen a felhők. Úgy láttam, forognak a torony fölött.

És belém villant a felismerés: aha, itt van, ez a világ közepe. Mert innen látszik, hogy a torony körül forog a világ.

Máig elevenen él bennem ez az emlék. Mert azt jelentette: jó nekem itt lenni.

Mi a kedvenc helyed a városban?

Sok kedvenc helyem van Kolozsváron. Szeretem, amikor a Fellegvárról lenézek a városra, például. Aztán ott a Sétatér környéke. Hála Istennek, jó ideje azon a környéken élek. És igen, jól ismerem a várost. Amikor a kisfiammal a városban járok, mindegyre mesélem neki, itt ez, ott amaz volt. Szóval, megvan bennem ez a késztetés, hogy meséljek a városról. Azt viszont nem mondhatom, hogy lenne egy kitüntetett kedvenc helyem.

A kérdést kissé átértelmezve azt válaszolom, vannak számomra különleges helyek. Például, a Tekintő domb Kajántó fölött. Legendák is kapcsolódnak hozzá: állítólag jelzőtüzeket gyújtottak ott egykoron. Bizonyítani nem tudtam, de a gondolat maga vonzó. Onnan letekintve csodálatos nyugalomban látni a távolban elterülő várost. A nyolcvanas, kilencvenes években még távol volt a város a Tekintőtől. Ugyanilyen különleges hely az Árpád-csúcs is. Oda reggel, kora délelőtt kell kimenni, mikor még nem párás a levegő. Látszanak a Gyalui-havasok, a Székelykő, a Tordai hasadék. De említhetném a Kányafőt is, az egy másik szép kilátópont.

Kolozsváron születtél. Én is. Van egy vicc, amit el szoktunk sütni, például a Magyar Napokon, amikor sok emberrel találkozunk. Jé, te is kolozsvári vagy. És ti ketten is. Nahát, már vagyunk négyen. Vagyis, kevesen szoktunk lenni olyanok, akik kolozsvári születésűek. Hova lettek a tősgyökeres kolozsváriak? Vagy ez csak látszat? Itt vannak, csak nem tudunk egymásról?

A nyolcvanas években nagy osztályok voltak, majdnem negyvenen voltunk az osztályban. A kilencvenes években azt hittem, a volt osztálytársaim mind emigráltak, annyira nem találkoztunk. Aztán amikor hosszú évek után összejött egy osztálytalálkozó – nem érettségi találkozó volt, mert nyolcadikig jártunk egy osztályba –,

kiderült, hogy a régi társak nagy része itt van Kolozsváron.

A pandémia előtt aztán évente szerveztünk pár napos kirándulást. A Magyar Napok környékén. A Magyar Napoknak megvan ez a vonzereje, összegyűjti a „régi” kolozsváriakat is. Amit ezzel mondani akarok: a kolozsvári magyarság annyira fel van oldódva e több százezres városban, hogy események, szervezetek, intézmények nélkül elveszítjük egymást. A közösségi hálóknak köszönhető, hogy az utóbbi egy-másfél évtizedben legalább tudunk egymásról. Persze, el lehet mondani, hogy sok tősgyökeres kolozsvári emigrált. A személyes tapasztalataim alapján a legtöbben a kilencvenes években mentek el. De sok „új” kolozsvári magyar költözik a városba. Felismerni őket arról, hogy – legalábbis az első években – nem használják a régi magyar utcaneveket.

Bölcsészkaron végeztél, teatrológia volt a szak, történészként és helytörténészként ismer a világ, de közben szerkesztő is vagy, műfordító, egyetemi oktató… kihagytam valamit? Teregessük ki az asztalra Lukács József tevékenység-térképét!

Egy alkalommal kérdeztem édesapámat, miért várja, hogy én hívjam telefonon, miért nem hív ő is?! A válasz az volt, hogy nem akar zavarni, mert olyan elfoglalt vagyok. Ez meglepett. Először is ott vannak a múzeumi és a szerkesztőségi munkaköreim. A munkahelyi megbízatások melletti kutatási terveim. A család, a kisfiam, akinek sok mindent meg kell mutatni ebből a világból. Amikor csak lehet elmenni egyet túrázni. Volt egy időszak, amikor főként irodalmat olvastam. Az utóbbi években inkább szakkönyvek tanulmányozására váltottam. Irodalmat természetesen most is olvasok. Elvégre szerkesztője vagyok egy román irodalmi lapnak, a Steauának. Amikor a teatrológiára készültem, az a romantikus elképzelésem volt, hogy a drámairodalmat kell tanulmányozzam, mert ez az irodalom kvintesszenciája. Aztán megértettem, hogy soha nem leszek színházi ember. Befejeztem a tanulmányokat, és ennyi. Voltak olyan elképzeléseim, hogy színháztörténettel kezdek foglalkozni, vannak is kiadatlan írásaim. Aztán inkább helytörténettel kezdtem foglalkozni. Említettem, hogy ez a vonzalom a gyermekkorban hallott történetekben, válogatás nélkül elolvasott könyvélményekben gyökerezik. Ily módon összegyűlt tudást egy idő után rendszerezni kezdtem.

És eljött a pillanat, amikor ráébredtem, szükség lenne szakvégzettségre is ezen a téren.

Így jött a képbe a történelem, a mesteri tanulmányok szintjén. Alapfokon történelmet csak autodidakta módon tanultam. És igen, amikor elkezdtem a mesterit, már megjelent két kötetem Kolozsvárról, román nyelven. A Povestea „orașului-comoară” és a Clujul gotic.

Na várj. Miért románul?

A sors úgy hozta, hogy akkor már román közegben mozogtam, legalábbis ami a munkahelyemet illeti. Az Apostrof című román irodalmi lap szerkesztőségében. Ezért van az, hogy ezeket a könyveket románul írtam meg. A szerkesztőségbeli kollégák felfigyeltek a történeteimre és biztatni kezdtek, írjam meg őket. Románul. Nem volt könnyű. Addig nagyon keveset írtam. E tapasztalatok birtokában biztatom a diákjaimat, írjanak. Tanuljanak meg írni, írásban kifejezni magukat. Szóval,

nehéz volt megírni azokat a könyveket olyan nyelven, amely nem volt az anyanyelvem.

Olyan tíz éves lehettem, amikor érteni kezdtem románul, és tőmondatokban beszélni. Amikor kilencedikben román osztályba kerültem, ráébredtem, hogy nem tudok elmesélni egy filmet. Első osztálytól nyolcadik osztályig magyar iskolába jártam. A líceumi tanulmányaimat egy román nyelvű iskolában folytattam. Érdemes lenne felidézni azt a szempontot, amelyet szüleim előnyben részesítettek. Az 1980-as években az iskolai tanulmányok végén a hatóságok kihelyezték a frissen végzetteket. Ez általában más helységbe szólt, nem a szülővárosba. Tehát nyolcadik végén felvetődött a kérdés, mi lesz négy év múlva, hova kerülök? Apám ismerte az igazgatóját annak a vállalatnak, amely patronálta az iskolát. Arra számított, hogy érettségi után majd megkéri, alkalmazzon, hadd maradhassak Kolozsváron. Hogy ne valami Isten háta mögötti helyre helyezzenek ki. Szóval a család megkötötte ezt a kompromisszumot. Feláldozta az anyanyelven való tanulás előnyét azért, hogy esélyem legyen szülővárosomban maradni. Ezután következett a katonaság. Buzăuba kerültem, a térképészekhez. A társaim nagy része bukaresti volt, akik akkor láttak magyart életükben először. Kérdezgették is tőlem, nagyon jóindulatúan, hogy otthon magyarul beszélek? Mikor és miért jöttem Romániába?

Na és akkor kanyarodjunk vissza a térképhez. Ott tartottunk, hogy az Apostrof szerkesztősége…

Ott tanultam meg, hogyan készül egy folyóirat. És azt is, hogyan működik egy lap adminisztrációja, a szükséges források megszerzése, megpályázása, elszámolása. Nagyon jó iskola volt az számomra. Az Apostrofot hosszú éveken át a saját magánalapítványa adta ki, vagyis megpróbált a saját lábán állni, amikor a Romániai írószövetség nem tudta anyagilag fenntartani. Könyvkiadással is foglalkoztunk, 8–14 kötetet adtunk ki évente. A szerkesztőségi munka egy része nem volt újdonság számomra, ugyanis pár évig a kolozsvári állami nyomdában dolgoztam. Az érettségi után sikerült Kolozsváron maradnom és 1992-ig egy öntődében dolgoztam. Jött az első leépítési hullám, és mint olyan fiatal embert, akinek nincs családja, elsők között kitettek. Ezután kerültem a nyomdába. Az utolsó generációhoz tartozom, amely megtanulta a kézi tördelést. Ott tanultam meg mit jelent regényeket, folyóiratokat, azután bonyolult szakkönyveket, például matematika, fizika, kémia könyveket szerkeszteni és tördelni. Egy idő után én kezdtem tördelni az Apostrof folyóiratot is, így ismerkedtem meg a szerkesztőkkel. A nyomdából kerültem át a szerkesztőségbe. Nagyon szerettem a nyomdai munkát.

Ha nem változik a nyomdatechnika, nagy valószínűséggel ott maradok, nyomdásznak.

Az addig gyűjtött tapasztalatomnak más helyen is hasznát vettem. Az 1990-es évek derekán tevékenykedni kezdtem az Erdélyi Kárpát Egyesületben (EKE) is. Pár év után az egyesület országos elnökévé választottak. Ekkor vált egyik feladatommá az egyetlen erdélyi magyar turisztikai folyóirat, az Erdélyi Gyopár megjelentetése. Egy bő évtizeden keresztül voltam szerkesztője és elnökként kiadója ennek a folyóiratnak. Ebben az évtizedben lett az egyszerű, két színben nyomtatott lapból egy színes kiadvány, amely az elnökségem után tovább fejlődött, egészen odáig, ahol most van.

És egyetemi oktatóként… mit oktatsz?

A történelem és filozófia kar keretében létező kulturális turizmus szak román nyelvű mesterképző tagozatán tanítok idegenvezetést. Azelőtt majdnem egy évtizedig tanítottam idegenvezetést egy posztliceális képzés keretében. Hat éven át a filozófia karon is tanítottam, egyetemtörténetet. Ja, az orvosi egyetemen is tanítottam… ezt a pandémia szakította meg... mégpedig élelmezés- és gasztronómia-történetet. Oda úgy jutottam, hogy a doktori dolgozatomat gasztronómia-történetből írtam.

Na várj, mert erről eszembe jut valami. Lefordítottad a magyar történelem első nyomtatott szakácskönyvét román nyelvre. A Szakáts mesterségnek könyvetskéje című munka 1695-ben jelent meg, Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári nyomdájában. Miért volt szükség e munka román nyelvre való lefordítására?

A Misztótfalusi-féle szakácskönyvvel a disszertációmban is foglalkoztam. Pár évvel a védésem után megkeresett egy gasztronómia-történetre szakosodott bukaresti könyvkiadó. Érdekes és nagyarányú tervük az, hogy kiadják a mai Románia területéhez kapcsolódó régi receptes könyveket. Az ő felkérésükre fordítottam le a Misztótfalusi-féle szakácskönyvet, amely az első nyomtatott magyar szakácskönyv. A Szakáts-Tudományra, az erdélyi fejedelmek főszakácsának XVI. század végéről fennmaradt receptes könyvére is megvan a felkérés, de még nem kezdtem el a fordítást, mert az előtanulmány megírásával együtt legalább kétéves munka lenne és erre most nincs időm.

A Misztótfalusi-kötet fordítása során elég sok tapasztalatot gyűjtöttem a tekintetben, hogy

mekkora kihívás egy 17. századi magyar szakácskönyvet átültetni román nyelvre.

Gyakran előfordult, napokig kerestem egy-egy régi magyar szó román megfelelőjét. Hadd mondjak egy példát: ott van a gömböc szó. Vajon mi a gömböc?

Én a bendőre gondolok.

Igen, a gömböc tulajdonképpen a húsdarabokkal töltött bendő, amelyet bevarrnak, majd megfüstölnek. Aztán szeletekre vágva megsütik és úgy fogyasztják. Kérdezni kezdtem a környezetemben, ki evett gömböcöt? Nem találtam senkit... Apropó, nem tévesztendő össze a hólyagba töltött disznófősajttal, amelynek Mircea Groza gasztronómia-történész szerint a régi román neve a călbaj din căpățâna porcului. Mindenki emlékezett a kis gömböc meséjére, amely mindent megevett, többek között a király egész seregét is, végül széthasadt.

No și cum îi zici la asta în română?

Chișcă, vagy thișcă, jól megnyomott ty betűvel az elején. De voltak ott olyan ősi magyar ételnevek, melyek már kikoptak a mindennapi beszédből. Hogy lehet lefordítani az orja, a borspor, a kukrejt, a vetrece szavakat? Mi az, hogy laboda paréj, kaszás lé meg Luther lé? De voltak latin kifejezések is, amelyek értelmét keresni kellett. Ott van például a spiritus vitrioli. Hát ezen fennakadtam.

Spiritus vitrioli, vitriolt az ételbe? És vajon túlélték?

Mert beletették az öregek a rózsa liktáriumba, hogy szép színe legyen. Úgy tűnik, túlélték... Elkezdtem vegyészeket kérdezgettem, miről is lehet szó. Végül kiderült, hogy bizony, gyógyszertárakban árulták, valóban vitriolról, kénsavról van szó, de annyira híg oldat, hogy már nem ártott a szervezetnek. Nem próbáltam ki, milyen lesz tőle a lekvár.

Jut eszembe: főztél is valamit valamelyik régi szakácskönyvből?

Amit megpróbáltam: a töltött káposzta. A Misztótfalusi-könyv receptje nem darált, hanem vagdalt húst használ, szalonnadarabok kerülnek a hús közé, rizs nem tettek a húskeverékbe, a tölteléket gyömbérrel ízesítették. Végül is ugyanaz az étel, amelyet ismerünk, de más ízvilággal.

Melyik ízlik neked jobban?

A mostani recept szerinti, természetesen, mert ehhez vagyok szokva. A régit inkább érdekesnek találom. Az ember megtanulja az ízeket, megszokja őket, és valahol mindig azt keresi, amit ismer, az lesz az igazi.

Amit a nagymama főzött…

Vagy a nagytata. Mert nálunk főleg nagytata főzött. Amikor főzök, ma is azokat az ízeket keresem, amelyekre nagyapám főztjéből emlékszem. A resicabányai dédnagymamámnak egykor vendéglője volt. Szenzációsan főzött, de már ritkán. Azt az ízvilágot nem tudtam megtanulni. Pár étel készítési módját nagymamámtól „örököltem”. Ilyen például a rizskoch, a lecsó és a csólent. Ez utóbbit pár hete készítettem ismét. Jó volt emlékezni rá ezúton is.

(Folytatjuk)