Erdély reintegrációja a háborúban: a „kis magyar világ”

Bécsi döntés vagy bécsi diktátum?

A magyar területi követeléseket a német külügy jogosnak ismerte el,

• a román kormány mindössze Szatmár és Bihar megyét adta volna, és arra kellett volna kitelepíteni a teljes magyar lakosságot Erdélyből;
• a magyar kormány elsősorban területet és minél nagyobb területet szeretett volna visszakapni Erdélyből, esetleges lakosságcserében csak ezután gondolkodott volna.

a magyar hadsereg augusztus 28-án támadja meg Romániát.

1940-44 között Erdélyben nem volt pontosan kijelölt magyar-román határ.

A magyar hadsereg szeptember 5-én vonult be Erdélybe,

A katonai közigazgatás azt jelentette,

A magyar polgári közigazgatás

Emiatt alakult ki az „ejtőernyősök” problémája:

A másik konfliktus a nemzetiségekkel alakult ki 

Azt viszont homály fedi, kik voltak a korszakbeli közigazgatás valódi döntéshozói.

• tiltakozás amiatt, hogy a protestáns többségű Háromszéken katolikus főispánt neveztek ki,
• vagy hogy miért a szomszéd vármegyéből neveztek ki valakit és nem helyből,
• vagy az 1938-ig létező Országos Magyar Párt, illetve a román királyi diktatúrában kinevezett Népközösség tagjai között, amikor főleg ez utóbbiból hívtak be 50 képviselőt a magyar parlamentbe 1940 októberében.

Észak-Erdély be-, illetve reintegrálása volt:

A visszacsatolt területek közül Erdélybe érkezett a legtöbb pénz

Kié legyen a föld?

1. Felvidéken megtette, és hatalmas kártérítéseket kellett fizessen a szlovák telepesektől elvett földekért;
2. tudja, hogy ha az észak-erdélyi románoktól földet vesz el, akkor a román kormányzat a Dél-Erdélyben ragadt, mintegy félmilliós magyarsággal szemben hasonlóan jár el;
3. furcsán nézett volna ki egy radikális birtokrendezés Erdélyben, miközben a trianoni területeken nem nyúlnak hozzá a földbirtokokhoz.

Ezt egészítették volna ki, illetve a Székelyföld és Partium magyar többségű területeit egy relatív magyar többségű korridorral kötötték volna össze a különböző telepítési tervek, de a történész szerint már nem lehet nyomon követni, hogy ezekből mi valósult meg, megérkezett-e az illető területekre a tervezett számú telepes, és mi történt velük 1944 után.

Ebben az időszakban minden közpolitika egyben nemzetiségpolitika is volt,

idézte Sárándi történészkollégáját, Ablonczy Balázst. A Szeretfalva-Déda vasútvonal megépítése is: Dédán maga a MÁV épített református templomot az ottani magyar lakosságnak, ha 10 km-ként pályafelügyelőt lehetett kinevezni, akkor ügyeltek arra, hogy az nagycsaládos legyen, néhány ilyen családra egy faluban már lehetett magyar osztályt építeni, és így tovább. Vagyis minden állami beruházásnál azt is nézték, hogyan tudják vele a magyar lakosságot helyzetbe hozni.

Az oktatás volt az erdélyi magyar sérelmek másik nagy tárháza.

Míg a század elején az oktatás zömét az egyházi iskolák látták el, 1918 után a román állam az állami iskolákra helyezte a hangsúlyt. Kultúrzónával járó anyagi előnyökkel ösztönözte a román tanítókat, hogy magyar települések iskoláiba jöjjenek dolgozni, majd azokat különböző kényszerítő eszközökkel román iskolákká alakította. 

A magyar lakosság viszont az egyházi oktatási intézményekben látta a garanciát a magyar oktatás fennmaradására, de ezeket a román állam csak magániskolákként ismerte el, amelyeknek nem jár államsegély. Vagyis a magyar közösségnek kellett fenntartania, és még csak diplomát sem adhattak a végzettjeiknek, akiknek román iskolában kellett érettségizniük, így csak kis számú diák tudott leérettségizni.

A magyar kormányzat igyekezett a szerkezetet megtartani, de a helyzetet megfordítani: 

1940 után a Vatikán engedte, hogy az 1927-es összevonó konkordátum után szétválasszák a nagyváradi és a szatmári katolikus püspökséget, a hajdúdorogi görög katolikus püspökség joghatóságát viszont nem engedte kiterjeszteni Észak-Erdélyre. A reformátusoknál a királyhágómelléki püspökség ismét egyesült a debrecenivel.

A háború és a holokauszt jelentette a korszak legnagyobb veszteségeit

A két világháború között a zsidóság körében is erősödött a nemzeti, illetve cionista mozgalom, az erdélyi magyar közösség úgy élte meg, hogy a zsidó közösség egyre inkább leválik róla. A tényleges leválás érdekében pedig a magyar állam mindent megtett. Észak-Erdély sem mentesült a zsidótörvények alól: a zsidók jelenlétét húsz, majd hat százalékra kellett visszaszorítani minden téren, a harmadik megtiltotta a vegyesházasságokat, a negyedik pedig 1942-ben kisajátította a földbirtokaikat. Az 1944-es villámgyors gettósítás után 140 ezer zsidó személyt hurcoltak el Észak-Erdélyből, zömüket Auschwitzba, ahonnan nagyon kevesen tértek haza. (Három kolozsvári holokauszt-túlélő emlékeit ebben a cikkben rögzítettük.)

A nemzetiségi kérdés hatalmi pozíció kérdéseként

merült fel a korszakban a történész szerint, amelynek célja 1940 és 1944 között a magyar lakosság pozícióinak erősítése volt gazdasági, demográfiai, kulturális téren akár a kisebbségek rovására is, hogy ne fordulhasson elő még egy Trianon, vonta le előadásának egyik következtetését Sárándi.

A másik következtetése az, hogy román-magyar viszonylatban a dualizmus korától 1944-ig a kisebbségek helyzete folyamatosan romlott a két szomszédos államban, amely folyton egymásra licitált: a jogok és javak korlátozásában ahol abbahagyta az egyik kormányzat, a kocka és a határ fordultával ott folytatta a másik. Erdély román lakosságának helyzete jobb volt a dualizmus korában, mint a magyar lakosságé a két világháború között, és ez utóbbinál is rosszabb lett a román lakosság helyzete 1940-44 között (a zsidó lakosságét nem is említve), állítja a történész.

A reciprocitás elvét nem jogbővítésre, hanem sérelmi intézkedésekre használták fel a nemzetiségeiket túszként kezelő anyaállamok, egy idő után reciprocitási párok alakultak ki:

• Amikor Gyárfás Elemér szenátor, a dél-erdélyi magyarság politikai vezetője arra panaszkodott 1941-ben, hogy a román kormányzat nem bocsát ki neki útlevelet, csak egy pillantást kellett vetni észak-erdélyi párjára, Emil Hațieganu egyetemi tanárra, hogy kiderüljön: neki sem volt.
• Márton Áron püspöknek sem voltak hajlandók a románok visszaadni a rádióját addig, amíg Iuliu Hossu görög katolikus püspök nem kapta vissza a magáét.

Márton Áronnak a magyar hatóságokkal sem volt aztán felhőtlen a viszonya, egészítette ki az összefoglalót Benkő Levente házigazda azzal az emlékezetes epizóddal, amikor a gyulafehérvári püspök átjött a határon, és a kolozsvári Szent Mihály templomban tette szóvá a zsidók elhurcolását. „Hálaképp” a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből.

„A kis magyar világ”

volt az utolsó kísérlet a magyar dominancia visszaállítására Erdélyben, de a korszakot lehet a Horthy-kori Magyarország integrálóképességeként és felülről végrehajtott állami modernizációként is értékelni, erről még messze nincs közmegegyezés, mondta a történész.

Az erdélyi magyarság visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy a háborús veszteségek ellenére a helyi lakosság pozitívnak értékelte és élte meg ezt a rövid korszakot, szellemi, kulturális és demográfiai feltöltődésként, amelyből erőt meríthetett a huszadik század további történéseihez.

A katonai bevonulásra diadalkapus ünnepként való emlékezésben nincs sok helye a magyar katonáknak a román lakosság rovására elkövetett atrocitásainak, amelyek több száz halálos áldozatot követeltek. Bár helyenként kiprovokálták, a katonai megtorlás aránytalanul durva volt a történész szerint. A magyar csendőrök által később is bevetett fizikai erőszakot tették szóvá leggyakrabban a románok a kölcsönös nemzetiségi sérelmeket begyűjtő, német-olasz tiszti bizottság előtt. 

A román történetírásban a '80-as években született meg a kánon arról, hogyan „kell” erről a korszakról beszélni, válaszolta Sárándi Tamás a „szomszéd sztoriját” firtató kérdésünkre. Sokan követték, és még mindig az a vonal képezi a többséget a román történetírásban, hogy a magyar kormányzat titkos célja az erdélyi román lakosság fizikai megsemmisítése volt (bár ezt semmi sem támasztja alá), és előszeretettel idézik a korabeli, azóta bizonyítottan túlzó jelentéseket csonkításokkal tarkított menekülésekről, ahogy duplájára-triplájára teszik az észak-erdélyi templombontásokat is (olyat is odasorolva, ami nem is került vissza Magyarországhoz).

Az utóbbi pár évben viszont egyre több kiegyensúlyozott román tanulmány jelent meg a korszakról, villantotta fel a fényt az alagút végén Sárándi Tamás, aki szerint jelenleg a kolozsvári Ottmar Traşcă történész ír leghiggadtabban a kérdésről.

A korszakon nem, csak a határon lépünk át a sorozat következő előadásán: április 18-án L. Balogh Béni vázolja fel a dél-erdélyi magyarság helyzetét 1940 és 1944 között.

• Impériumváltás 1918-ban: ezt kellene ünnepelnünk?
• Így kapott lábra az erdélyi magyarság Trianon után