Erdélyi dzsessz: az egyik szem sír, a másik nevet – Lázár-Prezsmer Endre háromszéki dzsesszkoncertszervezővel beszélgettünk

Lázár-Prezsmer Endre művelődésszervező, a Sepsiszentgyörgyi Művész Mozi programfelelőse, a székelyföldi dzsesszélet megkerülhetetlen személyisége, hiszen több mint másfél évtizede a Jazz és Improvizációs Zenei Tábor főszervezője, a Sepsi Jazz & Blues Fesztivál és számos dzsesszkoncert szervezője, aki a román és a magyar dzsessz-szféra nagyjait mind ismeri.

Van-e egyáltalán értelme ennek a beszélgetésnek, van-e olyan, hogy erdélyi dzsesszélet, és valamitől sajátos-e? Mind a művészek, mind a hallgatóság szempontjából kérdezem.

Hát igen, ez fogós kérdés, de megpróbálok megbirkózni vele. Szerintem van – mármint, ami azt az utóbbi húsz évet illeti, amire rálátásom van. Én körülbelül 20 éve szervezek dzsesszkoncerteket Sepsiszentgyörgyön, így azt is látom, hogy míg az elején olyan zenekarok létesültek és olyanokkal működtünk együtt, akik sztenderdeket játszottak, mára már felnőtt egy olyan generáció, melynek tagjai saját szerzeményeket adnak elő, saját repertoárral vannak jelen a dzsesszélet palettáján. Én leginkább a székelyföldi viszonyokat ismerem, ahol ez a paletta egy kicsit szegényesebb, hisz mégiscsak provinciának számítunk. De azért itt is vannak tehetségek, akik elmennek részt venni képzéseken, tanulni, és igenis érvényesülni tudnak a dzsessz vagy improvizatív zene színterein.

Persze, az érvényesülésnek sok különböző útja van, tőlünk a legtöbben Magyarországra mennek tanulni, mert ott sokrétű a dzsesszzenész-képzés, ott egyetemen is van ilyen szak.

A táborunkat idén 16. alkalommal szervezzük meg, és körülbelül a 10. kiadásnál kezdtem azt látni, hogy az erdélyi, székelyföldi fiatalok nagyobb számban mennek felvételizni a Bartók Béla Konzervatóriumba, majd a Liszt Ferenc Zeneakadémia dzsessztanszakára, és nagyon sokan elvégezték. És ezek a fiatalok rendszerint elkezdenek különböző stílusú zenekarokban játszani, gyakran csatlakoznak már meglévő formációkhoz, sokszínű csapatok jönnek létre, épp ezért nem igazán alakulnak ki erdélyi vagy székelyföldi zenei sajátosságok. De én azért remélem, hogy van valami sajátosság, ami a közönséget illeti.

A közönség - úgymond - felnőtt ehhez a műfajhoz az évek alatt, szereti, igényli és szívesen fogadja a visszatérő zenészeket.

Szóval akkor, ha azt kérdezném, hogy Erdély dzsessz terén Bukaresthez vagy Budapesthez kapcsolódik jobban, akkor egyértelműen az utóbbi?

Igen. Sajnos a román dzsesszoktatás nagyon mélyen, válságban van. Bukarestben van néhány zeneszerzői osztály, évi 5-6 diákkal – például Mircea Tiberian vezetésével – ahol van egy kis ilyen jellegű képzés is, illetve van a dzsesszt is érintő mesteri képzés, de tulajdonképpeni egyetemi szintű dzsesszzenész oktatás nincs. Jászvárosban van még egy lelkes dzsesszrajongó professzor, de nagyjából ennyi. Romániában hivatalos dzsessz szövetség sincs. Néhány éve, amikor mentem a Magyarországi Jazz Szövetség ülésére, akkor előtte felhívtam Mircea Tiberiant, és mondtam neki, hogy szívesen beszámolnék a román szövetség éves tevékenységéről, de azt a választ kaptam, hogy sajnos nincs ilyen.

Így Romániából többnyire külföldre mennek tanulni, például Németországba, Berlinbe, vagy Hollandiába, Gröningenbe. És ez azzal jár, hogy bár vannak, akik hazajönnek és itthon kamatoztatják a tudást, sokan kint maradnak.

Erdélynek több a kapcsolata Budapesttel, a dzsessztáborunkban is olyan sok olyan előadó, tanár tanít, aki Magyarországon konzervatóriumokban, egyetemeken oktat, így a résztvevők esetében konkrétan kialakul egy olyan kapcsolati rendszer, mely Budapest fele tolja őket. És vonzó a tudás, a színvonal, amit Budapest jelent. Sokan egyébként már a nyolcadik osztály elvégzése után azt választják, hogy kimennek Budapestre, és kilencedik osztálytól ott folytatják a tanulmányaikat dzsessz szakon. Bár itt hozzá kell tegyem, hogy a táborban románok is szép számmal megfordultak az elmúlt másfél évtized alatt, számukra is vonzó ez a lehetőség, hiszen az egyetlen ilyen hosszú életű, dzsesszre, dzsesszoktatásra koncentráló non-formális lehetőség. Sok az olyan jellegű visszajelzés, hogy Romániában élő román zenészeknek is nagy indíttatást, vagy akár alapot adhat a tábor.

És mi a helyzet a közönséggel? Mennyire konzervatív? A hagyományosabb dzsesszt kedveli, vagy nyitott az újabb irányokra is?

Az tény, hogy az erdélyi ember alapvetően minden téren konzervatívabb, mint mondjuk a nyugat-európaiak. Ez érvényes a dzsessz terén is. De ezzel együtt azt is látom, hogy mind a művészek, mind a közönség folyamatosan fejlődnek, a fiatalok, akik külföldön tanulnak, utaznak, egyre nyitottabbak. A táborban is a hagyományos műfajok mellett, ma már fúziós irányokról, DJ-kről is szó esik. A művészek szempontjából szerintem főleg személyiség függő, hogy ki az, aki egy hagyományosabb formanyelvet, és ki az, aki egy „fiatalosabb” irányt választ. Vannak, akik a popzenében teljesítik ki magukat, profi tudással szolgálva a produkciót. És vannak, akik meg a kisebb formációkat, az elvontabb, szabadabb zenei világot próbálják ki, abban érzik otthon magukat inkább. Úgyhogy ez teljesen változó. Ami a közösséget illeti, azt mondhatom, hogy a nagy mainstream zenekarok iránt nagyobb tömegek mozdulnak meg, egy Sárik Péter koncerten például nagyon sokan részt vesznek, de például Grencsó István szokatlanabb hangzású zenei világa kevesebbeket mozgat meg.

Említetted, hogy sokan „kint” maradnak. Mennyire érzed úgy, hogy ennek anyagi oka van, hogy amiatt van, mert „nyugaton” még valamelyest meg lehet élni zenélésből, de nálunk ez nem jelent egy stabil kereseti lehetőséget?

Részben ez is benne lehet.

A dzsessz egy rétegműfaj.

Ezzel gyakran szembesülök például akkor, amikor próbálok sepsiszentgyörgyi zenekarokat más településeken „eladni”, beszervezni, egyértelműen könnyebben megy a dolog, ha az adott zenekar fogyaszthatóbb zenét játszik. A kreatív muzsika iránt nincsen olyan nagy érdeklődés. Persze azért vannak kivételek, például Csíkszeredában az ANT nevű klub, Kézdivásárhelyen a Café Jazz, Székelyudvarhelyen a Jámbor Tehén nevű hely nyitott a mély, elgondolkodtató zenére.

Szóval akkor vannak Erdélyben is úgynevezett dzsesszklubok?

Van klubokban is dzsesszélet. Általában ezek a klubok jelentik az állandó bázist, de ezek között is van, ahol a nyár a pezsgőbb időszak. Például a szentgyörgyi Szimplában gyakran vannak koncertek, nyáron szabadtéren, ahol 100-150 ember is elfér. Emellett meg vannak a fesztiválok, és itt nem csak konkrétan a dzsesszfesztiválokra gondolok, hanem színházi, művészeti fesztiválokra, melyeken kísérőrendezvényként gyakoriak a dzsesszkoncertek. Például a szentgyörgyi Reflex Színházi Fesztiválon és a PulzArt Fesztiválon is gyakoriak a zenei produkciók is. Vannak olyan együttesek, akik műfajilag nehezebben lennének elhelyezhetőek év közben, mert túl „alternatívak”, túl szokatlan a hangzásuk, de egy-egy ilyen fesztivál keretében lehetőség nyílik, hogy őket is meghívjuk, mert ilyenkor az emberek kicsit nyitottabbak.

Mint dzsesszrajongó, dzsessz-szakértő alapvetően elégedett vagy az erdélyi dzsesszélettel?

Elégedett is vagyok, de persze hiányosságokat is érzek. A fesztiválokkal is úgy vagyok, hogy minél több van, annál inkább erősítik egymást. A sepsiszentgyörgyi dzsesszfesztivál és a csíkszeredai nem konkurenciája egymásnak. A csíkinak hagyománya volt, ők már nemzetközi neveket tudnak idevonzani, Sepsiszentgyörgy még csak a második kiadásnál tart.

De a közönségnek, mindenkinek csak a javára válik, ha több a lehetőség, nagyobb a választék, színesebb a paletta.

A nagy hiányosság pedig a már említett oktatás. Erdélyben, ha valaki tehetséges zenész, azt csak a klasszikus zene felé terelgetik. Pedig a dzsesszoktatás – így a táborunk is – nem csak konkrétan annak lehet fontos, aki ezzel a műfajjal akar foglalkozni, segít egy másfajta zenei gondolkodás elsajátításában, mint ami megszokott és elterjedt mifelénk, segít egy saját zenei világ létrehozásában.

Szakmáról, szakoktatásról beszéltél. Szerinted a dzsessz része kéne legyen, része lehetne az „átlagos” középiskolai zeneoktatásnak is? Kérdezem ezt azért, mert épp Sepsiszentgyörgyön, ha megkérdezel tíz embert a dzsesszhallgató közönségből, hogy miért szereti ezt a műfajt, azt fogja mondani, hogy mert a hetven, nyolcvan, kilencven vagy a akár a kétezres években a Székely Mikó Kollégiumban Kiss Béla volt a rajztanára, aki a rajzórák közben, helyett a dzsessz szeretetét is igyekezett belenevelni a fiatalokba.

Kiss Béla – aki nekem is úgymond nagy példaképem – példája épp azt mutatja meg, hogy nem is muszáj a dzsesszről zeneórán beszélni, hogy elég lehet egy személyiség, elég lehet látni, érezni valaki lelkesedését, hogy megszeressünk valamit. Kiss Béla hitt abban, amit csinált, mindig önazonos volt az, amit csinált, és ezt érezték a diákok, ezért tudod eljutni hozzájuk az, amit át akart adni. Persze, volt, akinek nem jött be a dolog, volt, aki nem szerette meg így sem a dzsesszt, de nagyon sokan igen.

Én alapvetően hiszek abban, hogy a zene nemesíti a lelket. Amikor Konfuciust, a filozófust megkérdezték, hogy mit tanítana a hadvezéreknek, akkor ő azt mondta, hogy éneket, zenét és táncot. Bár ez egy kicsit így abszurdul hangzik, a gondolatnak a lényege fontos. Én is úgy gondolom, hogy a zeneoktatás igenis nagyon fontos lenne, hogy a zeneórák el vannak bagatellizálva. A gyerekek gyakran DJ-ket, elektronikus zenét hallgatnak, és nagyon távol áll tőlük a másfajta muzsika, de egy értő tanár be tudná avatni őket, el tudná érni, hogy közelítsenek más műfajokhoz is.

Az erdélyi dzsesszéletről beszélgetés ötlete a Gărâna Jazz Fest kapcsán született meg bennem. Mit kell tudni az erdélyi vagy kicsit tágabb értelemben romániai dzsesszfesztiválokról?

Hogy viszonylag sok van, és mindegyiknek megvan a maga sajátos karaktere. Például a Csíki Jazz nagyon színes, aktuális, könnyebben fogyasztható zenékkel, míg mondjuk a nagyszebeni Jazz and More a freejazzre koncentrál. Az általad is említett Gărâna Jazz Fest kísérletező zenekarokat vonultat fel, olyanokat, amelyek gyakran átlépik a dzsessz határait, funkkal, rockkal ötvözve azt. A kolozsvári Jazz in Park szintén nagyon színes, a programjába általában kerülnek „közönségbarátabb” zenét játszó formációk és igazi forradalmasítók is. Mi, a mi kis szentgyörgyi fesztiválunkon inkább olyan zenekaroknak igyekszünk teret adni, akik kevésbé vannak fesztiváloztatva, de mégis értéket képviselnek, és élményt adnak.