„Elemi szükséglet az anyanyelven való megszólalás lehetősége krízishelyzetben”

„Jó pszichológust keresek, diákbarát áron! Ami fontos, hogy magyar legyen.”

„Magyar pszichológust keresek, aki tart online is konzultációkat. Szorongás/önbizalomhiány problémával keresném!”

„Olyan pszichológust keresek, aki tud online is fogadni, és aki segíteni tudna a párkapcsolati féltékenység leküzdésében. A legnagyobb problémát az előző partnerek iránti indokolatlan féltékenység, illetve a szorongás okozza.”

„Pszichológust keresek! Olyan szakember érdekelne, aki délutáni időpontokban is tud fogadni. Ha tudtok ajánlani valakit, aki megbízható és empatikus, nagyon hálás lennék.”

„Sziasztok! Magyar pszichológust keresek, lehetőleg olyat, aki kedvező áron dolgozik. Aki segítene a múltbeli traumáim feldolgozásában, valamint a mostani nehézségeim túljutásában.”

Egyre több hasonló bejegyzéssel lehet találkozni a közösségi oldalakon, ahol talán minden eddiginél népszerűbbek az önismereti, önsegítő tartalmak, amelyek demokratizálják a mentális egészségről szóló diskurzust, de kérdéses, hogy milyen hatékonysággal képesek valódi kapaszkodót nyújtani.

A közelmúlt nagy horderejű globális történései – koronavírus-járvány, orosz–ukrán háború, a változó világrend – és az egyes országok sajátos belső feszültségei, a közösségi média nyomasztó jelenségei mind nyomott hagytak a társadalmak kollektív mentálhigiénés állapotán. És akkor még nem beszéltünk az egyéni pszichológiai nehézségek végtelen sokféleségéről, amelyekre ezek a közös megrendülések plusz rétegként rakódhatnak rá.

Mi történik akkor, ha erre a szorongáshalmazra ránehezednek a kisebbségi lét mindennapi küzdelmei, a transzgenerációs traumák és az anyanyelvi segítségnyújtás rendszerszintű hiánya? El kell menni pszichológushoz – adja magát a kézenfekvő válasz.

– hangzik el még ma is sokszor Erdély-szerte, amikor ebbe az irányba fordul a beszélgetés, miközben a hétköznapi tapasztalat és a statisztikák azért azt mutatják, hogy egyre többen vannak, akik felkeresik a szakembereket.

Dr. Kovács Réka Rozália pszichológus decemberben tartott előadást Kolozsváron a VII. Társadalomtudományi Seregszemlén, ahol nemcsak az erdélyi magyar valóságunkra jellemző tünetekről beszélt, hanem egy ambiciózus jövőképet is vázolt. Erről is kérdeztük a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának adjunktusát.

Környezetemben azt érzékelem, hogy a fiatalok körében megnövekedett a pszichológiai segítségnyújtás iránti igény, és egyre tudatosabban tesznek a mentális egészségükért. Rendelkezésre állnak olyan kutatási adatok, amelyek alátámasztják vagy cáfolják ezt a szubjektív benyomást?

Igen, én is azt látom, hogy egyre több fiatal kér segítséget, próbál tenni valamilyen formában a mentális egészségéért, de az is látszik, hogy sokszor a szüleik vagy a pedagógusok, iskolapszichológusok küldik őket. Több kutatás, mint például a brit Grand Challenge of Mental Health and Wellbeing (A mentális egészség és jóllét nagy kihívása) egyik eredménye, hogy a 16-25 éves fiatal felnőttek 64 százaléka arról számolt be: jelenleg átél vagy korábban már átélt a mentális egészségére vonatkozóan mélypontokat.

Az adatok arra mutatnak rá, hogy a 20-21 évesek körében nőtt a mentális nehézségek gyakorisága vagy tudatosabbak ebben a tekintetben, ugyanis 40 százalékuk állítja, hogy jelenleg vannak nehézségei, 31 százalék pedig úgy érzi, hogy régebb szembesült nehézségekkel. Nem meglepő adat, hogy a nők közül többen, 72 százalék számolt be nehézségekről, míg ez az arány a férfiak esetében 56 százalék.

A jelenség hasonló a mi kultúránkban is: ez az aránybeli eltérés valószínűleg arra utal, hogy a nők egyrészt könnyebben felismerik a nehézségeikkel és szembesülnek velük, másrészt nem érzik annyira megbélyegzőnek a segítségkérést. Valószínű, hogy a neveltetés is hozzájárul ehhez a nembeli eltéréshez: a kislányok körében inkább megengedett az érzelmek kifejezése. Azonban az említett brit kutatás biztató eredménye, hogy a megkérdezett fiatalok 32 százaléka úgy gondolja, hogy a jövőben segítségre lesz szüksége. Ez azért jó hír, mert a mentális nehézségek esetén a legrosszabb, ami történhet, ha valaki magára marad a problémájával.

A világ lett ennyivel elviselhetetlenebb a fiatal generáció számára, vagy ők lettek annyival tudatosabbak és önreflexívebbek, hogy azt is problémának ismerik fel, amit a korábbi generációk egyszerűen az élet velejárójaként tűrtek? A mentális problémákkal küzdő fiatalok száma nőtt drámaian, vagy a segítségkérés kultúrája változott meg pozitív irányba?

Összetett ez a jelenség és több tényező határozza meg ezt a folyamatot. Elsőként arra gondolok, hogy a mai fiatalok szülei, a 40-50-es generáció is sokkal nyitottabb és tájékozottabb ebben a tekintetben, mint a 70-80 évesek, de ez sem általánosítható teljes mértékben: gyakran látok az előadásaimon nagymama, nagytata életkorú embereket, akik nagyon érdeklődők, akár kérdéseket is feltesznek.

Azzal is egyetértek, hogy a manapság problémának, „jogos” nehézségnek, elakadásnak mondott állapotokat a korábbi generációk egyszerűen csak elviselték, ami valószínűleg sokukat meg is edzette, de nem biztos, hogy összességében boldogabbak voltak. Tény, hogy a mai fiatalokra nagy nyomást helyez az iskola, az anyagi kihívások, a menni vagy maradni kérdése. Például manapság a pályaválasztás is nehezített, a fiatalok a bőség zavarával szembesülnek, míg a korábbi generációk döntését megkönnyítette a szűkösebb ajánlat.

A segítségkérés társadalmi megítélése is jelentősen változott az utóbbi években, évtizedekben: emlékszem, hogy kb. 20 évvel ezelőtt előfordult, hogy valakivel csak esti órára tudtuk kitűzni a beszélgetés időpontját azért, hogy lehetőleg ne találkozzon ismerőssel. Mára ez oldódott, sőt a segítség elérésének online lehetősége még diszkrétebbé, elfedhetőbbé teszi.

Az idősebb generációk körében korántsem tapasztalható ekkora nyitottság, annak ellenére, hogy talán már kevesebben gondolják őrültnek, bolondnak azokat, akik tesznek a mentális egészségükért. Különösen faluhelyen és a férfiak körében még mindig erős az előítélet a pszichológusi segítséggel szemben. Ön szerint mi az oka, ami miatt sokan még mindig keménynek kell lenni az elvárás jegyében, hogy összeszorított foggal cipelik a terheiket? Miként lehetne őket megszólítani, reflexióra késztetni annak vonatkozásában, hogy az életminőség javítása nem úri huncutság, hanem elérhető lehetőség?

Az idősebb generáció vagy a férfiak esetében is összességében nagy a változás, ami nem csak az előítélet enyhülésében, hanem a személyes segítségkérésben is megnyilvánul. Évekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a férfiak, például alkoholproblémáikkal terápiában vegyenek részt, mára ez gyakori.

Én is azt látom, hogy sokan, főként férfiak, még mindig titokban cipelik a terheiket, sokak fejében még az van, hogy ez nem is valós probléma, ezért nem mernek beszélni róla, vagy a nyílt felvállalást kimondottan a gyengeség jelének tekintik. Természetesen ez nem így van, sokszor a problémákkal való szembenézéshez nagyobb erő kell, mint a takargatáshoz. Habár hosszútávon ez utóbbi okoz igen káros hatásokat.

A másik, amit látni lehet, főként falvakban, de nem csak: az alkohol fogyasztását sokan még mindig a férfiasság, az erő jeleként értelmezik.

– biztatják egymást ivásra a cimborák, ha valaki nem szeretne tele pohárral inni. Azonban amikor jelentkeznek a függőség látható jelei, a leépülés, a „barátok” lassan elpárolognak. Hogy mit lehet tenni? Szerintem folytatni kell sok mindent, ami már zajlik: a különböző médiaorgánumok foglalkoznak a mentális egészség témáival, megszólaltatnak szakembereket, egyre több (habár közel sem elég) mentálhigiénés program, szakember is elérhető.

Azonban nagy hiányosságok vannak a prevenció területén: óvodákban, iskolákban, családokban, különböző közösségekben még többet kellene foglalkozni ezekkel a problémákkal, a jóllét elérésének a lehetőségeivel, mert a problémák megelőzése lenne igazán nagy eredmény ezen területen, amihez tájékozottság, tudatosság szükséges.

Az előadásában említette, hogy a COVID-járvány, a szomszédban zajló háború, a gazdasági válság fokozta a bizonytalanság érzetünket, valamint a féktelen információáramlás, az online tér jelentősen torzítja a realitás- és kontrollérzékelésünket. Miként változtatta meg az állandósult bizonytalanság, a kontrollérzet csökkenése az ember mindennapjait?

Az ember alapvető szükségletei közé tartozik a biztonságtudat, az életünk feletti kontroll érzése, hasonlóan az evéshez, iváshoz, alváshoz. Ez felnőttre, gyermekre egyaránt vonatkozik. A fent felsorolt történések, a kiváltott bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztettség folyamatos stresszben, készenlétben tart bennünket, melyet hosszútávon nehezen viselünk megbetegedés nélkül. Vegyük röviden sorra, hogy milyen történés hogyan hat a mindennapokra.

A COVID kimozdította az egészségügyi rendszerbe, az orvostudományba vetett bizalmunkat: addig azt gondoltuk, hogy egyre fejlettebb az orvostudomány, a technológia, zajlanak és egyre több betegségre megoldást találnak a kutatások, szóval nagy lépésekben haladunk előre ezen a területen, és egyszer csak megjelenik egy vírus, ami az egész világot térdre kényszeríti, hirtelen mindannyian védtelenek leszünk, és mindenki elkezd rettegni a haláltól.

Világszinten megingott a biztonságérzet, de az egészségügybe vetett bizalom is. A háború, a gazdasági válság szintén azt erősíti meg, amitől amúgy is félünk: az életünk, a világ nagy történései nincsenek a kontrollunk alatt, tőlünk függetlenül és számunkra nem kedvező irányba alakítják a világot, ezzel együtt a mi kicsi világunkat is. Esendők, kiszolgáltatottak vagyunk, nem érezzük biztonságban magunkat.

Erre rájön az online tér, ami a kapcsolatokat emeli ki a realitásból (már a közvetlen kapcsolataimban sem bízhatok), a közösségi média hatása, ami ismét torzítja önmagam megjelenítését (azt mutatok meg, amit szeretnék, tehát nem önmagamat, hanem egy elképzelt ént), és torzítja a másik ember látását (a másik ember életéből is az ideált látom, aminek több köze van a fantáziához, mint a realitáshoz, és erre leszek irigy vagy ezt tartom követendőnek).

A féktelen információáramlás pedig folyamatos készenlétben tart, arra ösztönöz, hogy állandóan jelen legyek az online térben, különben lemaradok, kimaradok. Összegezve: az inog meg, hogy miben, kiben bízhatok, hihetek-e abban, amit látok és tapasztalok, hol a határ a realitás és a fantáziavilág között. Ezek minél inkább összemosódnak, annál inkább szorongunk.

Arról is beszélt épp a kiégés kapcsán, hogy a mentális egészségnek része a humorérzék, a spontaneitás és a spirituális nyitottság is. Míg a fizikai jólétünkkel egyre többet törődünk, a fizikai tünetekkel hamar orvoshoz fordulunk, a finomabb, lelki dimenziókat hajlamosak vagyunk elhanyagolni. Melyek az árulkodó jelek?

Igen, kulturálisan is elfogadottabb, előítélet nélküli, ha fizikai betegségünk van, és ezzel fordulunk orvoshoz, a lelki problémákat inkább társítjuk a gyengeséggel. Érdemes odafigyelni, ha hosszabb időn keresztül fáradtnak, lehangoltnak érezzük magunkat. Ha azt tapasztaljuk, hogy a munkavégzés során gyakran tévedünk, kevésbé vagyunk hatékonyak, a kapcsolataink pedig felszínessé, konfliktusokkal terheltté válnak. Az alvászavar, a táplálkozásban, a testsúlyban bekövetkező drasztikus változás mind intő jel lehet.

Miről ismerszik fel a jó mentális állapottal rendelkező ember?

Általánosságban jól boldogul a világban, beleértve a saját belső világát is. Képes kapcsolatokat létesíteni, azokat fenntartani, a konfliktusokat kezelni, a krízishelyzeteket túléli, végül akár meg is erősödik általuk. Vannak tervei, de azok a realitáson alapszanak.

Elfogadja önmagát és másokat, megnyilvánulásaiban spontán, gyakran hiteles embernek mondják. Különböző helyzetekhez rugalmassággal viszonyul, aktív, problémamegoldásában kreatív, demokratikus elveket vall és bizony a jó humorérzék sem árt.

Úgy fogalmazott, hogy a kisebbségi létből adódó feszültségek, a diszkrimináció és a marginalizáció érzése önmagában is mentális kockázati tényező. Tudna példát mondani arra, hogyan jelenik meg egy hétköznapi élethelyzetben a „kisebbségi stressz”? Milyen sajátos pszichés terheket ró az egyénre a kisebbségi lét?

A közelmúltban egyetemistákkal beszélgettünk arról, hogy tudnak-e románul, mennyire boldogulnak a román nyelv használatakor. Hamar kiderült, hogy szorongás és a megszégyenüléstől való félelem is jelentkezik, amikor nyelvhasználatra kerül sor. Nem győztük sorolni azokat a konkrét élethelyzeteket, amikor akcentus, helytelen nyelvhasználat miatt rossz tapasztalatban volt részük pl. ügyintézés során. Ezek mind beépülnek, hozzák a kiszolgáltatottság, az el nem fogadottság érzését. Ezzel együtt arra biztatom magamat és az egyetemistákat is, hogy engedjük el a korábbi tapasztalatokat, és a lehető legjobban tanuljuk meg használni nem csak a román nyelvet, hanem mellette legalább az angolt is.

A közösségi oldalakon sokan kifejezetten a magyar nyelvű szakembereket keresik, míg magyar anyanyelvű segítség főként magánpraxisban érhető el, amit a rászorulók többsége képtelen kifizetni. Számomra megdöbbentő adat, hogy a Marosvásárhelyi Megyei Kórházban mindössze egyetlen pszichológus működik. Milyen következményekkel jár, ha egy mentális krízisben lévő páciens nem az anyanyelvén kérhet segítséget, például egy román nyelvű bizottság előtt?

Elemi szükséglet az anyanyelven való megszólalás lehetősége krízishelyzetben. Mint ahogy imádkozni, számolni is anyanyelvünkön tudunk a leginkább, a mély érzelmi megtapasztalásokhoz is anyanyelven találunk jól illő szavakat. De az is előfordulhat, hogy még anyanyelven sem bírunk megszólalni. Biztosan vannak emberek, akiknek ilyenkor sem jelent gondot, ha nem anyanyelvükön kapnak segítséget, de attól tartok, hogy ennek hiánya sokakat inkább teljesen elijeszt a segítségkéréstől.

Transzgenerációs történelmi traumákról is beszélt (világháborúk, kommunizmus, rendszerváltás). Hol tart az erdélyi magyar társadalom a közösségi traumák feldolgozásában?

Az elején tartunk, a többség még nem is beszél róla. Erdélyben csak néhány éve kezdett része a köztudatnak a közösségi traumákról való mélyebb gondolkodás.

Ön az erdélyi magyarság mentális egészségi állapotát felmérő alapkutatás szükségességét is szorgalmazta és javaslatot tett egy erdélyi mentálhigiénés központ létrehozására. Ha jól értettem, mindez egy olyan komplex stratégiát feltételez, amely rendszerszinten kezelné az erdélyi magyarság iskolai, családi, munkahelyi és közösségi mentális kihívásait. Milyen feltételeknek kellene teljesülni egy ilyen intézmény létrejöttéhez és hosszú távú, fenntartható működéséhez?

Nagy szükség van minél több mentálhigiénés központra, tevékenységre, együttműködésre a legkülönbözőbb helyszíneken és célcsoportoknál, mert a problémák kialakulásának a megelőzése a legégetőbb feladat. Egy ilyen központ létrehozása, működtetése hosszú távon egészségpolitikai döntés eredménye lehet csak, nem elég a szakemberek tudása, motiváltsága, valamint az egyértelmű igény, támogatásra is szükség van.

Mit gondol, a jelenlegi erdélyi magyar pszichológusképzés mennyire készíti fel a hallgatókat a kisebbségi létből fakadó specifikus mentálhigiénés problémák, a helyi valóság kezelésére? Az egyetemi curriculumokban mekkora hangsúlyt kap a közösségi mentálhigiéné a klasszikus, egyéni terápiás fókusz mellett?

Egyre több segítő foglalkozású szakember képzésében kap helyet a mentálhigiénia, a közösségekkel való munka, a problémákhoz közösségi szinten való viszonyulás. A kisebbségi létből fakadó problémák és ezek kezelése nem része a tanterveknek, legalábbis én még nem láttam itthon erre példát.

Miközben a pszichológia a legnépszerűbb szakok között van évek óta, előadásában a szakemberhiányt és a pszichológusok túlterheltséget is kiemelte. Hová tűnnek a frissen végzett magyar pszichológusok? Még több szakemberre lenne szükség, vagy a rendszer képtelen megtartani őket, és a többségük külföldön vagy más pályán köt ki?

Igen, egyre több fiatal számára vonzó a pszichológusi szakma, de jelentősen nőtt a kereslet is, főként a fiatal felnőttek körében. Kutatási adatok alapján a pszichológusok száma 60–70 százalékkal kevesebb, mint amennyire igény lenne. Romániában jelenleg csak egy egyetemen lehet magyar nyelvű pszichológusi diplomát szerezni, ami nagyon kevés az érdeklődéshez képest.

Jelenleg Romániában a mentális egészségre fordított állami támogatás alacsony, így a szakemberek többsége sokat dolgozik, kevés pénzért. Önmagában pedig nagyon jó hír, hogy az emberek egyre nyitottabbak a segítségkérésre, korábban tabuként kezelt témák már nem számítanak annak, a köztudatba is bekerült a mentális egészségre való figyelés szükségessége, egyre kevésbé szégyen a szakember felkeresése.