Isten hozott Vadkeletre – a Rockstadt Extreme Fest mint a spontán önszerveződés ideiglenes városa

Welcome to the wild east – írta a tizenkettedik Rockstadt Extreme Fest főbejáratának pannóján. Július 27. és 31. között zajlott itt Kelet-Európa legnagyobb metálzenei fesztiválja, amely ezzel a szlogennel jelezte: ki itt belépsz, visszatér minden reményed, vár a vadkelet, gyerünk.

Idén Vidombákon, nem pedig Barcarozsnyón, amelyet jócskán kinőtt már. Így az eddigi legtökéletesebb zenei és vizuális produkciók megvalósításának ígéretével a Brassó melletti repülőtér otthonaként ismert Vidombák vasútállomásán túli hatalmas területet foglalta el idén a metálváros – naponta egy kisvárosnyi, körülbelül húszezer ember fordult meg a műanyag járólapokkal és kiszáradt fűvel borított területen. Volt ott még öklömnyi kövekkel teleszórt ösvényhálózat is,

Időnként úgy tűnt, mintha ezek azt gondolták volna, hogy jó lesz elhordani a Nagy-kőfolyást a szemközti Királykő-gerinc alól, már csak a hangulat végett.

Vihar utáni fogadtatás az első napon.

Az első gondolatom veterán Rockstadtra járóként az volt, hogy én

ami azoknak nem sokat mond, akik például nyugatra járnak hasonló alkalmakkor, de Romániába is mindennek elérkezik egyszer csak a prömierje. Az eltelt öt nap alatt ez egyre elképesztőbbé vált, az arányok, a standardok, a befogadóképesség, a soron kívüli törvényszerűségek értelmében állandóan az járt a fejemben, hogy ez egyszerűen ha-tal-mas.

A decibelek (amelyeket füldugókkal igyekeztem tompítani), a léptékek (a port és bokatörést elkerülendő, még melegben is bakancs volt rajtam végig), a színpadok (amilyeneket ilyen méretben és felépítésben csak képernyőn láttam eddig)… és az emberek is.

Metálrajongó nőként már réges-rég hozzászoktam ahhoz, hogy egy közönségben jóval több férfi vesz körül, mint nő, itt viszont azt láttam, hogy egyszerűen tele volt minden óriási pasasokkal: ötvenes méretű bakancsok, csuklónyi vastagságú oldalláncok, akkora karizmok, mint a derekam, brutális sörhasak, derékig érő hajzuhatagok, egyik-másikuk valami perzsa fejedelemhez vagy a domborművekről ismert mezopotámiai istenségekhez hasonlított, dús szakállal.

Minden itt dől el: a hangtechnikus és a kameraman.

Még úgy is, hogy sokszor elröhögtem magam, amikor az álldogálástól fájós derékkal kinyitottam a kis összecsukhatós kempingszékemet, hogy megpihenjek egy-egy menet közben, és időnként elhaladtam a fesztiválhelyszín közepe táján, ahol szabályosan sorokban ültek az emberek ezeken a székeken – na, az volt a „nyugdíjosztály”.

Most azonban nem arról lesz szó, hogy kik léptek fel és milyen produkciókat láthattunk külön-külön, ezt meg lehet nézni itt meg itt, illetve profi fotóalbumokat érdemes lapozgatni Sorin Pop vagy Miluță Fluieraș veterán rockstadtos koncertfotósok munkáiból.

Arról lesz itt most szó, hogy itt

Amikor azt mondtam, hogy ekkora fesztivált még életemben nem láttam, abban az a kérdés is benne volt, hogy miképp lehet ebben tájékozódni, közlekedni, adott esetben túlélni (meleg, zaj, por, tömeg, ingázás és társai). A felszín minden fesztiválon az, hogy vegyüljünk, érezzük jól magunkat, szórakozzunk, beszélgessünk, együnk-igyunk, kapcsolódjunk ki, táncoljunk stb. A mélyben azonban olyan folyamatok zajlanak, amelyek nem mindig tudatosak, de ha tudatossá válnak, akkor

aminek egy része, bár érvényes bármilyen zenei fesztiválra, az én tapasztalatom szerint a metálzenei események során sokkal inkább felerősödik.

Az Accept 50 éves évfordulós bulija.

Először is az már rég nyilvánvaló, hogy a kemény zenei műfajok az elmúlt két-három évtizedben intézményesültek, sok (európai) ország már a nemzeti kultúrájának részeként tekint rájuk, a koncertekre járó tömegek nem az ifjúsági (szub)kultúrából kiszakított sihederek, hanem a boomerektől az alfa generációsokig mindenféle népek megfordulnak itt, mintha a rock szeretete örökletessé vált volna.

Ennek ellenére nagy általánosságban az éppen aktuális lakosság jó része még mindig heves előítéletekkel fordul a metálos közösség irányába (vagyis hát, inkább nem fordul) – „sátánisták”, alkoholisták, huligánok, antiszociálisak, agresszívek, mondják. Egy nagyon hithű ortodox lakosságú országban ez nem meglepő, de hát a képmutatás sem az.

Az elmúlt évtizedekben több kutatás is készült, amely csak megerősítette azt, amit mi, metálrajongók már eddig is tudtunk, hogy erős közösségi identitással rendelkezünk, hogy igen nagy jelentést tulajdonítunk az autentikusságnak, és

Ez utóbbi a kulcsa annak, amikor arról beszélek, hogy kialakul a spontán önszerveződés és a tömeg egyszerre mozgó, élő organizmussá válik a káoszban. A metálzene, mint liminális tapasztalat és mint transzformatív erő úgy viselkedik, mint egy jó barát, aki visszaigazol. A zene validál, megengedi, hogy azt érezzem, amit érzek, nem kényszerít rám semmit, hanem kivárja, amíg áthömpölygök az épp aktuális dolgon, és következő lépésként érzelmi struktúrát is ad: a kaotikus hangulatok, állapotok megragadásához kínál egy rendszert, egy ritmust. A látszólag extrém, külsős szemmel-füllel összevisszának tűnő zene ismétlődő és szerkezetileg igen rendezett és ritmikus, a káosz érzetét viszont egy nagyon precíz zenei rend hordozza.

A metál nem pusztán zene a léleknek, hanem testi élmény is. Mély frekvenciák, dupla lábdobok, basszus, a hangerő, a torzítás mind olyan része, amely alámerülést biztosít, megtestesülő élménnyé válik. A spontán önszerveződés ott jön létre, ahol az emberek mozgása, pulzusa, légzése szinkronizálttá válik, amikor a karok egyszerre lendülnek az égbe, egyszerre mutatnak metálvillát, egyszerre ugrik mindenki léggitáros terpeszbe, bólogat, csápol, vagy dobolja a ritmust.

Éjjel, amikor a tömeg a pálya másik felén csapatja, egy magányos fénytechnikus éppen teszteli a másnapi produkcióhoz szükséges világítást. Elragadó pillanat.

A csütörtöki napon, miután feljött az égre a hatalmas telihold, az Amorphis zenekar utolsó dala közben úgy éreztem, fölemelkedek a földről, mintha valami ősi energia kapott volna föl, amely a föld gyomrából tört elő.

De az emberek közlekedésében is kialakult valami törvényszerűség. A három színpad között közlekedni nem volt egy leányálom, hiszen ahogy telt a hét, egyre több ember jelent meg a porondon, így az egyik színpad elől a másik elé lavírozni sem volt egyszerű – aztán mégis az lett. Messziről úgy nézett ki, mintha tömegnyomor lett volna, amikor viszont benne voltam, egészen szellős volt, senki nem mászott senkire, nagy lökdösődés sem volt, sőt, néha a tömeg közepén kinyitottam a kisszéket, és derékmagasságból hallgattam fáradtan az épp aktuális zenekart. A földben jobban terjedt a basszus, így végigmasszírozta az egész testemet a zene. Sosem éreztem magam veszélyben.

Voltak visszatérő pontok: találkozunk ott középen a saroknál? Igen. Ott ahol a műanyag járólap mellett kezdődik a fű? Ott. A leghátsó sátornál a leghátsó kajálda mellett? Ott. Egy idő után senki nem beszélt össze, automatikusan visszatért mindenki oda, ahova kellett, egyeztetésre sem volt szükség, csak egy belső GPS-re.

Csak egy óriási telihold és egy kis akasztanivaló :)

Ez talán a spontán önszerveződés iskolapéldája: egy ritmust együtt érző, feszültséget leadni akaró, örömöt és erőt megélni akaró kisebb csoport kiválik a nézőkből, hogy rituális táncra perdüljön, könyökökkel, lökdösődéssel, nyomulással, ugrálással, körbe-körbe szaladással. Nincs az, akit ne segítenének fel, ha elesett, ez nem valódi verekedés, és megvan az egymásra figyelés. Ez kontrollált káosz, rituálisan felszabaduló energiák találkozása, amelyet a punk, a thrash metál és a hardcore szcénáknak köszönhetünk. Eszembe szokott jutni Grandpierre Attila, a Vágtázó Halottkémek alapítójának 1982-es esszéje, A punk-zene, mint a sámánisztikus népzene újraéledése egyik részlete:

Újságot olvasnak! Varázslónak öltöznek! Mi jöhet még?

Azt gondolom, hogy a precíz ritmikából és hömpölygő improvizációból, szólózásokból álló zenékre, így a metálra is érvényes, amit Grandpierre leírt.

A Rockstadt szűk hete általában igen transzformatív élmény, sosem úgy jön vissza az ember róla, ahogy elment. Fáradt ugyan, kimerült, kell egy-két nap, míg helyreáll a csend benne, de érzi magában az átlényegülést. És visszaemlékszik a furcsa jelmezes alakokra, a hetvenéves nagytatára, aki egy tizenhat éves srác lendületével ölelte magához a párját. A felvarrósokkal telepakolt battle jacket-et viselő tizenévesekre, akik a vonaton Agatha Christie-regényből olvastak fel egymásnak hangosan, elütve az időt. A Coroner koncertjén hirtelen kialakult röhögő vonatozást a mosh pit felé, mintha valami mezei esküvőn lettek volna. A Cațavencii román politikai vicclapot osztogató önkéntesekre. A Brassó és Vidombák között ingázó, éjszakai buszokat vezető sofőrökre, akik remélhetőleg bónuszt kaptak munkájukért. És a két nénire, akik első nap leskelődtek a kerítésen át, miközben Zakk Wylde riffelgetett a színpadon.