Mi történik Nagyváradon a premontrei rend ingatlanjaival?

A premontrei rend nagyváradi templomába mise közben behatoló csendőrökről készült képsorok bejárták az internetet. Ennek is köszönhető, hogy a premontrei ügy megkapaszkodott a nyilvánosságban és egyre többeket érdekel, hogy mégis mi zajlik a nagyváradi Ciorogariu (Úri) utcában, ahol rendes körülmények között egy szerzetesrend végezné a mindennapi teendőit. Háborítatlanul imádkozna, misézne, tanítana, ha nem államosították volna az iskoláját, közösséget tartana össze, ahogyan tette azt évszázadokon keresztül.

Csakhogy a Ciorogariu utca 14–16. szám alatt már régen nem rendes körülmények vannak, és a hatósági vegzálások miatt az egykor virágzó szerzetesi közösség mára egy főre apadt. Fejes Rudolf Anzelm nagyváradi premontrei apát és a hívei közötti viszont szilárd kötelékben él tovább a premontreiek lelkisége és az a szellemi örökség, amely túlmutat történelmi korokon, politikai rendszereken.

Mi vezetett oda, hogy a II. István magyar király meghívására 1130-ban a nagyváradi várral szemben lévő dombon megtelepedő fehér kanonokok templomának áhítatát 2026 áprilisában csendőrbakancsok verték fel? A romániai egyházi ingatlan-visszaszolgáltatás (restitúció) folyamata iránt érdeklődő közvélemény ma már számos forrásból tájékozódhat a premontrei rend és a nagyváradi önkormányzat között zajló jogi és politikai természetű konfliktus részleteiről, de a szövevényes labirintusban már az első kereszteződésnél elveszíthető az irány. Így hiába őszinte az érdeklődés, hiába valós a megértés szándéka, a bonyolult jogi útvesztő riasztóan hat.

Ezért az alábbiakban megpróbáljuk úgy elmagyarázni a történetet, hogy abból remélhetőleg mindenki számára világossá válik, mi is zajlik a nagyváradi Úri utcában.

Ha két mondatban kellene megragadni a lényeget, az valahogy így hangozna:

egy 900 éves szerzetesrend elveszítheti otthonát az Európai Unió egyik tagállamában, ahol egy polgármesteri hivatal kilakoltatná az apátot saját rendházából, miközben az állam hónapról hónapra folyósítja a fizetését.

A demokratikus Románia helyi közhatalma olyan beavatkozásra szánta el magát, amelyre még 1948-ban sem vállalkozott a Román Népköztársaság.

Képzeljük el, hogy egy reggel a következőre ébredünk: a szomszédunk barátja – aki régóta szemet vetett a több száz éve a nevünkre bejegyzett házunkra – bemegy a földhivatalba, és egyszerűen a saját nevére íratja a tulajdoni lapunkat. Évtizedekig pereskedünk, de a per soha nem fejeződik be, mert ő nem akarja befejezni.

Majd azzal áll elő, hogy uniós támogatást igényelt a nappalinknak, konyhánknak és fürdőszobánknak iskolaként való felújítására. Mivel nem hagyjuk el a saját lakásunkat, a szomszéd ismét bírósághoz fordul, és bérleti szerződés nélküli, makacs betolakodónak nevez minket, akiket a közjó érdekében azonnal az utcára kell dobni.

Az ingatlan egy több mint kétszázötven éves kolostor, a szomszéd a román állam, a felújítás egy 26,5 millió eurós EU-s pályázat. Az évtizedek alatt változott a barát személye, aki a két világháború között egy sikeres agitátor volt, a korszak Dan Tanasă-je, napjainkban pedig a nagyváradi önkormányzat testesíti meg.

A tulajdonjogi viszonyok megváltoztatására feljogosító hatáskör és kompetencia nélküli barátok kedvükre garázdálkodhatnak, jogszerűtlen cselekedeteiket mindaddig tétlenül nézi a szomszéd, amíg haszna származhat belőle. A turpisság kiderülése után azonban hátra lép és mossa kezeit.

ahol a román állam és Nagyvárad önkormányzata a modern európai városfejlesztés álcája mögé bújva próbál adminisztratív úton megsemmisíteni egy évezredes, megszentelt egyházi intézményt, püspöki rangú elöljáróját pedig egyszerű rosszhiszemű lakásfoglalóként tenné az utcára. Ez a kafkai rémálom a nagyváradi premontreiek mindennapos valósága. Kronológia nélkül nem teljes a történet, ezért nézzük, mi történt ez idő alatt.

A premontrei kanonokrend 1130 körül telepedett le Váradhegyfokon. 1802-ben I. Ferenc magyar király örök időre adományozta a rendnek a templomot és a kolostort Nagyvárad belvárosában. Az ingatlanegyüttest 1887-ben telekkönyvezték a premontrei rend nevére.

Nagyvárad a Partium része, nem a történeti Erdélyé. A Partium a Magyar Királyság keleti peremvidékének azon megyéit jelölte (pl. Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd), amelyek jogilag a Magyar Királyság részét képezték, ám a 16-17. század folyamán igazgatásilag változó mértékben az Erdélyi Fejedelemséghez kapcsolódtak. E területek hovatartozása az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság között ingadozott, ezért státuszuk gyakran vitatott és képlékeny volt.

A román berendezkedés után nem szűnt meg a Partiumban a magyar magánjogi és telekkönyvi jogrendszer. A telekkönyvi jog területén 1948-ig hatályban maradt az 1855-ös osztrák telekkönyvi rendtartás, amelyet a magyar jogrendszer alkalmazott. Eszerint telekkönyvi tulajdonost per nélkül, egyoldalú közigazgatási aktussal törölni nem lehetett. A bejegyzett tulajdon kizárólag bírósági eljárás útján, jogerős ítélet alapján változhatott meg. Ilyen per a rend vagyona ellen nem indult. Ezen felül a rend nagyváradi vagyona szerzett jognak minősült.

Románia utódállamként nemzetközi jogi kötelezettségek által is kötve volt e téren. Egyrészt az 1920-as trianoni békeszerződés kisebbségvédelmi cikkelyei, másrészt a Vatikánnal kötött Konkordátum – amit 1927-ben írtak alá és a román parlament 1929-ben ratifikált – egyaránt védelmet biztosítottak a katolikus egyház romániai vagyona és intézményei számára. Az 1928-as román kultusztörvény szintén védelmet nyújtott: kimondta, hogy egyházi vagyonból állami vagyon csak akkor keletkezhet, ha maga a kultusz megszűnik. Mivel a római katolikus egyház Nagyváradon és egész Romániában folyamatosan működött, az elvonás törvényi feltétele nem állt fenn.

A rend nagyváradi vagyona tehát az 1920–1936 közötti időszakban jogilag teljes körűen védelmet élvezett. A Partiumban hatályban maradt magyar jogrendszer és az 1855-ös telekkönyvi rendtartás, a szerzett jog elve, a trianoni békeszerződés és a Konkordátum nemzetközi garanciái, valamint a román kultusztörvény rendelkezései egyaránt kizárták a vagyon jogszerű elvonásának lehetőségét.

A trianoni döntés után, a hírhedten magyarellenes Onisifor Ghibu professzor, az erdélyi román felekezeti iskolák tanulmányi felügyelője nevével fémjelzett politika nyomására számos egyházi és szerzetesi ingatlant írtak át a román állam javára. Nem törvény útján és nem kisajátítással, hanem egy látszólagos jogi ürüggyel: telekkönyvi névhelyesbítéssel. 1936. augusztus 22-én Ghibu kezdeményezésére a nagyváradi telekkönyvi hivatal helyettes igazgatója a premontrei rend nevét egyszerűen a román állam nevére korrigálta a telekkönyvben. Nem volt sem bírósági ítélet, sem szerződés, de még érvényes jogcím sem, csupán egy belső hivatkozás két monográfia néhány oldalára, amelyek legjobb esetben leíró történeti munkák, de semmiképpen sem jogcímek.

Egy ingatlan tulajdonjogát nem lehet két könyv oldalszámaival bizonyítani, nemcsak Romániában, máshol sem. Jogi szempontból ezek a hivatkozások semmit sem érnek, ezzel akkoriban is tisztában voltak. Továbbá egy telekkönyvi tulajdonos nevét per nélkül, egyoldalú közigazgatási aktussal törölni sem lehetett, 1932-ben ki is mondta a Legfelsőbb Bíróság: névhelyesbítéssel tulajdont szerezni jogilag lehetetlen. A szomszéd tehát nem tehette meg közvetlenül mindezt, ezért fordult a barátjához. Onisifor Ghibunak nem volt jogköre, nem volt hatósági felhatalmazása, csak politikai szándéka és hajlandósága. Az eredeti 1887-es telekkönyvi bejegyzés a Román Nemzeti Levéltárban ma is megtalálható, és egyértelműen a rendet igazolja tulajdonosként. A Ghibu-féle aktus tehát a kezdetektől fogva érvénytelen volt és ezt az érvénytelen aktust támadta meg a premontrei rend 1938-ban a Legfelsőbb Bíróságon. A per soha nem fejeződött be.

A második bécsi döntés után a magyar állam a 6757. számú telekkönyvi végzéssel, az 1440/1941. M.E. rendelet 3. paragrafusa alapján helyreállította a valós jogi helyzetet, a premontrei rend tulajdonjogát a legutolsó érvényes telekkönyvi bejegyzés alapján. Ez a bejegyzés a mai napig hatályban van, soha nem törölték érvényesen, jogi szempontból ez az utolsó érvényes állapot.

A kommunista állam 1946-ban megkísérelte törölni a rend tulajdonjogát, de az alkalmazott jogszabály, a 260/1945. sz. törvény 19. cikke saját szövege szerint sem vonatkozott a premontrei rendre.

A 260/1945. számú törvény 19. cikke kizárólag az 1440/1941. számú rendelet 2. cikke alapján végrehajtott bejegyzésekre volt alkalmazható. Az 1941-es visszabejegyzés azonban nem ezen az alapon történt: nem a magyar állam vagy valamely magyar jogi személy szerzett tulajdont a bécsi döntés következtében, hanem a premontrei rend kapta vissza a saját, 1887 óta fennálló, jogilag soha meg nem szüntetett tulajdonát. A román hatóságok tehát egy olyan jogszabályt alkalmaztak, amelynek személyi és tárgyi hatálya az adott esetre eleve nem terjedt ki.

A premontrei rend ráadásul nem magyar állami szerv és nem magyar jogi személy, hanem pápai kanonokrend, amelynek jogi személyiségét maga a román állam ismerte el expressis verbis, saját, 1940. október 2-i rendelet-törvényében. A kolostor és a templom pedig nem a magyar államtól, hanem királyi örök adományból eredő egyházi tulajdon volt, amelyre a 19. cikk alkalmazási köre eleve nem terjedt ki. Az 1946-os törlési kísérlet ezért jogilag semmis volt.

1948-ban a román kommunista állam a 176/1948. sz. dekrétummal államosította a magán- és felekezeti tanintézeteket. Ez az egyetlen aktus, amit az állam jogilag megtehetett és meg is tett: elvette a premontrei gimnáziumot. A kolostor és a templom nem szerepelt az államosítás tárgyai között, és nem is szerepelhetett. Az 1948-as oktatási államosítási dekrétum hatálya kifejezetten az iskolákra és tanintézetekre terjedt ki, nem vonatkozott egyházi ingatlanokra, szakrális vagyonra, rendházakra vagy templomokra. A kolostor és a templom ugyanis nem oktatási intézmény volt, hanem közvetlenül és kizárólagosan kultuszra rendelt szakrális vagyon.

Ugyanebben az évben, július 21-én a Román Népköztársaság vallásügyi minisztériuma kiadta azt a tanúsítványt, amellyel hivatalosan igazolta a Nagyváradhegyfoki Premontrei Prépostság közjogi-jogi személyiségét, azóta szerepel a vallásügyi minisztérium közjogi jogi személyek nyilvántartásában, nagyváradi székhellyel (str. József Attila 16., a mai Roman Ciorogariu utca 16.). Az 1948. szeptember 25-i minisztériumi levél pedig, amelyet a rend prépostjának-prelátusának küldtek ugyanerre a székhelyre, megerősítette, hogy a Konkordátum felmondása sem érinti a rend fennálló jogi viszonyait.

A kommunista rezsim tehát minden hatalmával együtt a templomot és a kolostort egyszer sem kísérelte meg elvenni, a szerzeteseket nem lakoltatták ki. Mert az 1948-as 177/1948. sz. dekrétum-törvény 28. cikke, amelyre a Vallásügyi Minisztérium nyilvántartása is támaszkodott, a kultusz helyi egységeit jogi személyként ismerte el, és ez a védelem a szakrális vagyonra is kiterjedt. A jogi helyzet tehát egyértelmű: 1948-ban az állam elvette, amit elvehett, az iskolát. Amit nem vehetett el, a templomot és a kolostort, azt békén hagyta.

A rendszerváltás után a román állam két különálló aktussal ismerte el a premontrei intézményt. 1997-ben a vallásügyi államtitkárság megerősítette a prépostságot mint önálló egyházi jogi személyt. 1997-ben és 2001-ben a kultuszminisztérium külön aktusokkal is elismerte a rendházat, mint önálló egyházi entitást, elkülönülten a prépostságtól. Fejes Rudolf Anzelm O.Praem. prépost-prelátust 1999-ben életfogytig szóló kánoni megbízással iktatták be a prépostság élére. Ezt a kinevezést a román állam elfogadta, jogszerűségét soha nem vitatta.

2008-ban a nagyváradi önkormányzat anélkül, hogy bármilyen érvényes tulajdonjogi aktusra támaszkodott volna, telekkönyvi manőverek sorozatába kezdett. Az ekkor történtek önmagában is jogi abszurdumot jelentenek.

Az önkormányzat töröltette a telekkönyvből az 1948-as államosítás bejegyzését, azt az egyetlen aktust, amely elvben valamilyen jogalapot adhatott volna számára az iskolaépületre. Érthetetlen lépés, hiszen egy bíró nem írhatja felül az érvényes állami határozatot, az organikus törvény alapján végrehajtott államosítás bírói hatáskörrel nem semmisíthető meg. A törlés tehát nem szüntette meg az államosítást, az ma is hatályban van.

Elérték viszont pontosan az ellenkezőjét annak, amit akartak. A törlés ugyanis jogilag visszaállította az 1941-es állapotot, amely szerint a premontrei prépostság a teljes épületegyüttes kizárólagos telekkönyvi tulajdonosa. Ráadásul az iskolai rész is visszaszállt a rendre, mert ha az 1936-os bejegyzés soha nem volt érvényes, és az 1948-as államosítást törölték, akkor az utolsó érvényes telekkönyvi állapot az 1941-es visszabejegyzés.

Ezután az önkormányzat alkimista üzemmódba kapcsolt, a semmiből próbált jogalapot kreálni. Mindenféle átruházási okirat nélkül egyszerűen létrehozott egy új telekkönyvi lapot, amelyen a templomot és a rendházat iskolaként és önkormányzati vagyonként tüntette fel, ami a telekkönyvi jog teljes tagadása. A közhiteles nyilvántartás nem teremt jogot, csak meglévő jogot tesz hatályossá harmadik személlyel szemben. Érvényes jogcím nélkül nincs tulajdon, bármit írjanak is a telekkönyvbe. A nyilvántartás nem hoz létre jogot, ez az európai telekkönyvi jog egyik legalapvetőbb tétele. A folyamat Ilie Bolojan polgármestersége alatt is ment a maga útján, egy olyan olyan telekkönyvi helyzetet eredményezve, amelynek nincs jogalapja.

A nagyváradi polgármesteri hivatal az EU-támogatásból bevezetett digitális földhivatali nyilvántartási rendszert kihasználva hozta létre az úgynevezett összevont telekkönyvi lapot. A valóságban a Roman Ciorogariu utca négy, jogilag, funkcionálisan és történelmileg teljesen elkülönülő épületből áll: 14. szám alatt a premontrei templom, 16. szám alatt a kolostor és rendház, 18. szám alatt az egykori premontrei gimnázium, a mai Mihai Eminescu Főgimnázium, és a 20. szám alatt az egykori jogakadémia, amit a premontreiek 1942-ben érvényes adásvételi szerződéssel vásároltak meg a magyar államtól. Ezt a szerződést a román állam soha nem érvénytelenítette, a jogakadámia felsőoktatási intézményként az 1948-as államosítási dekrétum hatályán kívül esett.

A négy különálló egységet az önkormányzat egyoldalú adminisztratív aktusokkal összevonta, és a nyilvántartásban úgy tüntette fel, mintha egyetlen telek lenne. Egy 2015-ös helyi tanácsi határozatra és egyoldalúan elkészített kataszteri tervre hivatkozva papíron megalkottak egy 10 707 négyzetméteres iskolai tulajdont, beleszámítva a 3160. helyrajzi számon nyilvántartott jogakadémia-ingatlant is, amelyet a premontreiek 1942-ben érvényes adásvételi szerződéssel vásároltak.

Ezt úgy érték el, hogy a 3159. sz. telekkönyvi lapon és a 3160. sz. telekkönyvi lapon nyilvántartott egyes topográfiai számokat közigazgatási úton kiemelték, majd összevonták, és egy újonnan megnyitott, 192156. sz. telekkönyvi lapba jegyeztették be Ezen az új lapon az egész épületegyüttest – beleértve a templomot, a kolostort, és a rendházat – Mihai Eminescu Főgimnázium néven, a nagyváradi önkormányzat kizárólagos közvagyonaként jegyezték be. Mindezt egyetlen hiteles jogi okirat, egyetlen érvényes tulajdonátruházási szerződés, egyetlen jogerős bírósági végzés nélkül.

Az eredmény egy jogilag tarthatatlan helyzet: a premontrei templom ma egyszerre szerepel a régi, 3159-es telekkönyvben – ahol az 1887-es bejegyzés alapján a premontrei prépostság az utolsó érvényes tulajdonos – és az új, 192156-es telekkönyvben mint önkormányzati iskolaépület.

De ennél is fontosabb, hogy egy templomból, kolostorból és klauzúrából papíron sem lehet iskolát csinálni. Nem azért, mert jogilag bonyolult, hanem mert lehetetlen. Aki bemegy az épületbe, látja a sekrestyét, a klauzúrát, a kápolnát, az oltárt. Ezek nem iskolai termek, nem is lehetnek azok. Egy kataszteri terv, egy önkormányzati határozat és egy új telekkönyvi lapszám nem változtatja meg azt, ami az épület falai között van. Minden jogász tisztában van azzal – és az önkormányzat is –, hogy egy szakrális rendeltetésű épület nem minősíthető át világi célra egyházi hozzájárulás, szentszéki engedély és érvényes tulajdonjog nélkül.

Az egyoldalú átcímkézés legfőbb célja az volt, hogy a nagyváradi városháza papíron igazolni tudja az épületegyüttes feletti kizárólagos tulajdonjogát, ami alapfeltétele volt jelentős európai uniós támogatások lehívásának. Az önkormányzat ezekre a fiktív, adminisztratív úton létrehozott dokumentumokra támaszkodva készítette el az ingatlanfejlesztési projektet, amellyel mintegy 20-26,5 millió euró uniós forrást szerzett meg az iskola felújítására, miközben a projektbe törvénytelenül bevonták a premontrei rendházat és a templomot is, amelyek jogilag soha nem kerültek önkormányzati tulajdonba.

A nagyváradi bíróság január 29-én alapfokon, sürgősségi eljárásban kimondta Fejes Rudolf Anzelm apát kilakoltatását, azonnal végrehajthatóvá nyilvánítva az ítéletet, holott az még nem emelkedett jogerőre. A végrehajtói felszólítás arra kötelezte volna az apátot, hogy február 23-án reggel tíz óráig hagyja el a rendházat, és fizessen 3 121 lej végrehajtói honoráriumot, posta- és dokumentációs költséget. Az önkormányzat az eljárásban fiktív magánszemélyként kezelte az apátot: a kilakoltatási értesítésben egyházi rangját szándékosan elhagyva, a lakcíméül szolgáló Ciorogariu utca 16. számot pedig „nem létező” helyszínként tüntette fel. Miközben az apát lakhelye harminc éve ott van, oda szól a személyi igazolványa, ezzel a lakcímmel szavaz minden választáson.

Február 23-án reggel szakadó esőben mintegy háromszáz hívő gyűlt össze a rendház elé. A szentmise után csendőrök és rendőrök érkeztek, de a tömeg nem mozdult. Néhány óra patthelyzet után a polgármesteri hivatal közleményt adott ki: a kilakoltatást „adminisztratív és ideiglenes jelleggel” elhalasztják. A hivatalos indok szerint azért, mert épp akkor indult újra a tanítás a szomszédos Eminescu-gimnáziumban, és a kilakoltatás zavarta volna az oktatást. A valós ok feltehetőleg a váratlan hívői ellenállás mértéke volt, valamint az apát által az országos rendőr-főkapitánysághoz benyújtott, azonnali jogvédelmet kérő beadvány.

A végrehajtó és a csendőrök ezúttal példátlan módon, az éppen zajló szentmise közben hatoltak be a zsúfolásig telt templomba. A hatósági embereket egy szolidaritásból jelen lévő görögkatolikus missziós pap vette rá, hogy a liturgia végéig hagyják el a szakrális teret.

A mise után a végrehajtó és a polgármesteri hivatal képviselője behatolt a rendház udvarára, ahol a végrehajtó közölte: nincs tisztában az ingatlan beosztásával, ezért az apát két csendőr kíséretében körbevezette a végrehajtót a rendházban. Eközben az apát jelezte, hogy a kilakoltatási kísérlet alkotmánysértő, és a templomhoz tartozó sekrestye lefoglalása a büntető törvénykönyvbe ütközik. Az önkormányzat képviselője mindvégig azt bizonygatta, hogy az ingatlan – sőt, a vita során már az udvar és a garázs is – önkormányzati tulajdon, holott azok nem is szerepeltek az eredeti perben.

A hivatal felajánlotta, hogy az apát még 30 napig használhatja a helyiségeket, de ő ezt visszautasította, mondván, hogy a misézéshez elengedhetetlen a sekrestye, amely a templom elválaszthatatlan része. A délután 4 óráig tartó eljárás során a végrehajtó leltárba vette a sekrestye és a konyha bútorzatát, miközben a hívek folyamatosan imádkoztak. A pszichológiai nyomásgyakorlás részeként még az állat-egészségügyi hatóságot is a helyszínre hívták, elhullott állatokra hivatkozva.

Az eljárás végén az apát kényszer alatt aláírta a leltárt, amelyben hivatalosan rögzíttette, hogy a lefoglalt értékek és terek nem az ő magántulajdona, hanem a premontrei prépostságot illetik. A végrehajtó egy hónapos határidőt állapított meg a kiköltözésre, míg az önkormányzat jelezte: a határidő letelte után azonnal megkezdik a falak áttörését és az ingatlanfelújítást.

Fejes Rudolf Anzelm azt kérte a bíróságtól, hogy semmisítsen meg egy jogellenesen kiadott építési engedélyt. Ezt a jogot a közigazgatási bíráskodásról szóló törvény biztosítja minden állampolgárnak, és az ilyen keresetek után fizetendő illeték törvényileg rögzített: 50 lej. A törvényszék azonban átminősítette a keresetet, feldarabolta, és olyan törvény alapján vetett ki illetéket, amely erre az ügyre nem alkalmazható. Az eredmény egy törvénytelen és sokszorosan magasabb illetékkövetelés, ami jól ismert módszer arra, hogy blokkolják a pert még az érdemi tárgyalás előtt. A horribilis bélyegilleték összege meghaladja a 230 ezer eurót.

• Az 1936-os eredeti „tulajdonszerzés” egy Florian Bondariu nevű hivatalnok által kreált hamisítványra épült, aki egy sosem létezett 1660-as protokollra és kitalált könyvoldalakra hivatkozva írta át a telekkönyvet a román állam nevére. Az 1936-os hamisítás jogilag érvénytelen volt, de ma is erre épül az összes önkormányzati igény, egy 90 éve érvénytelen jogi fikcióra.
• Miután 1941-ben visszaállították a rend tulajdonjogát, az 1948-as kommunista államosítás csak az iskolára vonatkozott, a templomra és a kolostorra nem.
  
  
• A nagyváradi városvezetés, hogy felgyorsítsa a folyamatokat, töröltette az 1948-as államosítási bejegyzést. Ezzel azonban jogilag visszaállt az 1941-es eredeti állapot, és premontrei rend ismét a teljes épületegyüttes – iskola, rendház és melléképületei, templom – kizárólagos tulajdonosává vált.
  
  
• Miután az önkormányzat rájött a melléfogásra, a 2000-es években mindenféle tulajdonátruházási okirat nélkül, önkényesen egy új telekkönyvi lapot (CF 192156) hozott létre, a rendházat és a templomot egyszerűen iskolaként és önkormányzati vagyonként feltüntetve.
  
  
• Az önkormányzat 26,5 millió eurós uniós támogatást hívott le a Mihai Eminescu Főgimnázium felújítására, miközben a projektbe törvénytelenül bevonta a szomszédos, egyházjogi védelem alatt álló premontrei rendházat és templomot is. A városvezetés egy szomszédos épületre 2020-ban készített, elévült geotechnikai tanulmányokat módosított és használt fel visszamenőleg a 14-16-os számú rendházi ingatlanokra. Ez a tényállás felveti a közokirat-hamisítás és az uniós alapokkal való csalás gyanúját.
  
  
• Az állam egyszerre fizeti és lakoltatja ki az apátot. A román állam kettős mércéjének csúcspontja, ahogyan Fejes Rudolf Anzelm apáttal bánik. A vallásügyi államtitkárság és a munkaügyi felügyelőség hivatalos iratokban elismeri a prépostságot, elismeri az apát egyházi, püspöki ranggal egyenértékű vezetői státuszát, és havonta utalja az állami fizetését a Ciorogariu utca 16. szám alatti munkavégzési helyre. Ezzel szemben a helyi önkormányzat és a nagyváradi bíróság úgy tesz, mintha a prépostság nem is létezne. A kilakoltatási perben az apátot szándékosan egyházi titulusok nélkül, fiktív nevű magánszemélyként perelték be, bérleti szerződés nélküli lakásfoglalónak minősítve. Mivel az állam törvényesen nem kobozhatja el a megszentelt vagyont, ezért magát a személyt lakoltatná ki egy gyorsított polgári eljárásban.
  
  
• A szakrális terek meggyalázása és az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) döntésének semmibevétele. A román és a nemzetközi jog, valamint a kánonjog is szigorúan védi a megszentelt helyeket. Egy templom vagy kolostor nem idegeníthető el és nem minősíthető át világi célra a Szentszék engedélye nélkül. A végrehajtó ennek ellenére mise közben hatolt be a templomba, és leltárba vette a sekrestyét, a miseruhákat is, önkormányzati tulajdonként kezelve a szakrális teret, ami egyházjogilag bűncselekménynek számít. Ráadásul a román bíróságok teljesen figyelmen kívül hagyják az EJEB friss, P16–2025-001. számú döntését, amely kimondja: egy szerzetesi teret nem lehet egyszerű garzonlakásként kezelni, és a vallási közösség autonómiája felülírja a közigazgatási átnevezéseket.
  
  
• Amire a kommunista állam sem vállalkozott, azt az EU-tagállam megteszi. Az 1989 előtti rezsim semmilyen formában nem lakoltatott ki senkit a kolostorból. A demokratikus, európai értékeket hirdető román állam ezt 2026-ban megkísérli.
  
  
• Közpénzt költenek idegen tulajdonra, majd a tulajdonost tüntetik el. Az önkormányzat uniós forrásból újítana fel egy épületet, amely jogilag nem az övé, majd az egyetlen embert próbálja eltávolítani, aki ezt jogi úton megakadályozhatja.
  
  
• A kilakoltatás valódi célja az épület megszerzése az iskola felújítása ürügyén. A kánonjog ismeri az akadályoztatott székhely fogalmát, ami azt az állapotot jelenti, amikor egy egyházi vezető hivatalban van, de fizikailag akadályoztatva van abban, hogy kánoni székhelyéről lássa el feladatát. Ez azonban nemcsak kánonjogi kérdés. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. cikke védi a vallásszabadságot, beleértve azt a jogot, hogy egy egyházi közösség állami beavatkozás nélkül szervezhesse meg belső életét és gyakorolhassa hitéleti tevékenységét. A jelen esetben azonban az állam polgári jogi eszközzel, egy kilakoltatási eljárással nyúl bele egy egyházi intézmény belső életébe és hitéletébe. Egy olyan eljárásban, amelynek tulajdonjogi háttere jogerős ítélet nélkül rendezetlen, és amelyet egy 1936 óta tartó, soha le nem zárt per árnyéka kísér, ez a kérdés sem kerülhető meg.

Az RMDSZ egyelőre csak helyi szinten nyilvánult meg, nagyon óvatosan párbeszédet szorgalmazva a felek között. Nem úgy a magyarországi Mi Hazánk párt elnöke, Toroczkai László, aki a második kilakoltatási kísérleten végig jelen volt, és megígérte, hogy a nemzetközi fórumok elé viszi az ügyet, és Sulyok Tamás magyar köztársasági elnöknek is szóba hozta a kérdést. A párt EP-képviselője, Borvendég Zsuzsanna írásos kérdésekkel fordult az Európai Bizottsághoz az ügyben, és Magyar Péter megválaszott miniszterelnök is kiállt a premontrei apát mellett a Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel való megbeszélésén.

Beszédes az is, hogy derült égből bekerült a Festum Varadinum programkínálatába egy „izgalmas, gondolatébresztő vetélkedő” is, ami „a premontrei rend gazdag történetével” ismertetné meg az érdeklődőket. A feladatok nemcsak tudást, hanem kreativitást és együttműködést is igényelnek – írják a szervezők. Kitalálják, hogy ki szervezi és hol? A Mihai Eminescu Főgimnázium az iskola udvarán. Mint láttuk, a premontrei ügy valóban izgalmas és gondolatébresztő, a szereplői pedig rendkívül kreatívak és együttműködők a céljaik elérésében.

Mintha a román állam is kezdene észbe kapni, ahogy kiderül a nagyváradi csínytevés, hisz megannyi kérelem után áthelyezték a pert a váradi bíróságról a szatmári bíróságra, és a helyszíni szemlét már a szatmárnémeti bíróság fogja tartani. Remélhetőleg az ottani igazságügyi szakemberek pontosabban fogják látni az ügy tanulságait, azokat a cifraságokat, amelyek egyszer a jogi egyetemek curriculumaiba is bekerülnek.

Elcsodálkozhatnak azon, hogyan lehet közel kilencven éven át – bírósági ítélet, jogcím, okirat nélkül – fenntartani egy tulajdonjogi fikciót, miközben a háttérben ott van a trianoni békeszerződés kisebbségvédelmi garanciája, a román–szentszéki Konkordátum, ott vannak Románia saját nemzetközi vállalásai a kisebbségi egyházi vagyon védelméről. Végül attól is kikerekedhet a szemük, hogy egy önkormányzat miért fektetett közpénzt egy jogilag nem tiszta helyzetű épületbe.

A premontrei rendház ügye nem puszta ingatlanvita: a jogállamiság, az egyházi autonómia és a kisebbségi tulajdonbiztonság próbája egy EU-s tagállamban. A következő kulcshatározat várhatóan tavasszal születik meg a bíróságon, párhuzamosan az EJEB és az Alkotmánybíróság eljárásával.