Larry: egy magyar film, amelytől, ha nem is szó szerint, de megfagy a néző nyelve

Ha valaki látta Tom Hooper 2010-es filmjét, A király beszédét, tudja, milyen súlyos probléma a dadogás. Mármint maga az állapot. Milyen birodalom ország az, amelynek a királya dadog? Na ugye. A film a brit királyi család ritka levegőjű környezetébe röpíti a nézőt (a 20. század első felébe), ahol a vérre menő ütközeteket is utolérhetetlen eleganciával vívják. Na és akkor nézzük a fenti alaphelyzet szöges ellentétét. Magyarország, mondjuk, 2022, BAZ vármegye. Vagyis Borsod-Abaúj-Zemplén. Ez nálunkfele talán nem mond sokat, de ha azt mondom, Vaslui megye, akkor már talán. Az ország (egyik) legelmaradottabb területe.

A felületes, például fővárosi, nagyvárosi romkocsmázó átlagficsúr ilyeneket mondhat:

ott még a fű (érted, höhö) se nő. Vagy: jé, hát ott is élnek emberek? Vagy: van ilyen? Azt hittem, valami vicclap találta ki. Pedig van. És – akárcsak az ország más lakott területei – tele van kemény történetekkel, azokról, akiknek – nos, nem feltétlenül Borsod a sorsa, de ott osztottak nekik lapot. És nem egyértelműen nyerőt. Egy ilyen történetet mesél el Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmjében, a Larryben, amelyet május elejétől kezdve a hazai mozik is vetítenek, hála a Filmtett Egyesületnek, amely az alkotás romániai forgalmazója. Ádám (Vilmányi Benett) és az apja (Thuróczy Szabolcs) az otthonnak nagyon nem nevezhető házban. Van egy borsodi juhászlegény, Ádám, rappernevén Larry, innen a film címe (Vilmányi Benett remek alakítása). Ez már eleve beindít néhány gondolatot minden olyan nézőben, aki – ha nem is népmeséken nőtt fel, de olvasta A csillagszemű juhászt és társait. A népmesék klasszikus forgatókönyvében egyrészt ott van a romantizáló felhang, hogy:

„… terelgeti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát.”

Ám a háttérben az is ott rejlik, hogy az élet nem egy habos torta. Hatalmas akadályok gördülnek a juhászlegény elé, amelyeket varázserejű segítők, eszközök segítségével elhárít, aztán a (teljesen illuzórikus) hepiend során elnyeri a király lányának kezét, példás uralkodóvá válik, szóval megváltoztatja a világot. Bernáth Szilárd juhászlegénye nem ilyen. És nem is ilyen a sorsa, bár a közös pontok megvannak. Ádám a juhszagú karámban dolgozik nap mint nap. És dadog. Odahaza pedig valami furcsa hangulat terjeng. A srác az apjával él. Anyjáról kiderül, hogy öngyilkosságot követett el. Apjáról, hogy ezt követően az italba menekült… és súlyosan bántalmazta egy szem fiát. Verte, mint a dobot, minek kerülgessük. Ádám ezért dadog. Pedig teljesen világosan megformálja fejében a gondolatokat, érzéseket, indulatokat. Csak abban a pillanatban, amikor valaki nézi, megfagy a nyelve. A nem végletekig, de erősen lecsupaszított történetvezetés és a dadogás ritmusára hangolt vágási technika hatása a néző hangszálaiba vág. Többször éreztem vetítés közben, hogy ha most meg kellene szólalnom, dadognék. Ez a közvetítő erő az, ami Bernáth filmjének egyik nagy erénye. Közben az történik, hogy Ádám beleüvölti a borsodi környezetbe, természetbe minden fájdalmát. Egy rap formájában. Bizonyos értelemben a film az Édentől keletre című rap szövegének kibontása. (Nehogy félreértés essék: nem a Neoton Família azonos című nótájáról van szó.) A borsodi juhászlegény nem dadog, ha rappel. És ha nem nézi senki. És a sors összehozza egy már beljebb futott zenésszel, akit egy igazi rapper, bizonyos Csala Do, polgári nevén Onofer László alakít, nem mellesleg kiválóan. A csaladó egyébként bolondot jelent lováriul, amely a romani vagyis cigány nyelv egyik dialektusa. Csala Do figuráján keresztül szivárog be a filmbe a roma közösség, amely ugyanúgy valós eleme a borsodi településeknek, mint például Bánffyhunyadnak, hogy kapásból mondjak egy példát. Itt szeretném kiemelni Bernáth alkotásának másik nagy erényét. A Larry nem egy nyomorfilm.

Aki bő másfél órás vizuális mizériaturizmusra vár, csalódni fog.

A borsodi település pont olyan, mint bármely másik. Vannak ott rétek, virágzik a növényzet, süt a nap, szól a zene, buliznak a fiatalok és nem fiatalok, romák és nem-romák, ki-ki a maga muzsikájára, szóval van ott öröm is, bú is. És ettől igazán életszagú a film. Igaz, egy adott pillanatban van egy sztrájkjelenet. A magam részéről ezt éreztem a leginkább kilógó lólábnak a történetben. Van, oké, de mi az értelme a film szempontjából? Persze, ez apróság, eltörpül a film erényei mellett. Az Édentől keletre című rapszám egyik korábbi, vagyis nem a filmben elhangzó változata. Menjünk tovább. Csala Do segítségével Ádám összerakja a rapszámot, amit aztán feldobnak a Youtube-ra. És robban! Az a mérhetetlenül mély fájdalom, elkeseredettség, düh, ami a dalból árad, pillanatok alatt visszahozta számomra azt a fajta rap-élményt, amelyet az utóbbi évek (évtizedek?) fősodrú előadóinak nagy része mintha elfelejtett volna: nullához közelítő zsetonból elkészíteni egy csontig vágó nótát, amelyben a rapper egyszerűen elmondja a problémáit. Na igen, manapság ebben nagy segítségére van bárkinek a korszerű és könnyen elérhető alaptechnika. Még egy borsodi juhászlegény is zúzós rapszámot csinálhat, ha útjába akad egy Csala Do. A történet közben lassan (de pontosan kimért ritmusban, vagyis nem túl lassan) kibomlik. Ádám apjáról (Thuróczy Szabolcs), fokozatosan lehull a lepel: olyan árnyalt fokozatossággal válik egyre agresszívebbé, hogy a vásznon gyakorlatilag semmi durva nem történt (és hol vagyunk még a tettlegességtől), de

időnként én is azon kaptam magam: összerezzenek, amint megjelenik.

Pedig buzgó tagja egy vallásos gyülekezetnek, ahova fiát is elcipeli, ahol büszkén elmondja, hogy vagy három éve nem iszik… a gyülekezeti jelenet az egyik legmegrázóbb, számomra legalábbis. Hiába hangzanak el ugyanis a nagy szavak, hiába beszél őszintén (tényleg őszintén, többek közt ezért nem egyértelműen negatív az ő figurája sem) az apa, hiába száll rá és fiára az áldás… tartalom nélkül halott a forma, hogy e közhellyel éljek. Bernáth azonban itt is elkerüli a csapdát: nem ítélkezik, nem süti rá a billogot a hitéletre. Csak megmutatja (és ez nagyon fontos): ilyen is van. Ha kiürül a hitközösség. Apa és fia a hitközösségben. Amely van, de nincs. A döntés végül megszületik: Ádám kilép, pontosabban kitépi magát a traumatikus apai körből, szerencsét próbál Budapesten (mint a juhászlegény vagy a legkisebb fiú), egy tehetségkutatón. Ebben mostohaanyja, Noémi (Szandtner Anna) is segít neki, aki pont olyan áldozattá válik az apa oldalán, mint Ádám. Mindketten elmenekülnek otthonról és közben egymásba kapaszkodnak, szexuálisan is, egy egyéjszakás együttlét erejéig, ami első ránézésre visszatetsző lehet, ám ha belegondolunk, teljesen érthető, mind érzelmileg, mind kórlélektanilag. A másik apró szálka, ami a torkomon megakadt, ide kapcsolódik. A jelenet, amikor Ádám elindul Pestre és találkozik a valahonnan érkező Noémivel, aki épp visszasündörög az apa mellé… hát, ez talán mellőzhető lett volna. Értem, hej, de sokszor történik pont ez, a legkülönbözőbb okokból: hogy a bántalmazott visszatér a bántalmazóhoz. De a valóság nem film. Bernáth Szilárd alkotása pedig mindenek előtt nagyon erős film. Azaz nem konkrét valóság. Ilyen értelemben sérti picit a szemet ez a visszatérés. A filmről írt kritikák általában úgy szólnak a filmben ábrázolt budapesti tehetségkutatóról, mintha az kemény médiakritika lenne. Nem értem, miért. Bernáth ismét jó arányérzékkel pont annyit mutat meg, amennyit általában látni szoktunk az ilyen rendezvényekből. A tehetségkutatók általában ilyenek. A színfalak mögött megy a hajtás, a színpadon meg a profi negédesség és leereszkedő komolykodás. Ugye, a profik így viszonyulnak az amatőrökhöz. Nincs ebben semmi penge médiakritika. És ez jó. Mert

ha lenne, eltérítené a figyelmet arról, ami valóban fontos.

Ádám és Csala Do élete leglényegét csapja oda a „nagy” közönség elé. Úgy, pucéran, durván, ahogy a lelkükből jön. Ráadásul a borsodi juhászlegény egy csatát biztos megnyert: nem dadog a színpadon. Teli torokkal, folyékonyan üvölt. Közönség előtt. A rap hatására a filmbeli közönség nyelve is lefagy. A profiké is. Egyik zsűritag (a zsűrit egyébként valódi tehetségkutatók valódi zsűritagjai alkotják, telán ez is oka lehet a médiakritikára vonatkozó értékeléseknek) kiböki – miután megjön a hangja –, hogy hát, nem hallgatná ezt a muzsikát az autóban. Na, én igen. Mert valós traumákról, problémákról szól hitelesen. Amiket én se látok innen, Kolozsvárról. Ahogy az a zsűritag se lát onnan, Budapestről. Pedig éppen ez lenne a fontos. Hogy ne viselkedjünk úgy, mint a fővárosi, nagyvárosi átlagficsúrok. Itt hangsúlyoznám: több ilyen történet is elférne az éves magyar filmtermésben. Hiteles, kiegyensúlyozott történetekre gondolok. Ugyanis nem valószínű, hogy egy Larry tavaszt fog csinálni. Amikor nem dadog: Ádám és a rap. Ha Ádám és Csala Do győzött volna a tehetségkutató döntőjében, egy amerikai filmet láttam volna magyarul. Persze, nem állítom, hogy nem fordulhat ilyesmi elő. De ismétlem: ha valaki filmet csinál, akkor elsősorban a történet valóságához kell hűnek lennie, nem az odakintihez. Szóval, Ádámék elbukják a döntőt. És már a körmömet rágtam izgalmamban:

hogy fogja Bernáth befejezni a filmet, hogy ne csússzon melodramatikus nyomorba?

Kérem tisztelettel, ez is telitalálat: a történetben érthető módon ritka madárként megjelenő humor hozza a feloldozást a karakterek, de a néző számára is. Ismerős a Keleti pályaudvar körül aprót kuncsorgó figurák képe? Persze, hogy ismerős, bárkinek, aki megfordult ott. A két dalnoknak nincs pénze, hogy visszautazzanak Borsodba. Keringenek a téren, elnézést, nincs apród, Ádám megint dadog (értsd, a trauma meg az összes következmény nem múlik el egy miccre), de hirtelen elnevetik magukat. És nevetnek, egyre felhőtlenebbül. Tökéletes feloldozás. A végére hagytam még valamit, amit fontosnak tartok: Bernáth és csapata megtehette volna, hogy közéleti, szociális, politikai, ideológiai irányba tolja a történetet. Nagyot vesztett volna vele: a borsodi valóság, az alkotók, a nézők, mindenki. A film ki tudja, hányadik nagy erénye, hogy következetesen ragaszkodott a történet valóságának bemutatásához. Ezért is zúgott a hatalmas taps a vetítés végén, amikor a rendező és az Ádámot alakító Vilmányi Benett kiállt a vászon elé. Hatalmas gratula az egész csapatnak. És nem tudom eleget ismételni: több ilyen filmet kívánunk mindannyiu(n)knak.   Fotók: port.hu.