Petri a Petryben: így lesz a növendékmarhalábszár-sonkából emléktábla (kettő)

Ha már úgyis a Petrybe mész, hozz egy kenyeret és egy kis felvágottat – mondja a csajom, én pedig elfintorodok, mert mégis hogy lehet ilyen prózai dolgokat összekeverni a költészettel. Mik vagyunk mi, holmi prolik?

Petri György emléktábla-avatóra megyek a kolozsvári, azon belül is a Cipariu téri Petry hentesüzletbe.

– de a csajom csak a hasára gondol ilyenkor is.

Amikor Korpa Tomi (Korpa Tamás magyarországi, de immár tiszteletbeli kolozsvári költő – a szerk.) átküldte a meghívót az eseményre, azt hittem, viccel. De aztán megnéztem a naptárt, és nem április 1. volt. Még csak nem is április 2.

Aztán elolvastam a leírást, ilyenek voltak benne:

Meg ilyenek:

Meg még ilyenek:

Ezt csak egy költő találhatta ki! – kiáltottam, de hamar kiderült, hogy két költő találta ki: Korpa Tamás és a kolozsvári Szalma Réka, akik a Petry-családban azonnal partnerre találtak, Petri örökösei pedig örömmel hozzájárultak a táblaavatáshoz.

Az ötletgazdák, Szalma Réka és Korpa Tamás a húspult és az emléktáblák mellett (A szerző felvétele)

Az avatón aztán Korpa Tamás felidézte, hogy egyik kolozsvári látogatása alkalmával hogyan ízleltette meg vele Szalma Réka azt a növendékmarhalábszár-sonkát, amely felejthetetlen gasztronómiai élményt nyújtott számára. Az élmény (akárcsak a nemzetközi helyzet) csak fokozódott, amikor megtudta, hogy a nevezetes növendékmarhalábszár-sonka a Petry üzletből származik.

Kettejük fejében ekkor szinte egyszerre született meg a gondolat:

miközben ezzel a mondhatni kortárs avantgárd gesztussal egyszersmind részben még mindig magyar város szövetébe is becsempészik Petri György halhatatlan szellemét, ráadásul – hogy e túlfűtött szimbolikával a szimbolizmust is megidézzük – a költő születése napján, a téli napforduló másnapján, december 22.-én, az évet tekintve 2025-ben, amely pedig a költő halálának 25. évfordulója.

A román és a magyar emléktábla. Nem a táblák ferdék, a fotós béna. (A szerző felvétele)

Miközben Korpa Tomi azt ecseteli, hogyan jutott el a növendékmarhalábszár-sonka felemelő ízétől az emléktábla gondolatáig, egy úr finoman arrébb hessegeti, hogy a háta mögötti polcról levegyen egy Panzani bolognai szószt. Közben biztosan valami olyasmi zakatol a fejében (az úrnak) a karácsony előtti bevásárlási őrületben, hogy

pedig neki az asszony kiadta, hogy vegyen Panzani bolognai szószt a vacsorához, és ha ő most Panzani bolognai szósz nélkül megy haza, akkor rohadt nagy cirkusz lesz, az hétszentség. Elveszi hát a Panzani bolognai szószt és megy a kasszához.

De nincs is ezzel semmi baj, hiszen ahogy Korpa Tomi is megjegyzi, használati térben vagyunk.

a költészet része az életnek magának, bár sokan erről (a költészetről, meg hogy a költészet része az életnek magának) prózai alkatként nem vesznek tudomást, mert meg kell vásárolni a rövid ebédszünetben azt a kurva Panzani bolognai szószt, hogy otthon ne legyen cirkusz; de attól még a költészet része ennek a nagy rohadt egésznek, abból él, abból születik meg újra és újra, ebből az életnek nevezett valamiből, ami inkább prózai, mint költői, de a költészet visszahat rá, ha egy kicsit is akarjuk, visszahat rá, és akkor egy bolognai szósz prózai megvásárlásának gesztusa is lehet költészet, és ezt az egész neoavantgárd összefonódást ezentúl Petri György élő egyenesben nézheti végig, ráadásul duplán: egy román és egy magyar nyelvű emléktábláról a Petry húspultja fölötti falról, miközben azt hallgatja, hogy hány szelet préselt sonkát kér az eladótól Mari néni vagy Mari bácsi.

A magyar nyelvű tábla közelebbről. (A szerző felvétele)

A rövid beszédek után a bolt egyik munkatársa udvariasan meg is kér néhány Mari nénit és Mari bácsit, hogy állnának már ki a sorból amíg készül pár kép a frissen kihelyezett emléktáblákkal és az ötletgazdákkal, valamint a Petry család képviselőjével, Petry Júliával, aminek láthatóan nem nagyon örülnek a bácsik és a nénik,

Félreállnak azért, mert mit csináljanak ők is.

„Ezek az apró színfoltok összeállnak egy nagy mozaikká” – mondja immár négyszemközt, a táblákra mutatva Korpa Tomi az összepanzanizott mini avatóünnepség után, én meg csak bólogatok, hogy ühüm, össze ám, apukám.

Kissé szomorúan teszi hozzá, hogy

mert az egész kis Magyarországon senkinek sem jutott eszébe szervezni legalább egy szomorú felolvasást.

De hát mit is várunk egy olyan országtól, amelyik immár végképp beleragadt a politika segglukába, és félő, hogy onnan már a költészet hashajtó kúpja sem fogja tudni kirángatni…

A végén veszek kenyeret és felvágottat.