Mi marad az Odüsszeia hollywoodi feldolgozásából, ha a hitet kilúgozzák belőle?

Figyelem! Az alábbi szöveg nem tartalmaz spoilereket, vagyis nyugodtan lehet olvasni a film megtekintése előtt. Amelyet éppen szinte minden hazai moziban vetítenek.

Hadd vegyem előre a fent jelzett pozitív eredményt, mert nem fordul elő gyakran. Képzeljük el, hogy egy író írja a műveit. Aztán úgy esik (a két legfontosabb trambulint sorolom csak, ezek valóban olyanok, mint a világbajnoki cím a fociban, például), hogy az író Nobel-díjat kap. És

Tudjuk, ez történt a mi kis magyar világunkban Kertész Imrével és Krasznahorkai Lászlóval.

A másik trambulin a film: ha egy irodalmi alkotásból népszerű film lesz, kész a karrier, lehet (többször) újranyomni a művet. Így járt például a Harry Potter-sorozat. Fújt rá a kritika (én is), ám idővel be kellett látni: ugyan nem Moby Dick, Hamlet, Isteni színjáték stb. az a fránya regényfolyam, de óriási hatást gyakorol azokra az emberekre, akikről ugyanazok a kritikusok azt mondják (az elkerülhetetlen sorsot idéző rezignált félmosolyt tessék odaképzelni a kritikusi arcokra), hogy hát biza, nem olvasnak a népek.

A fentiek alapján nagy tétben merek fogadni, hogy Christopher Nolan Homérosz Odüsszeiáját feldolgozó szuperprodukcióját követően (sőt, a bemutatót megelőző hatalmas marketinghadjáratnak és közösségi hálóharcnak „hála”, előtte is)

És ez, nyájas Olvasó, ki e szókra vetetted sugaras szemeid, remek dolog!

így kezdődik a Homéroszként a köztudatba égett szerzői entitás műve (Samuel Butler és Robert Graves írók szerint a két eposzt egy szicíliai hölgy írta, csak mondom és jó érveik vannak az állításuk mellett, de ez egy másik történet), amely az Iliásszal együtt valóban a nyugati kultúra, civilizáció, irodalom sarokköve (Devecseri Gábor tudós és ráérző fordításában, hogy rá is essék némi fény a nagy dicsőségből). Mindig elbódít, amikor olvasni kezdem: a hexameterek olyanok, mint a tenger hullámai, az ember felfekszik rájuk és utána nincs is több dolga, a habok viszik, ringatják, nos, nem a végtelenségig, de 24 hosszú éneken át.

hazatérés, bosszú, istenes, személyes fejlődés(regény), hűség-hűtlenség, hősiesség-árulás, általánosságban bűn és bűnhődés, hazaszeretet, örök szerelem, más regiszterben kaland, varázslat, ármány, tragédia… és a sor folytatható.

Az Odüsszeia első filmes adaptációja már kilenc évvel a filmművészet születése után, 1905-ben megszületett. Alkotója nem más, mint a film (h)őstörténetének egyik kulcsfigurája, a francia George Méliès. Aki nem mellesleg

Sőt, nem vacakolt a történettel 172 (!) percen keresztül (Nolan megaópuszának ez a hossza, készüljön fel bárki néző), megoldotta három és fél perc alatt, vagyis a lehető legszabadabban kezelte az alapsztorit (igaz, pénze is kevés volt). Méliès úr egyszerűen összevágta az eposz két teljesen különálló jelenetét: azt, amelyben Odüsszeusz Ógügié szigetén „rostokol” Kalüpszó nimfa (bű)bájától szenvedve és azt élvezve, no meg az Odüsszeia sztárjelenetét, a Polüphémosz-epizódot. Ha a film keletkezési idejére és körülményeire gondolunk, csuda kis gyöngyszem ez.

Nem fogom felsorolni az adaptációkat, kiemelném viszont két személyes kedvencemet. Az egyik Umberto Pasolini 2024-es, tehát nagyon új A hazatérés című filmje. Pasolini is nagyon szabadon kezeli az alapsztorit, igazi kamaradrámává varázsolja az eposzt, viszont éppen ebben rejlik az ereje: a rendező olyan drámai intenzitást ér el a szűk terekben elmondott hosszú dialógusokkal, mintha görög tragédiát néznénk.

Az másik egy 1968-ban készült francia-olasz tévésorozat, amelyet Marco Rossi rendezett és amely kellő hűséggel követi a homéroszi eposz történetét.

(A házat, hazát, vendégjogot megbecstelenítő kérők lehettek akár magyarok is, dák szemszögből nézve legalábbis, jó, ez itt a nevetés helye.) Jóval később tudtam meg azt is, hogy a küklópsz-jelenetet maga az olasz horror nagymestere, Mario Bava rendezte. Hát jobb is, mint Nolan Polüphémosz-epizódja. Most is beleborzongok az emberi csontok nagy ropogtatásába, amit Bava óriása elművel.

Azért figyelemre méltó ez a feldolgozás, mert közel tudja hozni a nézőhöz

vagyis a görög mitológia hitvilágát afféle közösségi hálóként átfogó komplex vallásosságot, ugyanakkor a ritmusával, szoborszerűségével megakadályozza, hogy a néző kakast (lásd, popcorn) rágcsálva, kólát szopogatva belesüppedjen a teljes passzivitásba műélvezet közben.

Christopher Nolan nem ezt akarja elérni. Nolan egyébként fontos rendezője korunknak, remek filmeket tett le az asztalra. Ha szabad ezt mondanom, kevés olyan aktív filmrendezőt tudnék kapásból felsorolni, aki korrekt hollywoodi szuperprodukciót lenne képes faragni az Odüsszeiából.

Ugyanakkor Nolan bűne az (ha szabad ilyen kemény szót használni), hogy belement közösségimédia-átszőtte korunk gyomorforgató marketingstratégiájába, miszerint a gyűlöletkampány a legjobb reklám. (Jut eszembe: a közösségi média úgy szövi át kortárs világunkat, mint a mitológiai jellegű vallásosság a késő bronzkori görögökét.) Ide tartozik többek közt a film mai amerikai nyelvhasználata (bazdmeggel együtt),

Bocsásson meg nekem a világmindenség: Helené pár perc tiszta játékidőt kap a maratoni hosszúságú filmben. Miért is kellett ezt az öt percet Lupita Nyong’o kenyai származású színésznőre osztani? A rá szánt filmidő úgy sem lett sokkal hosszabb, hogy a rendező Agamemnón felesége, Klütaimnésztra szerepét is Nyong’o kiasszonyra osztotta. Viszont borítékolni lehetett, hogy kiborul a bili.

Az a határozott véleményem, hogy

Amit simán meg lehet tenni, hiszen a kérdésre ott a kézenfekvő válasz: kérem, ez fikció. Jó, de akkor jöhetnek a feministák (teljes joggal), hogy miféle dolog az, hogy Pénelopé 20 évig vár (hűségesen!) férjére, sőt, miért Odüsszeusz megy Trója alá, miért nem Pénelopé, hát né, hogy elbénázza a marhája, tíz éven át bolyong a barma, biztos hulla részeg, elfelejtette, merre van a hazafele. Ja, és közben mindenféle nőkkel hetyeg.

És jönnek a görögök is (tényleg jöttek, nyílt levelet is írtak), hogy miért nincs görög színész az ikonikus görög történetben. És jöhetnek a transzneműek is, hogy az milyen már, hogy

(akit ráadásul úgy kellett beemelni Vergiliustól… mintha nem lenne elég mellékszereplő az Odüsszeiában), ami hát persze, hogy rossz színben tünteti fel a transzneműeket?!

Na és jöhetnek a szélsőbalosok is (meg persze, a szélsőjobbosok is, nagyjából mindegy, az ideológiai egyenes két végpontja összehajlik, összeér), hogy helló, miért mindig csak a királyokról meg más burzsoákról szólnak ezek a retrográd, maradi ógörög izék?! Mert ne essünk bele a csapdába: Odüsszeusz hű kondása nem munkásosztály, kérem!!! Maga Homérosz is az Odüsszeusz-féle burzsujoknak fenntartott „isteni” jelzővel illeti Eumaiosz kondást. Szóval

A saját véleményem erről a viharbiliről: a kulcs, mint mindig a művészetben, a helyes arányok felmérése és alkalmazása. Hol az a határ, amelyet nem tanácsos átlépni? Nolant művésznek tartom. Ezért is állítom, hogy a fent idézett döntése (ha ugyan teljesen az övé volt) nem művészi volt, hanem marketinges.

Sajnos, mégis erről szólt a premier előtti viták oroszlánrésze. Igen örülnék, ha most már mindenki szépen megnyugodna, megnézné és élvezné is a filmet (mert ismétlem, korrekt film a Nolané a hollywoodi szuperprodukciók körében).

Egy dologra azért kitérnék: láttam, több helyen felmerült, hogy szerzői döntésként

(Athéné az egyetlen, aki vagy ötször feltűnik a filmben, összesen pár perc erejéig). Egyrészt: nem igazán értem, miért olyan nagy dolog ez, hiszen Wolfgang Petersen 2004-es Trója című szuperprodukciója (amely az Íliászt használja igen laza adaptációs alapként) is teljesen kilúgozta az isteneket a történetből.

Őszintén, megértem a döntést mindkét esetben. Az alkotók joggal gondolhatják úgy,

(Valóban, az olümposzi tizenkettő idején kicsit furcsa, hogy épp csak Athéné jelenik meg a filmben… jó, muszáj valamit tenni, hiszen a híres-hírhedt faló épp Athénének szóló ajándék.) De arra is gondolhatnak, hogy a mi korunk átlagnézőjének fogalma nincs az ógörög hitvilágról, tehát semmi értelme belekeverni a vallást a sztoriba, működik az anélkül is. Na de Nolan dolgozata pont itt bicsaklik meg igazán.

Hogy ki a franc az a Zeusz? Eh, ki a francot érdekel. Zeusz, kész. Szóval van neki egy törvénye, ami a filmben imigyen szól: úgy bánj az emberekkel, ahogy szeretnéd, hogy veled is bánjanak. Ez szépen hangzik, de semmi köze Zeuszhoz meg az akhájok (késő bronzkori) világához. Van köze viszont a korszak egyik valóban létező (és igen komolyan vett) zeuszi (lásd, Zeusz Xéniosz) előírásához, a vendégjoghoz.

Na és itt jön a képbe a mitológiai jellegű vallásosság. Ugyanis a vendégjog nem csak a meghívott barátot illeti meg, hanem bárki ismeretlen betérőt. A koldust is. Mi van? (A szélsőbal már-már tapsikolni kezd, ez az igazi egyenlőbb Ithaka!) Azért a kor mégis egy városállamokban élő rabszolgatartó társadalomé. Egy olyan kor, amikor asszonyt, gyereket, aggot öltek halomra minden probléma nélkül, ha úgy érezték, az istenek az ő oldalukon állnak.

A görögök úgy hittek abban, hogy az istenek bármikor megjelenhetnek körükben, mint abban, hogy az édesvíz iható, a disznóhús pedig ehető. Az olümposzi tizenkettő a hétköznapi valóság részét képezte. Ezért bántak kellő tisztelettel a koldussal is: lehet, éppen Apolló, Hermész, esetleg Athéné vagy Artemisz üldögél a tűzhely mellett. Ha ez a levegőként működő hit nincs, a késő bronzkor világa teljesen másképp nézett volna ki.

(Petersen Trójája esetében ugyanez történt, ninncs semmi új a nap alatt.) Ami a történetet, látványvilágot illeti: sziporkázó, helyenként lélegzetelállító mese. Ami pedig a lényegi üzenetet illeti: háborúellenes duma. Ami mindig is aktuális, hiszen a világ valamelyik részén mindig háborúztak, háborúznak és sajnos háborúzni fognak.

hogy jaj, de rossz a háború, tessék, tönkretettük a szép civilizációnkat, jaj, most mi lesz… És ez ciki, ha szabad így kifejeznem magam. Homérosz a Hádészba röhögné magát, ha látná.