Kel tamasek: egy hazátlan kisebbséggé vált nép, az autonómia álma és a sivatagi rock

Minden hírcsatornán lejött: július második felében Niger (pontosabban a Nyugat-Afrikában található Nigeri Köztársaság, nem mellesleg a világ egyik legszegényebb országa) katonai vezetése puccsot hajtott végre a 2021-ben demokratikus módon megválasztott Mohamed Bazoum elnök ellen. Mi ebben az újdonság, kérdezhetné egy nyugat-afrikai ügyekben picit is tájékozott ember. Ugye, a Nigeri (épp nem) Köztársaság a Száhel-övezetben található, amelyet egyaránt neveznek éhségövezetnek és puccsövezetnek. Egymást követik a régióban az államcsínyek, az egyszerű ember alig tudja követni a helyzet alakulását, ami érthető is, mert Afrika, hát az messze van. Egy másik világ.

Mi történik ott?

Megpróbáltam tisztázni, legalább magam számára, mi is történik ott. És ahogy olvastam a különböző elemzéseket, egyre inkább belezavarodtam. Politikai instabilitás, korrupció, erőszak, gazdasági mizéria, érdekszférák ütközése (Amerika, Franciaország, Oroszország, EU, Kína, India stb.), migrációs veszély, terrorizmus, biztonsági kockázat, konkrét háborús veszély, elképesztően kusza és robbanékony elegy van ott, a hozzáértők szerint. És ilyen, bájosnak alig nevezhető apróságok: Niger, ugye, a francia gyarmatbirodalom része volt, egészen 1960-ig, amikor is elnyerte függetlenségét. Emmanuel Macron francia elnök 2022-ben állítólag bocsánatot kért a volt francia gyarmatoktól az okozott károkért, sebekért (aztán kiderült,

" target="_blank" rel="noopener">nem is kért bocsánatot

, álhír volt a szánom-bánom). Franciaország (és Belgium és a többiek) persze folyamatosan igyekszik féken tartani az indulatokat Nigerben. Ami olyan szempontból is érthető, hogy Niger a világ második legnagyobb uránérc-exportőre. És az uránérc nagyon kell az atomerőművekbe, főleg most, hogy mindenki igyekszik függetlenedni az orosz energiától. És akkor: a Nigerben levő négy legnagyobb uránbányája közül három francia többségi állami tulajdonban van, a hírek szerint. Ez csak egy példa a sok közül, amely még inkább összekuszálja az amúgy is nehezen kibogozható szálakat.

A fenti videóban a legendássá vált tuareg Tinariwen sivatagi rockzenekart követő generáció zenészei játsszák az elődök egyik dalát, amely a tuareg egységről, a gyűlölet megszüntetéséről, illetve arról szól, hogy bármerre járjanak is a tuaregek a nagyvilágban, mindig vissztérnek sivatagi hazájukba.

Kel tamasek!

Egy idő után fel is hagytam a privát „oknyomázással”. Annál is inkább, mert találtam valamit, ami sokkal inkább érdekelt. A mi tájainkon a tuareg szóval elsősorban Rejtő Jenő regényeiben, illetve rigmusok szintjén találkozik az ember. Idéznék is egy ilyet (amely egyben az egyetlen ilyen magyar „népköltészeti” alkotás is talán):

Röhög a félhold.

Csak hullának lenni jó.

A sivatagon

Oly hallgatagon

Menetel a légió.

Uram-egek!

Tuaregek

Lepik el a Szaharát.

Rohan a horda,

Bukik a porba,

Kit elér a jatagán.

Amott egy arab

A fűbe harap,

Hátából kiáll a kés.

Itt meg egy teve,

Kilóg a bele,

Helyzete nem mesés.”

A rigmus bájosan bizarr, ha szabad így fogalmaznom. Felteszem, a gyarmati korszakra utal, hiszen akkor menetelt a légió (az idegen) a Szaharában, ahogy a Rejtő-regényekben is olvastuk. Továbbá arra is utal, hogy a tuaregek félelmetes ellenfélnek bizonyultak. Annak ellenére, hogy egyetlen lázadásuk sem volt sikeres az elmúlt bő évszázad során. Persze, vannak a szövegben apró hibák. A tuaregeket lazán learabozza a névtelen szerző, viszont ha pontosak akarunk lenni, akkor a berber szót használnánk, mert a tuareg egy berber népcsoport, amely őshonos nép volt Észak-Afrikában és épp az arab terjeszkedés elől húzódott a Száhel-övezetbe. A jatagán szó is hamisan cseng, a sokak által anno rettegett tuareg kard neve ugyanis takoba.

Tuareg tevekaraván. Régebbi korokban a különböző árucikkeket szállító szaharai tevekaravánok akár 8000 tevét is számláltak. Ám az idők során ez a szám egyre csökkent, manapság miniatűrnek nevezhető karavánok járják a vidéket.

Na de ezeken az apróságokon túl, az átlagember (mint én) körülbelül ennyit tud a tuaregekről. Akik kel tamasek névvel illetik magukat. Ami azt jelenti, hogy a tamasek nyelvet beszélők (népe). Egyesek szerint nomád (mások szerint félnomád) állattartó, kereskedő életmódot éltek, élnek (már amennyire hagyták, hagyják őket), laza klánszövetségek formájában, és igen harcos múltra tekintenek vissza. A 18–19. században, a nyugat-afrikai birodalmak szétesése idején a mai Niger területe kel tamasek kézbe került. Ők tartották a kezükben a szaharai kereskedelmi útvonalakat, többek közt. Volt viszont egy probléma: a nomád életforma következtében a kel tamasek nép laza klánszövetségekből állt össze. Ami bizony megnehezítette az egységes fellépést egy erős ellenféllel szemben (és talán ez a kel tamasek nép egyik legnagyobb gondja manapság is). Mint amilyen a francia hadsereg volt a 19. század végén. A piros-fehér-kék gyarmatosító hatalom tehát jött, látott és győzött. És innen elkezdődött a kel tamasek nép azóta is tartó lejtmenete. A gyarmati hatóságok megnyirbálták a tuaregek jogait, korlátozták a kereskedelmet, elkobozták a tuaregek földjeit, sőt, tevéit, egyéb állatait is (ami lételem azokon a vidékeken), igaz, betiltották a tuaregek közt dívó rabszolgatartást, ami európai értékrend szerint pozitív dolog, viszont a tuaregek életmódját szintén negatívan befolyásolta. Ami ugyancsak nem segített: a helyébe nemigen adtak lehetőséget a más eszközökkel történő fejlődésre.

Mdou Moctar nigeri tuareg gitáros-énekes és zenekara. Moctart a sivatag Jimi Hendrixének kiáltotta ki a nemzetközi szaksajtó. A felvétel egy ad hoc házikoncerten készült Niger fővárosában, Niameyben (2020).

A gyarmati korszak végén (1960 tájékán) újabb csapás érte a kel tamasek népet. Gyakorlatilag az történt, hogy a nagy nyugat-afrikai függetlenedési hullám során a tuaregek földje nem kevesebb, mint öt részre esett szét, vagyis öt modern állam területére került. Az öt állam: Niger, Mali, Líbia, Algéria és Burkina Faso (a volt Felső-Volta Köztársaság). Becslések szerint (mert a pontos népszámlálási adatok eléggé gyérek) manapság olyan négymillió tuareg él a fent említett államokban (a legtöbben, olyan 2.5 millióan épp Nigerben). Ami fontos: mindegyik államban kisebbségbe került a kel tamasek nép, és anyaországa sincs. És ami még fontos: az említett államok egyike sem kezeli a tuaregeket kesztyűs kézzel, csak ha muszáj. Hogy miért? Mert a kel tamasek nép egy pillanatig sem adta fel az autonómia, sőt, a független, saját haza álmát. Az elmúlt bő száz évben összesen öt nagyon komoly, nagyon véres tuareg lázadásnak lehetett tanúja a világ. Mi több, az utolsó, 2012-es lázadás során a tuaregek elfoglalták Mali északi részét és kikiáltották Azawad független államot. Amelyet a világ egyetlen országa sem ismert el, és körülbelül fél évig tartotta magát, aztán megszűnt. Az etnikai színezetű feszültségek ma is fennállnak, a tuareg álomcsillag ma is ott ragyog a Szahara fölött. És itt kerül elő ismét a korábban említett kusza (geo)politikai, gazdasági, világbiztonsági gubanc. A tuaregek lakta vidék az elemzések szerint a világ egyik legnagyobb terrorista kockázati gócpontja. Az iszlám terrorcsoportok szinte szabadon garázdálkodnak a területen. Ráadásul, és ez fontos aspektus, a tuaregek muzulmánok ugyan, de nem a nagykönyv szerint. Vallásuk sajátosan szinkretikus: számos ősi, animista, továbbá keresztény elemet is tartalmaz. Emiatt a hithű muzulmánok is görbe szemmel néztek, néznek rájuk, sőt, adott esetben ellenségesen lépnek fel velük szemben.

A sivatagi rock, mint fegyver/üzenet

Az 1960-as fordulópontot követően, amikor a régió országai függetlenedtek, a kel tamasek nép azt remélte, saját országhoz jut. De nem így történt. A (többek közt) ebből fakadó elkeseredettség vezetett az 1962-es mali tuareg lázadáshoz. Amelynek során színre lépett a tuareg szabadságvágy kifejezésének egyik hőse, aki egyben a sivatagi rocknak (vagy bluesnak, de vannak egyéb elnevezések is) nevezett könnyűzenei műfaj „atyja” is.

Teshumara – a tuareg lázadás gitárjai. A francia dokumentumfilm (rendezte Jérémie Reichenbach, 2006) bemutatja az 1960-as függetlenségi fordulatot követő tuareg lázadások közepette megszülető sivatagi rock fejlődését. És a túl gyakran sötét hátteret.

Ibrahim Ag Alhabib négy évesen végignézte, amint apját, egy tuareg lázadót a hatóságok kivégeztek. Saját elmondása szerint a katonák összeterelték az elfogott lázadókat (köztük rokonokat, családtagokat is), majd a kivégzést követően arra kényszerítették a „közönséget”, hogy megtapsolják az akciót. A véres megtorlásokat követően rengeteg tuareg menekülni kényszerült. Ibrahim Ag Alhabib gyakorlatilag algériai menekülttáborokban nőtt fel, nyilván abban a szellemben, hogy valamiképpen meg kell torolni a kel tamasek népen esett sérelmeket. És egy nap (állítása szerint egy westernfilmet nézett korábban, amelyben egy cowboy énekelt, egy szál gitárral kísérve magát) összeeszkábált magának egy gitárt, megtanult játszani rajta… és innen indult a sivatagi rock. Alhabib eleinte hagyományos tuareg dallamokat játszott, illetve kortárs arab populáris zenét és mali bluest. Aztán összetalálkozott néhány hasonszőrű csellengővel és megszületett egy névtelen zenekar (1979 táján), amelyet a hallgatóság nevezett el „kel tinariwen”-nek, vagyis „sivatagi srácok”-nak. Innen származik a ma már nemzetközi hírű Tinariwen zenekar neve.

De a nemzetközi sikertől akkor még távol álltak. A lázadó és lázadó dalokat játszó fiatal csapatra újabb harcos kanyar várt. 1980-ban Moammer Khadafi líbiai vezér táborokat alapított, kimondottan tuaregek számára, ahol harcosokká képezték ki őket. Az ígéret az volt, hogy közös erővel alapítanak majd egy erős észak-afrikai muzulmán államot. Ami kapóra jött a tuaregeknek, hiszen ők is hasonló álmokat dédelgettek. Más kérdés, hogy az ígéret hamisnak bizonyult. Viszont a líbiai kiképzőtáborokban újabb és újabb fiatal zenészek találtak egymásra, hangfelvételek készültek, kazettákon terjesztették a mozgósító jellegű dalokat. (Ezen kazetták nagy része a hírek szerint elveszett az idők során, vajmi kevés felvétel létezik abból a korból.) Számos fiatal tuareg harcos (köztük zenészek is) részt vett a határokon átívelő fegyveres harcokban (és egyéb törvénytelen akciókban). A Tinariwen tagjai azonban fokozatosan rájöttek, hogy Khadafi egészen más célokat követ, mint a kel tamasek függetlenség, ezért megszöktek és újabb hosszas bujdosást követően hazatértek Maliba. Ahol 1990-ben az idősebb zenekari tagok részt vettek az épp soron következő (és megbukó) lázadásban.

Az algériai (tuareg) Tikoubaouine zenekar Ahol a nomádok élnek című dala. Ők is a tuareg egységről énekelnek, no meg az otthonukról.

A zenekar ekkor döbbent rá, hogy az erőszakra való buzdítás talán elvileg jogos lehet, viszont eredményt nem hoz. Ezért teljes mértékben a zenére kezdtek összpontosítani és az új dalszövegek már nem fegyveres harcról szóltak, hanem a szabadságról, kel tamasek identitásról, közösségiségről, honvágyról, békéről, egységről.

A tuareg sivatagi rock pedig közben terjedni kezdett, mint a bozóttűz. A hagyományos kel tamasek dallamokat főleg rockzenével, blues-zal ötvöző gitáralapú zenét művelő előadókhoz hasonló dalnokok, zenekarok sorra jelentek meg Algériában (Imarhan, Tikoubaouine), Maliban (Tamikrest, Terakraft), Nigerben (Bombino, Mdou Moctar) és máshol is. A másolt és kéz alatt terjesztett (gyakran csempészett, ugyanis korábban például a Mali kormányzat tiltotta a kazetták nyílt terjesztését, a radikális iszlám csoportok pedig a zenélést is betiltották, vallási okokra hivatkozva) kazetták kora lejárt. A világzenei hullám hátán aztán a sivatagi zenészek eljutottak az úgynevezett civilizált világba is. Az említett előadók, zenekarok rövid idő alatt nemzetközileg ismertekké váltak. Persze, ez (is) biznisz. A nyugati világ többnyire egzotikus figurákként tekint rájuk, akik jó muzsikát játszanak. A tamasek nyelvű szövegeket a kutya se érti (ők meg igen ritkán hajlandók más nyelven énekelni), az angol (és francia) nyelvű egyéb üzeneteik együttérző mosolyokon túl másra nem gyakran lelnek. Ami fontos ezeknek a zenészeknek: dalaik egy része azt üzeni a világ minden tájára szétszóródott tuaregeknek: gyertek haza, mert otthon kell élnünk.

Omara „Bombino” Moctar nigeri (tuareg) gitáros-dalszerő friss, Aitma című dalának szövege önmagáért beszél: „Barátaim, népünk, kultúránk védelme létfontosságú számunkra. Kidali (Mali) testvéreinkre gondolunk. Líbiai testvéreinkre gondolunk. Ahagari (Algéria) testvéreinkre gondolunk. Nigeri testvéreinkre gondolunk. Védjük meg népünk, mert egyek vagyunk, mindegy, hol élünk. Védjük meg testvéreinket, mert bárhol élnek is, egyek vagyunk.”

Miért is írtam le mindezt? Kicsit irigylem a kel tamasek népet. Na nem azért, mert újra meg újra perifériára tolt közösségként élnek kisebbségben, öt, velük szemben ellenséges vagy jó esetben közömbös (a kötelező kitételektől eltekintve) állam területén, mi több, anyaország nélkül. Sok közünk nincs egymáshoz. Én Európában élek, kisebbségiként, egy uniós tagállamban, ahol a fegyveres lázadás nem divat (ne is legyen, Isten őrizz tőle, bár háború, az épp van), vannak jogaim, vannak intézményeim, érdekképviseletem (amely kormányzati szerephez is jutott jócskán, annak ellenére, hogy most az RMDSZ nincs kormányon), van anyaországom, szóval meglehetősen jó dolgom van, a román állam részéről érkező folyamatos puha jogtiprás (lásd még, szoft power, azaz puha hatalom) ellenére is. Viszont ami eszembe jut: mekkora manapság a mi erdélyi végeinken az értelmiségi, közelebbről a művész (író, költő, zenész) szavának súlya? Már ami a közösségteremtő, megtartó hatást illeti. Nos, véleményem szerint csekély. (Nem mintha nem lennének kiváló előadóink, szerzőink… lehet, hogy épp a túlzott szabadság az oka.) Ebben a kel tamasek zenészek simán leköröznek minket. Talán azért, mert csodaszép zenét művelnek, amely belopja magát a világ fülébe. De érzésem szerint inkább azért, mert minden nemzetközi sikeren túl (ezt egyes előadók hangsúlyozzák is) a saját népüknek játszanak, és ennek a játéknak tétet tudnak kölcsönözni. Ezért is énekelnek kel tamasek nyelven. És az üzenet célba ér. Talán követendő példát jelenthetnek számunkra is. Hogy miképpen, nos, ezen érdemes elgondolkodni.