Ahogy a Korunk Akadémia időgépével úgy utaztunk idén a második világháború végére, hogy közelről láthattuk, ki milyen szerepet játszott abban, hogy 70 éve Magyarország a vesztes oldalon maradva Erdélyt is elvesztette, múlt héten Mile Lajos kolozsvári főkonzul olyan időgépbe ültetett minket, ahonnan azokat láttuk, akiknek semmilyen befolyásuk nem volt ezekre a háborúvégi eseményekre, sőt úgy szenvedtették el velük, hogy megfosztották őket emberi mivoltuktól. Zömüket az életüktől is.
Azok meséltek nekünk, akik túlélték a kolozsvári deportálást és a holokausztot. A főkonzul Szilágyi Júliát, Nussbaum Lászlót és Muresan Juditot kérte fel, ossza meg személyes emlékeit a korszakról. Nemcsak az a közös bennük, hogy kolozsváriak, holokauszt-túlélők, hanem az is, hogy mindhárman nyugalmazott egyetemi tanárok. Ebben nincs semmi szabályszerűség, csak rengeteg véletlen. A túlélés nem a szabály volt, hanem a kivétel. Nem volt bevett módja, receptje, csak néhány segítője.
Szilágyi Júlia, Nussbaum László, Muresan Judit, Mile Lajos
Emiatt hármójuk története teljesen eltér egymástól. Történeteik mellett legalább annyi szó esett arról is,
miért kell elmesélniük, mit éltek túl.
Hogy a holokauszt szörnyűségei ne merüljenek feledésbe, az emlékezetet folyamatosan elevenen kell tartani – mondta bevezetőjében Mile Lajos –, egyrészt kegyeletből, másrészt az önismeret céljával. Sem egy személynek, sem egy kisebb vagy nagyobb közösségnek, sem egy nemzetnek nem lesz pontos az önismerete, ha nem szembesül a saját múltjával, márpedig amit a magyar adminisztráció a vészkorszakban elkövetett, az a hazaárulással egyenértékű – mondta a főkonzul.
Úgy vélte, a magyarságra is vonatkozik a szembesülés erkölcsi parancsa, ha ezt elkerüli, akkor ez egyrészt erkölcsi silányság, másrészt óriási hiányosság keletkezik az önismeretében és önértékelésében. Ezért a főkonzul külön örült annak, hogy a rengeteg érdeklődő között (egy részük be sem fért a konzulátus rendezvénytermébe) sok volt a fiatal.
Mile Lajos főkonzul
Nem sajnáltatni akarják magukat, és nem élvezetből mesélik el, mi történt velük – hangsúlyozták az idős meghívottak, akiket a felidézés láthatóan megviselt. Az utolsók közé tartoznak Kolozsváron, akiknek személyes emlékük van a holokausztról – közölte roppant tárgyilagosan Nussbaum László, néhány év múlva már nem lesz, aki erről túlélőként beszéljen.
Sokáig azt hitték, ilyesmi nem ismétlődhet meg a történelemben, de ez a hitük megingott, elkopott – hangsúlyozták. Évtizedekig nem tudtak beszélni az emlékeikről, túlélő tanúként a felidézést most már felelősségüknek és egyetlen személyes eszközüknek tartják arra, hogy megakadályozzák, hogy másoknak hasonlót kelljen elszenvedniük.
A közösségi eltávolítás mechanizmusairól is beszélt Nussbaum László: míg a zsinagógában évente tartottak megemlékezést a holokausztról, sem az ortodox, sem a katolikus, sem a protestáns vezetők nem hívták, hogy tartson előadást az ő közösségeikben, akik szerinte úgy érzik, a származás alapú, népirtásig menő kirekesztés nem tartozik rájuk, velük nem történhet meg.
70 év alatt csak az arány változott: ma is élnek olyanok, akik hagyják magukat uszítani, gyűlöletben fulladozó szörnnyé alakulni, és olyanok is, akik kifejezetten küzdenek a faji vagy nemzeti megkülönböztetés ellen – mondta Muresan Judit.
A történelem nem tudása is történelem – figyelmeztetett Szilágyi Júlia. Ha nemzedékről nemzedékre nem világosítjuk fel az embereket arról, hogy más emberekkel mik történhettek, akkor az utánunk jövők ezt a nemtudást és közönyt öröklik tőlünk. Ez a mi felelősségünk is, hangsúlyozta, mert vannak családok, ahol a közelmúlt sem téma: egyik fiatal kollégája például nem tudott arról, hogy 30 évvel ezelőtt rendszeresen sorbanálltunk a legalapvetőbb élelmiszerekért – a szülei nem mesélték el neki.
1944 március végén
német csapatok szállták meg Magyarországot, és ezt politikai fordulat követte: Horthy Miklós kormányzó Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnökké, aki addig berlini nagykövet volt – ismertette a történelmi támpontokat Gidó Attila, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet történésze a személyes beszámolók előtt.
Nem a teljes kormány, csak néhány miniszter személye változott, a rákövetkező néhány hétben viszont lecserélnek nagyon sok főispánt, alispánt, Erdélyben például csak két főispán őrzi meg a tisztségét. Az új főispánok sokkal németbarátabbak, legtöbbjük az imdrédysta Magyar Megújulás Párt tagja, vagyis szemléletmódjuk szélsőséges, antiszemita. Nagyon sok városban leváltották a polgármestereket, a járásokban a főszolgabírókat.
Ezek a személyek irányították 1944 májusától az észak-erdélyi zsidóság gettóba gyűjtését, majd deportálását. A végrehajtók a csendőrök voltak, illetve városokban a rendőrök is, és nagyon „hatékonyan˝ dolgoztak. A vidéki zsidóságot a nagyvárosi gettókba vitték. A legnagyobbak Kolozsváron és Nagyváradon voltak, a kolozsváriba 18 ezer személyt zsúfoltak össze.
Gidó Attila és Szilágyi Júlia
Május 3-án kezdődött a gettósítás, 25-én indították el Kolozsvárról az első transzportot Auschwitz felé, amely után még öt transzport gördült ki Kolozsvárról, ahol június 9-én zárult a deportálás. A dátum azért fontos, mondta a történész, mert ezen a napon ér véget egész Észak-Erdélyben a deportálás, ahol ezután alig marad zsidó személy. Akik maradnak, azok vagy mentesítettek (pár száz fő), vagy bujkálnak (ugyancsak alig pár száz fő), illetve az akkor épp Erdély területére rendelt munkaszolgálatosok.
1944 őszén a román és a szovjet csapatok bevonulnak Erdélybe, ezzel felszabadul a még itt bujkáló zsidóság, de ez a felszabadulás keserű élmény volt: nagyon kevesen tértek haza a deportáltak közül, és a legtöbb család szétszakadt. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Észak-Erdélyben nagyjából 160 ezer zsidó élt, a második világháború után, 1946-ban 30-35 ezerre tehető a holokausztot túlélők száma – zárta rövid bevezetőjét a történész, és átadta a terepet a személyes emlékeknek.
Nussbaum László
saját bevallása szerint már közelebb jár a 90 évhez, mint a 80-hoz. A kolozsvári Műegyetem tanára, majd 1956 után könyvtárosa volt. 15 éves volt, amikor deportálták, ehhez fűződő emlékei legalább három generációnyi idősek – jelezte, és nem feltétlenül arra emlékezik, amit a történetírás jelentősnek minősít. Bár mindenkivel hasonló szörnyűség történt, de a tragédiák merőben különböznek – hangsúlyozta, mert nem mindegy, hogy valaki négy, tizenöt vagy harmincöt évesen került a gettóba, nős volt-e, voltak-e gyerekei, vagy sem.
A deportálás előtt sejtették, hogy történni fog valami, de senki sem tudta vagy közölte, hogy micsoda és mikor. Május 3-án vagy 4-én kora hajnalban becsöngettek hozzájuk a hatóságok, hogy csomagoljanak, de csak annyit, amennyit a kezükben el tudnak vinni, majd lezárták a lakásukat, és elvitték őket az Írisz telepi téglagyárban kialakított gettóba. Gyalog, sorba állítva.
Nussbaum László
Volt olyan ismerősük, mesélte, aki végignézte a menetet, bár ő nem emlékszik arra, hogy hányan és mennyire közömbösen vagy rosszindulatúan. Mindkettőnek több éves előzménye volt, magyarázta: bizonyos embereknek jólétet vagy legalábbis egzisztenciát biztosítottak a zsidótörvények azzal, hogy a zsidó orvosok, jogászok eltiltásával a praxisukat nem zsidók kapták meg, kitiltották a zsidókat az állami közigazgatásból, majd a zsidó diákokat és tanárokat az állami iskolákból.
Arról nem is beszélve, hogy később a deportáltak lakásait és vagyonát is szétosztották a nem zsidók között – de ez már nem személyes élmény, kanyarodott vissza Nussbaum László a gettóhoz, ahol csak pár hetet töltött, mert őt és családját az első transzporttal vitték el Auschwitzba.
A gettóban
18 ezer ember számára mindössze néhány vízcsap volt, mondta, mégsem emlékszik arra, hogy szomjazott vagy éhezett volna. Az épületnek nem voltak falai, csak tetőzete, ez alatt személyenként egy négyzetméter sem jutott, de ő nem érezte keménynek a földet. Miközben egyféle kirándulásként érzékelte a gettót, utólag azt valószínűsíti, a szülei saját kényelmüket, étel- és vízadagjukat áldozhatták fel azért, hogy ő és az öccse ne szenvedjen. Őt az sem foglalkoztatta, mi lesz velük, hova viszik őket, míg szerinte a szülei biztosan emiatt is aggódtak.
Nincs intimebb dolog az ember életében, mint az ürítés fiziológiai szükséglete – vezette be Nussbaum úr a megalázások sorát, amelyre már emlékezett. A deportálás marhavagonokban zajlott, ahova 80 embert zsúfoltak össze, öreget, fiatalt, nőket, férfiakat, meleg nyári napokon át. Nem volt mindenkinek helye ülni, a fiatalok álltak.
Két hordó volt a vagon két sarkában, az egyikben víz volt, ameddig volt benne, a másikban emberi ürülék: az volt a vécé. Aki odáig el akart jutni, át kellett másznia másokon, és nem volt könnyű annyi ember előtt kielégíteni ezt a fiziológiai szükségletet, sokan visszatartották. Az idősek nem is tudtak elmenni odáig – képzelhetjük, milyen szag volt a vagonban, mesélte Nussbaum László, aki szerint ezer ilyen „apróság˝ hagyott kitörölhetetlen nyomot a deportáltakban.
Auschwitzban
leordibálták őket a vagonokból, elkülönítették a férfiatak és a nőket. Ő csak bámult, nézelődött, mesélte, még sose látott csíkos rabruhát, szögesdrótos kerítést. Emlékszik, hogy édesanyja előrement a nők csoportjához, de nem emlékszik, hogy édesanyja hátrafordult volna. Azért, valószínűsítette Nussbaum úr, mert ő maga talán nem is nézett az édesanyjára, aki viszont szerinte biztosan nézte őket. Egy nem-emlék az utolsó emléke az édesanyjáról, akit soha többé nem látott.
Édesapjával és öccsével együtt bementek a lágerbe, másra nem is nagyon emlékszik az első napról, mert – mint monta – akkor még nem éhezett. Másnap édesapját elvitték egy másik transzporttal, 13 éves öccsével csak nézték, hova kerültek. Egy lengyel fogolytól kérdezte, merre van a női láger, és hogy nem tudna-e kapcsolatba lépni valahogy az édesanyjával, mire a lengyel fogoly a krematórium füstjére mutatott, és erőteljes hangon mondta, hogy „ott van anyád a füstben˝.
Annak ellenére, hogy gyorsan rájött, Auschwitz mekkora pokol, öccsével igyekezett elkerülni, hogy betegyék valamelyik továbbinduló transzportba, mert tudta, hogy az öccse túl kicsi ahhoz, hogy elvigyék munkára. Októberig maradtak ott.
Az auschwitzi táborban három fő tevékenység folyt, a legfontosabb a halálgyár volt – magyarázta Nussbaum. 1944 nyarán és őszén naponta 10-12 ezer embert gázosítottak el és égettek el. Ha véletlenül nem érkezett meg egy transzport, akkor a táborlakók közül szelektáltak Mengele irányításával, „mert a gázkamráknak működniük kellett megállás nélkül˝. (A tábor másik funkciója az volt, hogy időnként Németországba küldtek embereket rabszolgamunkára, a harmadik pedig a kísérletezés volt az embereken.)
Ő és az öccse két válogatást élt túl, de az öccsét októberben, a harmadik alkalommal kiszelektálták. Párszor már elmondta, de legelőször csak a deportálása után 30-40 évvel,
hogyan akarta megmenteni az öccsét.
A kiszelektáltakat külön barakkokba vitték, amelyeket zsidó foglyok őriztek. (A lágerek belső adminisztrációs feladatait bizonyos funkciókkal rendelkező foglyok látták el, például több ételért.) Az akkor kiszelektált gyerekeket három napig tartották a barakkokban, mert annyi transzport érkezett, hogy nem szabadult fel a gázkamra. Ezek a gyerekek hónapok óta Auschwitzban éltek, tudták, miről van szó, Nussbaum László szerint kifejezetten várták már a gázkamrát.
Bár tilos volt arra járni, ő többször is ezekhez a barakkokhoz sétált, és miután felismerte az egyik őrt, megkérdezte, nem engedné-e ki az öccsét. Az őr először rárivallt, hogy képzel ilyesmit, majd utánakiáltott, hogy mégis volna egy lehetőség: ha odavisz egy hasonló termetű fiút, akkor ő megpróbálja kicserélni az öccsére, csak legyen meg a létszám.
Talált is egy fiút, odaadta a fél kenyerét, és elküldte a kiszelektáltak barakkjához. Annyira éheztek, hogy egy fél porció kenyér akár az életet is jelentette, az a gyerek pedig a halált is vállalta egy fél adag kenyérért – mondta Nussbaum úr. Nem tudatos morális érzés vagy megfontolás hatására, de mintegy száz lépés megtétele után a fiú után rohant, ráugrott, a földre estek, és úgy mondta neki, hogy ne menjen a barakkhoz. A fiú csak akkor nyugodott meg, amikor Nussbaum biztosította, nem kéri vissza a kenyeret.
Egy hét múlva találkozott az őrrel, aki átnyújtott neki egy cetlit az öccse írásával. A papír egy cementeszsák letépett része volt, amire az öccse valószínűleg tintaceruzával azt írta: „Drága bátyám, tudom, hogy engem jó helyre visznek, ezentúl nem fogok szomjazni, se éhezni. Vigyázzál, amikor rólam beszélsz a szüleinknek. Szerető öcséd, Sándor.˝ A szövegre annak ellenére emlékszik (és remegő hangon idézte), hogy a lapot nem tudta megőrizni, mert az Auschwitzból elmenő transzportoknál mindenkit levetkőztettek, átvizsgáltak, és mindenüket elvették.
Auschwitz után Buchenwald
szinte nyaralónak tűnt, de nem azért, mert a buchenwaldi körülmények olyan jók lettek volna, hanem mert Auschwitz annyira szörnyű volt – mesélte Nussbaum úr. Buchenwald lágerében szabadult fel, Németország közepén. A fiatalokat rögtön kiszedték a lágerből, és az SS kaszárnyáiban helyezték el – ekkor feküdt be először ágyba azóta, hogy Kolozsvárról elvitték. Pár nap alatt három csoport alakult ki:
- az egyik csoprot azt vallotta: oda soha vissza nem megyek, ahol engem deportáltak, bárhova máshova igen;
- a másik csoport kizárólag Palesztinába akart menni;
- a harmadik csoport tagjai azt mondták: mi hazamegyünk.
Nussbaum László az utóbbiak közé tartozott.
A lágerben könnyű volt azonosítani bárkit, aki szembejött – magyarázta. Ruhájuk baloldalán volt egy csík, azon egy szám, felette pedig egy színes háromszög. A szám nagyságából lehetett következtetni, mióta élt valaki az illető táborban, a szín arról árulkodott, miért zárták oda: a piros a politikai és a hadifoglyokat jelölte, a zöld a köztörvényeseket zsebtolvajoktól gyilkosokig, a rózsaszín a homoszexuálisokat, a két, egymásra helyezett sárga háromszög a zsidókat, a lila háromszög a jehovistákat és olyan szekták tagjait, akik nem voltak hajlandók fegyvert fogni.
Auschwitzban minden belső tisztséget a zöld háromszögesek, a köztörvényesek töltöttek be. Az 1937-ben létrehozott buchenwaldi tábort eredetileg nem is zsidóknak szánták, hanem a német antifasisztáknak: kommunistákat, szociáldemokratákat zártak ide, és az ő kezükben volt a tábori adminisztráció. Ezek az emberek igyekeztek segíteni, védeni elsősorban az ismert antifasisztákat, akiket különböző országokból ide szállítottak, másrészt a gyerekeket – magyarázta a tanár úr.
Buchenwald volt az egyedüli tábor, amely saját magát szabadította fel 1945 április 8-án, egy hónappal a háború befejezése előtt: fegyvereket sikerült becsempészni, és megtámadták az őrtornyokat. A felszabadulás után rögtön a politikai vezetők elővették azokat a fiatalokat, akik nem akartak feltétlenül Palesztinába vagy a világ más részébe menni, és előadásokat tartottak nekik azzal a buzdítással, hogy szükség van rájuk egy más világ építéséhez.
Keletre akkor még a harcok miatt nem is lehetett jönni, Nyugatra annál inkább, és minden ország hajlandó volt befogadni 15-17 éves, lágert megjárt, szüleiket elveszített fiatalokat. Elie Wisel például, aki a Nussbauméval szomszédos szobában lakott, nyugatra indult. Kertész Imre a másik szobából hazament Budapestre.
Hazaérve Kolozsvárra
Nussbaum László megállt a városban, szétnézett, és összegezte magának: 16 évesen nincs családja, nincs lakása, nincs pénze, nincs állása, az iskoláit nem fejezte be.
A koncentrációs táborokból hazatérők segélyszervezetekhez fordulhattak. Egy idő után egy nagynénje és nagybátyja hívta, hogy lakjon náluk, ne szervezeti otthonban. A másfél év alatt rengeteg nézeteltérésük volt: idegörlő volt, hogy nap mint nap figyelmeztették például, hogy mit hova tegyen. Másodéves egyetemi hallgatóként állást kapott egy újságnál, végre elköltözhetett, de csak jóval utána jött rá, hogy „ő volt a hibás˝ – mesélte.
Rokonai úgy kezelték őt, ahogy normális esetben egy 16 éves fiút: figyelmeztették, mikor jöjjön haza, mit ne csináljon, kinek mit mondjon. Tapasztalatai alapján viszont 40 évvel idősebbnek érezte magát, túlélésben sokkal képzettebbnek, és ebből származott a rengeteg konfliktus.
A deportálás következménye az is, hogy orvosai gyakori kérdésére, miszerint milyen betegségei voltak a szüleinek, nem tud válaszolni, nem tudja, milyen betegségekre örökölt tőlük hajlamot.
Muresan Judit
Az ő sorsa – Nussbaum Lászlóéval ellentétben – nem jellemző a kolozsvári zsidóság zömére, elevenítette fel Muresan Judit. Szenvedésből nekik is kijutott, meghalt az édesapja, de családjának négy tagja közül hárman hazajöttek. A bátyja munkaszolgálatos volt, és onnan megszökött, a Mátyás szanatóriumban bujkált.
Amikor a kolozsvári zsidókat bevitték a gettóba, róluk egyszerűen elfelejtkeztek – feltételezték utólag –, mert az utcájukban nem lakott más zsidó család. A téglagyári gettó kiürítése után viszont jött egy idős rendőr biciklivel, és összepakolásra szólította fel őket.
Összepakoltak egy függönyből varrt hátizsákba, a rendőr bekísérte őket az ortodox katedrálissal szembeni rendőrségre, ahol egy alacsony, udvari cellában helyezték el őket. „És vertek˝ – mondta Muresan Judit, de nem a verést volt legnehezebb elviselniük, hanem a rengeteg tetvet, amelyet minden reggel kiráztak a priccsből.
Mintegy tíz nap múlva elvitték őket Kistarcsára (Budapest közvetlen szomszédságában lévő település, internáló táborából vonattal szállították az embereket Auschwitzba), amely luxusszállónak tűnt nekik a későbbiekhez képest, mert volt ahova lefeküdniük, és adtak nekik enni. Kiskorú (15 éves) lévén őt kiengedték, de nem volt hova mennie, nem volt rokona, ismerőse Budapesten, így elment a zsidókórházba, és ott egy beteggel aludt, amíg nagyon szerény körülmények között élő emberek magukhoz nem vették.
Szilágyi Júlia, Nussbaum László, Muresan Judit
Nemsokára a szüleit is kiengedték Kistarcsáról – augusztusban kormányváltás volt, a kompromisszumos Lakatos-kormány már tudta, hogy elvesztették a háborút, megpróbálta nem tetézni a háborús bűnöket, és megállította a további deportálásokat. Kistarcsáról Budapestre szóló tartózkodási engedéllyel eresztették ki a foglyokat – magyarázta Muresan Judit.
De nem tudtak miből megélni. Édesapja könyvelő volt a Dermata gyárban, házuk utolsó hitelrészletét 1944 nyarán fizette ki, azelőtt, hogy elhurcolták volna őket Kolozsvárról, megtakarításuk tehát nem volt. Sejtése szerint édesapja még kaphatott egy utolsó fizetést Budapesten nem hivatalos úton, ahol találkozott egy volt kollégájával.
A Nagymező utcában, egy csillagos házban kaptak szobát, ami elviselhető lett volna, ha nem jön a nyilas puccs, amelynek másnapján összeszedték a férfiakat. Elvitték az édesapját, akit többé soha nem látott. A következő héten vadidegen férfi állított be hozzájuk, átadta édesapja óráját és jegygyűrűjét azzal, hogy találkoztak az országúton, és édesapja azt üzeni, hogy ezeken vegyenek élelmet.
Ilyen ember és gesztus is volt akkor, amikor a legtöbb embernél nagy sikernek örvendett az idegenek elleni uszítás – emelte ki Muresan Judit. Számosan nemcsak megmutatták emberi arcukat, hanem kockázatokat is vállaltak azzal, hogy segítettek rajtuk – hangsúlyozta. Ezeknek a gesztusoknak köszönhetően maradt életben. Egy hét múlva őket is útnak indították gyalog,
úgynevezett halálmenetben.
Novemberben rajtuk csak nyári ruha volt, enni nem kaptak, esett az eső, hátizsákjuk megszívta magát vízzel, és egyébként se volt benne már semmi hasznos – mesélte. A menettől nem távolodhatott el senki, erre a csendőrök és a nemzetőrök felhúzott fegyverrel vigyáztak, ezért a vérhasosok is az országút szélén guggoltak le dolgukat végezni, és ez mindenki számára megalázó volt. Nem volt ahol aludjanak, egyik éjszaka a kondenzvíz csepegett a fejükbe ott, ahova leülhettek. Sopronban a vásártéren a sárban verte le őket az álom, reggel a sárba fagyva ébredtek.
Két hétig mentek így Pesttől Hegyeshalomig, ahol szanatóriumként érzékelték azt a csűrt, ahova beterelték őket, mert ott szalma is volt. Ezért nem is akarták otthagyni azt a sarkot, édesanyja sokáig kérlelte, amíg követte a bejárathoz. Ott egy civil – Svájc vagy Svédország nagykövetségi alkalmazottja – olvasta fel a védettek nevét – mesélte Muresan Judit. Az illető megkérdezte az édesanyját, hogy hívják, majd visszaküldte őket azzal, hogy nincsenek rajta a listán.
Erre a csűrt őrző kakastollas csendőr azt mondta a civilnek, hogy „magának nem mindegy, ha egy pár emberrel többet visz ki ebből a menetből?˝, mire a civil hívta őket is. Ennek az ismeretlen csendőrnek köszönhetően kerültek ki a menetoszlopból, amely egyenesen Auschwitzba ment – mondta már elhaló hangon Muresan Judit, aki az ismert, nagy emberek, mint Márton Áron mellett az ilyen közemberek teljesítményét emelte ki: hogy nem dőltek be a manipulációnak, saját fejükkel gondolkodtak, és segítettek rajtuk.
A védettekkel együtt őket is marhavagonokba terelték, azokat lepecsételték, és Pest felé indították. Ez az út is nagyon megalázó volt, rüh, tetű, vérhas pusztított közöttük. Akkor már rég éheztek, és ugyan az egyik állomáson élelmet nyújtottak be nekik, mindenki kapott volna egy sült krumplit kicsi zsírral, mégsem nyúltak a tudtuk szerint a Vatikántól kapott adományhoz, mert a vérhasosok összepiszkolták. Nem volt ennél nagyobb kín, mesélte Muresan Judit, mint nézni azokat a krumplikat, és nem megenni.
Megérkeztek a kelenföldi pályaudvarra, ahol senki nem nyitotta ki a lepecsételt ajtókat. Órákon át vártak, amíg egy nagy dörejből rájöttek, hogy valaki a lakatot leverte, de nem láttak senkit. Jobban szétnézve egy wehrmachtos katonát láttak, aki a vonat mellett ment hátra sem nézve, a puskatusával viszont még egy vagon lakatját leverte, amelyből almák kezdtek gurulni. Megértették, mesélte, hogy a katona nemcsak kiszabadította őket, hanem enniük is adott.
A védettek közül valaki telefonált a követségre, de nem jött senki, illetve egy idő után jöttek a nyilasok, akik bevitték őket az Andrássy úti nyilasházba, onnan pedig
a pesti gettóba.
A gettó abban különbözött a csillagos házaktól, hogy ezek a házak egyetlen helyen voltak, az utcán kerítésekkel vették körbe, nem lehetett elhagyni a gettó területét, és a lakásból is csak bizonyos órákban volt szabad kimenni az utcára – magyarázta Muresan Judit, akivel még a nyilasházban is elképesztő dolog történt.
Minden szobába egy kis fegyveres nyilast tettek, aki mikor megtudta, hogy ő is 15 éves, letette a fegyverét a sarokba, letérdelt Judit előtt, az ölébe hajtotta a fejét, és úgy zokogott. A rab simogatta a nyilas fiú fejét, és vigasztalta, hogy biztosan előkerül majd a 15 éves húga, és fognak még találkozni – mesélte a volt fogoly.
A gettóban enyhítés nélkül éheztek, Judit máig nem érti, hogy tudtak életben maradni, mert egy darab kenyeret sem kaptak. Ettől a nőknél ugyanolyan, évekig tartó hormonzavar állt be, mint minden lágerlakónál. Amikor bombatalálat érte a házat (az ostrom alatt 56), hulltak a deszkák, és a két fiúval a szoba tíz lakója közül összeszedték a fát, tüzet raktak, nem fáztak, és ittak egy-egy cikóriakávét cukor nélkül, máshoz nem jutottak. Egy idő után már nem érezték az éhséget, de állandóan ételekről és receptekről beszélgettek – mesélte Muresan Judit.
Felszabaduláskor az óvóhelyről egyenként jöttek fel a Vörös Hadsereg katonái. Egyikük besszarábiai volt, tudott románul, így Judit szót értett vele. A katona nem értette, miért van kerítés az utcán, miért olyan sovány mindenki, miért van hullahegy a szomszéd ház udvarán – elmagyarázta neki, hogy a gettót nem volt szabad elhagyniuk, és azok az éhenhaltak holttestei.
A katona harcoló egysége lemondott a reggelijéről a gettó lakói számára – ami Judit szerint nagyon nagy dolog volt annak fényében, amit tudunk a fronton szolgált szovjet katonákról, hogy loptak, erőszakoltak. Egyféle gulyásleves és feketekenyér volt a reggelijük, amit a ház lakói mind megettek, de a hosszas éhezés miatt mind meg is betegedtek tőle.
A felszabadulás után
egyrészt nem tudtak hazajönni, másrészt az ostromlott Pesten azoknak se volt könnyű életük, akik nem a gettóban éltek. Az éhezés tovább folytatódott. Amikor meglátogatták a szomszéd ház egyik lakóját, ahol egy félig lebombázott szobában egy vaskályhán sült a rántás, és az ott lakó néni kiment valamiért, Judit benyúlt a sistergő rántásba, és az ujjával lopott egy kicsit. Nem számított, hogy felhólyagzott az ujja, annyira jól esett neki a rántás, hogy megígértette az édesanyjával, hogy két kiló lisztből fog neki rántást készíteni, és egyedül megeheti az egészet.
Csak 1945 áprilisában kerültek haza, majdnem egy évig voltak távol. Itthon várták haza az édesapját egyre csökkenő reménnyel, két év múlva kapták meg az iratait a Vöröskereszttől. Nemcsak a családfőt, hanem az egyetlen családfenntartót veszítették el. Amikor hazajöttek, a házukban semmilyen bútort, ágyneműt, edényt nem találtak.
Az édesanyja azelőtt nem dolgozott, ekkor megtanult varrni, de pénzre így se nagyon tudtak szert tenni. Eladták a ház felét, de a pénzbeváltáskor annak az értékét is elvesztették. De nem érdekelte őket a tulajdon, mesélte Judit, örültek, hogy nem éheztek, mivel ő az ösztöndíját ételben kapta meg.
Szilágyi Júlia
a kolozsvári zsidóság deportálásakor még nem volt egészen nyolc éves, és annak köszönheti, hogy túlélte a vészkorszakot, mesélte harmadikként, hogy megszegte a törvényt: illegálisan lépte át a határt. Az illegális határátlépő nagyon divatos jelzős szerkezet lett mostanában, jegyezte meg hozzátéve, nem hiszi, hogy minden illegális határátlépő terrorista volna, ők legalábbis csak az életüket mentették.
Az ő korosztálya szinte teljesen elpusztult a holokausztban. Mikor visszatért Kolozsvárra, két zsidó gyereket talált. Egyikük úgy menekült meg, hogy az édesanyjával együtt befalazták, a másik pedig egy faluba került. Ő is azt emelte ki, hogy statisztikailag ugyan elvétve, de a legrosszabbkor is akadt néha segítség, ennek köszönheti, hogy él.
Családjával átszöktek a Kolozsvár mellett, Feleknél húzódó határon egy országból, amelyikben üldözték, egy másikba, ahol szintén üldözték volna, ha nem bujkálnak hamis iratokkal – mondta. Kisebb csoportban szöktek az édesanyjával, annak testvérével, két sógórnőjével, akik közül az egyik állapotos volt, és két unokatestvérével: egy 3 és egy 5 éves kisgyerekkel, akiknek semmi esélyük nem lett volna a deportálást túlélni.
Ők nem mentek be a gettóba, mert akadt olyan ember, aki úgy vélte, a másik élete is ugyanolyan fontos, mint az övé, és úgy értelmezte keresztény és magyar mivoltát, hogy átsegítette őket a határon – mondta. Erdélyre jellemző módon több vegyes házasság volt a nagyobb családban, a család keresztény része pedig megmentette a család zsidó részét. Ez nem statisztika, hanem egyéni döntés dolga, hangsúlyozta.
Számára a holokauszt akkor kezdődött, amikor első elemistaként, 1944. március 15-én a tanítónénije rábízta a Nemzeti dal elszavalását. Nem azt nézte, hogy zsidó kislány, hanem hogy jó tanuló és jó szavaló volt. A tanítónéni döntésének súlyát Szilágyi Júlia csak később értette meg: hazafele menet néhány osztálytársa véresre verte, és tudatta vele, „hogy mint büdös zsidónak nincs joga Petőfi nevét sem kimondania, nem hogy a versét szavalnia, pláne nem március 15-én˝.
Szerinte ők sem értették, hogy mit tesznek, csak ott volt az egész a levegőben. Azzal, hogy az országgyűlés megszavazta a zsidótörvényeket, mintegy felhatalmazta az embereket arra, hogy egy másik, kiszolgáltatott embercsoportot semmibe vegyen: a megvetéstől a teljes vagyonfosztáson keresztül a halálba küldésig csak fokozatok voltak.
Hisz a törvény az igazságot jelenti, az igazság pedig azt, hogy megkülönböztetjük a jót a rossztól – magyarázta a mechanizmust Szilágyi Júlia. De ha a törvény arra kényszerít, és óriási apparátust is biztosít ahhoz, hogy embertársaink csoportját a halálba küldjük, akkor a törvénnyel van a hiba. Mindig van lehetőség rá, hogy a lelkiismeretünkre hallgassunk, a felelősség a mienk, de ennek a lehetőségnek ára van, mert az az ember, aki segít egy üldözöttön, maga is üldözötté válhat.
Nem mesélte el annak az éjszakának a teljes történetét, amikor átjutottak a határon, csak annyit, hogy Feleken akkor, májusban havaseső esett, fegyveres határőrök és kutyák voltak a nyomukban, akik elől egy ideig egy patakban menekültek. Több csoportot elkaptak a határőrök, őket egyenesen a gettóba vitték vagy az SS-hez.
A határ túloldalán
a három asszony a három gyerekkel bement egy román parasztházba, hogy rendbehozzák magukat, mielőtt bemennek Tordára, ahol várták őket. Az út miatt vizesek, sárosak voltak, egy szál ruhában indultak útnak, hogy a kirándulás látszatát keltsék. Kettesével indultak be Tordára, hogy ne keltsenek feltűnést, de előtte megállt egy teherautó a ház előtt, és bejött a házba egy Wehrmacht-katona.
Szilágyi Júlia gyerekként is tudta, hogy ez veszedelmet jelent, a házban mindenki megdermedt. A katona megnézett mindenkit, a gazda zavarba jött, valószínűleg megijedt, és azt mondta a katonának románul, hogy ők kolozsvári menekültek. Ha ezt nem is értette a német katona, az egyértelmű volt, kik indulnak el így Kolozsvárról, állapotosan, gyerekekkel. A katona kiment a házból, a menekültek várták, hogy értük jönnek, de nem jöttek. A katonát nagyon súlyosan megbüntethették volna, ha ezt a felettesei megtudják – hangsúlyozta Szilágyi Júlia.
Általános ízületgyulladással és szívkomplikációkkal érkezett meg Bukarestbe, de megmenekült. Bukarestben nem tárt karokkal várták, hanem szintén zsidótörvényekkel, de mivel mindent el lehetett korrupcióval intézni, amikor egy szomszéd feljelentése nyomán jöttek értük, a nagybátyja a zsebébe nyúlt, és „elintézte˝.
Amikor hazajöttek Bukarestből,
a nagymamájának a házába mentek. (A nagyszülei a gettóba kerültek.) Az udvaron, a nagymamája házának ajtaja előtt meglátott egy ismeretlen kislányt, aki az ő biciklijén ült, és az ő kabátját viselte. Gyerekfejjel rögtön sírva akarta visszakapni azt, ami az övé, a másik kislány épp olyan makacsul ragaszkodott ahhoz, amit kapott – mesélte.
A kiabálásra kiszaladt az udvarra a kislány édesanyja gyászruhában. Valószínűleg hadiözvegy volt, és megkapta a lakást. Lerángatta a leánykát a bicikliről, és le akarta venni róla a kabátot, de Szilágyi Júlia édesanyja közbeszólt, hogy hagyja békén a kislányt, a sajátjának pedig azt mondta, hogy „majd hazajön apu, és vesz neked megint˝.
A másik asszony sírva mondta, hogy ők nem tolvajok, ők ezeket kapták. Nem volt kérdés számára, hogy beleül a máséba, valószínűleg természetesnek tartotta, hogy ő ezt megkapta – mondta Szilágyi Júlia rámutatva arra, hogyan válnak egyes emberek közönyössé vagy kapzsivá, amikor egy másik embercsoport vagyona és fizikai léte is kiszolgáltatottá válik. Valószínűleg csak egy szegény asszony volt, aki élt az alkalommal, amelyet nem ő talált ki, erre az alkalomra ő törvényt kapott.
Az elmesélhetetlen holokauszt
Nussbaum László évtizedekig nem mondta el történetét a fiának, aki 1956-ban született, és a részletekkel először a Spielberg Archívum felvételeinek nézegetése közben, 1999 körül szembesült. Nem azért nem beszélt neki a lágerről, mert nem akart – mondta, hanem mert nem jött.
Szilágyi Júlia édesapja sem akart beszélni a családnak se a munkaszolgálatról, se a terrorról. Nagyon szorgalmas ember volt világéletében, de mikor hazakerült, egy évig feküdt a díványon, és nézte a plafont. Mikor a lánya vagy később az unokája rákérdezett, megpróbálta humorosan elmesélni a szörnyűséget, mert ő maga sem bírta elviselni a saját emlékeit – valószínűsítette Szilágyi Júlia.
Nem akarta magát annak a megaláztatásnak a tükrében látni a gyereke előtt, amit átélt. Sőt senki előtt. Élete utolsó hónapjaiban az unokája rávette, hogy szalagra mondja az emlékeit kérdésekre válaszolva. Halála után hallani akarták a hangját, lejátszották a szalagot, de azon csak zenét találtak – az édesapja letörölte, amit rámondott. Nem akarta a gyerekére, unokájára örökíteni a szörnyűséget.
Muresan Judit sem beszélt évtizedekig a deportálásáról, mondta, és nemcsak ő, hanem senki, akiről tudta, hogy átélte ezt. Évtizedekig úgy érezték, lehetetlen erről mesélni, még ha nem is tudja ennek a magyarázatát.
Kapcsolat a többi túlélővel
A kolozsvári zsidó gimnázium tartja össze őket – elevenítette fel Muresan Judit. Az iskola 1940-ben alakult, amikor az állami iskolákból kitiltották a zsidó gyerekeket és tanárokat, és 1944 tavaszáig, a deportálás kezdetéig működött. A háború végén a kevés túlélő zöme egyedül jött haza, mint Nussbaum László. Nekik volt a legszörnyűbb, mondta Muresan Judit, ha anyagi hiányt nem is, a család hiányát nagyon megszenvedték.
Nagyon sokan szétszéledtek a világ különböző országaiban, legtöbben Izraelbe mentek. Nagyon sokáig nem találkoztak, 1980-ig csak azokkal, akik Kolozsváron maradtak. Tíz év múlva, 1990-ben tartották a következő találkozót, majd kétévenként kezdtek találkozni. Tavaly százan találkoztak, akik közül csak 26 volt az iskola diákja, a többiek a véndiákok leszármazottjai voltak.
Az összetartozásnak ez az érzése átöröklődött az utódokra – mondta Muresan Judit. Az összetartozást egyrészt a közös meghurcoltatás táplált, másrészt az, hogy a zsidó gimnázium nagyon jó iskola volt kiváló tanárokkal. Jól érezték ott magukat, nem verte meg őket senki, nem kellett antiszemita beszólásokat hallgatniuk, ott boldogok voltak, a szabadidejüket is ott töltötték – mesélte.
Mindhármójuknak volt lehetősége kivándorolni,
válaszolta kérdésre Muresan Judit, akinek viszont ez soha nem jutott eszébe, nem tudott volna megválni a szülővárosától, és az is idekötötte, hogy román férfihoz ment feleségül. Nussbaum László is itt alapított családot, és nem akarták magukra hagyni a felesége szüleit.
Az, hogy hazajöttek, kulturális és érzelmi hovatartozás következménye volt – mondta Szilágyi Júlia. Úgy érezték, ide tartoznak annak ellenére, ami történt velük. És amire egyáltalán nem számítottak, mert az értelmiség, kispolgárság, mesteremberek alkotta középosztály teljesen integrálódott a magyar kultúrába nyelvileg és szellemi opciói révén is.
Ők azért jöttek haza Bukarestből, mert tudták, hogy az édesapja is hazajön. Sokan azért telepedtek le Németországban, mert a németek bűntudata anyagilag jól fiadzott: úgy érezték, hogy tartoznak a megmaradt zsidóságnak azzal, hogy gondtalan életet biztosítsanak nekik – primitíven hangzik így, mondta Szilágyi Júlia, de ez volt. Így fejezték ki, hogy sajnálják.
Nemcsak anyagilag – tette hozzá Nussbaum László –, mert a németek voltak az elsők, akik felelősséget vállaltak a holokausztért. Főként az írók és az egyházak egy részének a segítségével – egészítette ki Szilágyi Júlia – a német társadalom nagyon mély lelki válságon és önvizsgálaton ment keresztül. Végiggondolták a felelősségüket, és ehhez az is hozzátartozott, hogy ne álljon egy 16 éves gyerek a szülővárosa főterén azzal, hogy nincs senkije, nem tud megélni, nem tartozik sehova.
A németek nyújtani akartak valamit amellett, hogy ezt az önvizsgálatot példamutatóan végigcsinálták, és ez számukra is nagyon hasznosnak bizonyult: visszakerültek az úgynevezett civilizált világba – mondta ki a végszót Szilágyi Júlia.
Lejegyezte és fotózta Szabó Tünde
Olvasson még: