Egeresi anzix: részeg sírkövek, betonnádas, legionárius mecénások

Nagyon sokszor átutaztam Egeres-gyártelepen. Amikor a gyerekeimet vittem a Kék lagúnához, például. Vicces és picit frivol ez a név azok számára, akik a nyolcvanas évek titkos egész éjszakás videózásain nőttek fel (például én). A filmművészet remekművei közt, lazításként megnéztük, dobogó szívvel s dobrokoló hormonokkal, újra meg újra, a Kék lagúna című szoft-erotikus robinzonádfilmet… Istenem, soha nem felejtem el a fiatal Brooke Shields lélegzetállító idomait, ahogy a hölgyismerőseim se felejtik el Christopher Atkins szőrtelen mellkasát.

Aki kéken kapja el, annak szerencséje van, ugyanis a víz színe nem csak a benne feloldott részecskéktől függ, hanem attól is, hogy az ember tavasszal vagy ősszel, reggel vagy délután érkezik, na meg hogy hány és miféle felhő van az égen, fodrozza-e a szél a felszínt vagy sem, szóval nem olyan egyszerű dolog rajtakapni a kékséget. Én mindahányszor zöld tótükörrel találkoztam. A szomszédban van egyébként egy Zöld lagúna is, az kisebb. Meg vannak egyéb bányatavak is. Ami nem véletlen, hiszen Egeres és Egeres-gyártelep (vagy egyes forrásokban bányatelep) környékén egyik bánya követte a másikat.

Egeres határában két kőszén-, egy gipsz- és egy kőbánya, Türe mellett három mészkőbánya, a bácsi határban két kőbánya, Szucságon és Vistán egy-egy kőbánya, Jegenye határában pedig egy gipsz- meg egy kőbánya volt.

Vesszőkkel benőtt sír a nádasdaróci templom kertjében, amely egyébként Egeres-gyártelep határában áll.

Szóval sokszor átutaztam Egeres-gyártelepen. De egyszer sem álltam meg. Pedig érdekelt a Bocskai-kastélyrom, a temetők, egyáltalán, az utca, az emberek. És messze sincs Kolozsvártól, alig 35 kilométer. Az ember beül az autóba, Kisbács fele elhagyja a várost és máris ott van Kalotaszeg egyik „járásában”, a Nádasmentén. Kisbács igazából már összecsókolózott Kolozsvárral.

Pedig a metropolisz tünetei bőven kiütköznek a településen. Érdemes megnézni az út mentét, amint az ember Zilah fele halad: az volt az eredeti falu, egyszintes házakkal, kertekkel, itt-ott háztáji gazdasággal. Feljebb, a domb, na, az már Kolozsvár. Mintha egy mindent is megkapó gyerek kiöntötte volna a legókockás ládáját (jó nagyot) az oldalba, úgy állnak, szinte egymás hegyén-hátán, a legkülönbözőbb formájú, stílusú (helyenként stílustalanságú) lakógépezetek, jeleiként egy olyan kornak, amelyet többek közt

Kisbács után jön a főúton Andrásháza, érintőlegesen Szucság, Méra, Magyarvista, aztán Magyargorbó, a távolban Nádasdaróc és Bogártelke, de itt már befut az út Egeres-gyártelepre. Szépen ki van írva magyarul is, ahogy a törvény előírja. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 565 magyar lélek él a településen, ami 21, 5 százalékot jelent. Más kérdés, hogy a település túlsó szélén levő táblákon már nincs ott a magyar név, így alakult, mit csináljanak ők is.

Nádas a homokmosó medencében. Szürreál!

Igen, mert templomot nem szoktak az alszeg végibe rakni, na. Amúgy a bájos, ékszerdoboz méretű, toronytalan templom (régen persze nagyobb volt) nem is Egeres-gyártelepé, hanem Nádasdarócé. Olyannyira, hogy a templomhoz tartozó harangláb nem is az épületet körbeölelő sírkertecskében, hanem jóval odébb, Nádasdarócon van, hogy tovább bonyolódjon az ügy. Ez biztos valami nagy rekord, például:

Kiszállok az autóból, nézem, a kapu zárva, dróthurokkal. Minek ez, jut eszembe, hiszen két cölöppel arrébb már nincs kerítés. De rend a lelke mindennek, úgy tűnik. Széthajlítom a dróthurkot, belépek. A sírkert gótikus horrorfilmek ideális helyszíne lenne. Ha nálunkfele készítene valaki ilyen filmeket. A sírok egy része részegen dülöngél, neki-nekidől egy fának. Más része ünnepi vesszőruhát öltött. Elaggott temetők tulajdonsága ez. Eszembe jut a mondás a Ceaușescu-diktatúra idejéből. Erdélyben két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

A hármas úthoz kitett nádasdaróci templomka után Egeres-gyártelep első képei turisztikai szempontból nem kimondottan hívogatóak. A település olyan, mint egy nagyváros, kicsiben. A szélén jobbra is, balra is ipari létesítmények sorakoznak. Jobbra a ma is működőek, balra a talán működőek, talán nem. Hatalmas betonhengerek sorakoznak egymás mellett, rozsdás lépcső, figyelmeztetés, magánterület, minden tilos. Azért felmászom az egyikre. Odabent,

Később egy nyugdíjas munkás elmagyarázza, hogy a titokzatos betonkörök valóban medencék, bennük tisztították a homokot. Megszámoltam, tizenkét ilyen medence sorakozik az út mentén, az emberem szerint egy párat még használnak. A jó hatvanas polgárral beljebb, a nagy lendülettel épülő vonatállomás mellett találkozom. Minden csak zsugorodik, mondja. A máj is. Nevetünk.

Yoska és Andrei, avagy a népek barátsága. Egeres és környéke élen jár az elektromosjármű-használat terén. Több tucat, többnyire három kerekű áramos robogót számoltam össze.

Régen sok volt errefelé a munka. Volt élet, pezsgés. Ma már ennek nyoma sincs. Pár vállalat működik még, de kevés embernek kerül ott munka. Ott a Bega nevű vállalat (sódert, homokot gyárt), a Knauf (gipszkartont és egyéb gipsz alapú építőanyagokat gyártanak), no meg a régi „gipszgyár”, ami manapság Etex néven fut.

Továbbmegyek, el egészen Egeresig, amely községközpont létére csak 1116 lakost tud felmutatni, a 2021-es népszámlálás szerint. Ebből 137 magyar. Nincs is magyar helységnévtábla a falu határában. A turisztikai információs központ feliratai viszont kétnyelvűek. A ház egyébként jórészt üres: benézek az ablakokon, kicsomagolatlan dobozok, itt-ott egy-egy íróasztal, számítógép, aztán üres helyiségek.

A központban minden csinos, aminek csinosnak kell lennie: sportpálya, óvoda, művelődési ház. A két település közül Egeres-gyártelep a proli, afféle munkáskolónia, 1916-ból származik az első papíros említése. Egeres pedig az arisztokrata, 1263-ban már írnak róla. Várkastélya is van, pontosabban romja, a Bocskai-kastély ugyanis alig áll a lábán. A romhoz egy lakóház mellett lehet felsétálni, aztán jön a szokásos fű, pitypang, gizgaz, lószar. Bocskai István fejedelem apja, György uram kastélya (meg jó pár más arisztokratáé az idők során) körüljárható, ám sok köszönet nincs benne.

Az a bizonyos megmentésre érdemes ajtókeret az egeresi Bocskai-kastélyromban.

Amit tenni lehetne:

ha már nem sikerült semmit tenni, amíg lehetett volna. Az egeresi harangozó szerint a múlt század közepe táján még munkások, később cigányok laktak a falak közt. Ma már senki, aki Istent ismer.

Felkerülök a falut látvány szinten uraló templomdombra. A templom nyitva, a harangozó és felesége éppen takarítanak. Ez a templom módos, elegáns, karcsú tornya hetykén likasztja az eget. Odabent kalotaszegi varrottasok tucatjai borítják a hajó falait, az embernek elakad a szava. A vakolat viszont hull, az állag romlik. Elkelne némi pénz tatarozásra, mondja a harangozó felesége. Meg varrni se varr már senki.

A templomba vasárnaponként tízen, ha eljárnak. Nagy ünnepeken viszont még megtelik a hajó. A megfejtés a szokásos: a fiatalok külföldre mennek, átköltöznek Egeres-gyártelepre vagy be Kolozsvárra. A helyben maradott öregek szép lassan a sír fölé görbülnek.

Kimegyek a szemközti dombra, a katolikus temetőbe. A kapu zárva, ugyanazzal a drótos módszerrel, mint a nádasdaróci templomé. Rögtön a bejárat mellett nyolc sír, fegyelmezett sorban. És a sírkő, rajta tábla ékes román és magyar nyelven.

Az egeresi református templom.

Ezt mondja:

És nyolc név. A források szerint azok a bizonyos fasiszták további öt (egyesek szerint hét) férfit gyilkoltak le annak idején. Nos, nem kétlem, hogy 1944-ben akadtak fasiszták szép számmal Erdélyben is. Magyarok is, románok is. Azt se zárom ki, hogy ama bizonyos félkatonai alakulat, amely a szovjet csapatok mögött érkezett a faluba és amelynek tagjai lemészárolták a 13 (15) egeresi embert, szóval azok az emberek lehettek akár fasiszták is (miért ne, hiszen Románia alig két hónappal korábban állt át a jó szovjet oldalra). Mindazonáltal kétlem. Az etnikai tisztogatás gyanúja eléggé alapos.

Mert akkor esetleg lenne esély a különböző szintű történelmi megbékélésekre. Amíg elhazudjuk a történelmet, meghajlítjuk a múlt időket, tereket… tulajdonképpen a jövő lehetőségeit temetjük el élve.

Szerelmes balkáni gerlepár egy sírkövön.

Egeres község történelemkönyvének van még egy elég sötét lapja, amely bizonyos értelemben kapcsolódik az egeresi mészárláshoz. Átmegyek a közelben levő Ferencbányára. Itt annak idején szenet bányásztak. (Ma 140 lélek lakja, ebből 33 magyar.) Állítólag most is előfordul, hogy

Nem véletlen amúgy, hogy a falu ortodox fatemplomát Szent Borbáláról, a bányászok védőszentjéről nevezték el. Ez a templom magasan a domboldalon áll, rozoga lépcsősorokon kell felmászni hozzá. Lobog rajta büszkén a román és az uniós zászló.

A templom eredetileg Almástamásin állt, ám egy Mihail Manoilescu nevű úriember megvette, áthozatta Ferencbányára, újra felhúzatta, majd egy igen érdekes társaság jelenlétében ünnepélyesen felavatta, 1935-ben. Mármint

Az apró templom felavatási ünnepségén jelen volt a korabeli román elit egy része: például Sextil Puşcariu, Onisifor Ghibu, Dragoş Protopopescu, I. Chinezu és Mircea Vulcănescu. Mihail Manoilescu úrról nem is beszélve. Na de ki ez az úr, hogy már ennyit emlegettem? Nos, Manoilescu úr később kis ideig Románia külügyminisztereként fungált – ő volt az, aki román részről aláírta a második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án –, aztán nemzetközi jelentőségű közgazdász… továbbá legionárius ideológus és mecénás. A templomavatáskor mondott beszédében többek közt kijelentette:

A derék Manoilescu úr egyébként az Egeres környéki bányavidék fő szétzüllesztője is volt, a korabeli magyar sajtó szerint. Ő volt ugyanis, aki a magyar tulajdonosoktól átvette a bányákat, aztán az akkor még szép bevételekből elkezdte finanszírozni a legionárius mozgalmat. Maga Corneliu Zelea Codreanu, a Kapitány is járt Egeresen, hát hogyne járt volna, dőlt a pénz a kasszába. Ennek alapján tehát nagyon könnyen elképzelhető, hogy valóban fasiszták mészárolták le az egeresi férfiakat 1944 októberében. Csak annyit kellene hozzátenni, hogy… román fasiszták. És akkor lehetne lapozni.

A ferencbányai ortodox fatemplom, amely állítólag bizonyítja, hogy a románok az urak a vidéken.

Ferencbányáról visszamegyek Egeres-gyártelepre. Az egeresi alszegen két hatalmas, a folyamatos épülés stádiumában levő ház áll az út mentén.

Egy kis falu két legnagyobb háza. A tulajdonosok készíttettek két táblát, amelyeket feltűzettek a háztetőkre. Büszkén hirdetik a táblák, kik laknak ott: Vișinel Boss és Costan Bossu. Vagyis két főnök.

A gyártelepi központból balra kell kanyarodni, ha az ember a Kék lagúnához akar jutni. Ha már eljöttem idáig, megnézem magamnak. Az út ugyanolyan… nem, rosszabb, mint régen. Soha senki nem tett hozzá egy kavicsot se, amióta a kommunista rezsim idején lefektették a betonlapokat. Annak ellenére, hogy a Kék lagúna lassan regionális turisztikai látványosságnak számít. Ennek persze

A szemét is kevesebb az átlagosnál. Csak az ott lakók öntik a sittjüket, egyebüket az út menti fák közé.

Tényleg kevés a szemét a Kék lagúna környékén. Aránylag.

A tó úgy fogad, mint mindig. Egy mélabús tekintetű juhászkutya silbakol a partján. Barátkozunk kicsit. Nincs nyáj, nincs szélesre tátott, vicsorgó pofa sem. Sehol egy lélek a holdbéli, suvadásokkal tarkított tájban. Bárkinek tudom ajánlani, aki csendes, merengő bóklászásra vágyik, és nem sportkocsival közlekedik.

Visszatérek a faluba, az egyik vendéglő nyitva, a másnapi húsvéti ünnepre készülnek. Étlap nincs, hölgy közli, szívesen kisütnek nekem egy flekkent.

Szóval itt sincs elég helyi erő. Egyébként a vendégmunkások az egyedüliek, akik tudják, hogy ha kimennek vagy bejönnek, illik becsukni az ajtót. Megköszönöm nekik. A többieknek is, persze, hogy egyáltalán helyet szorítottak nekem az ajtó mellett. A flekken remek, parázson-szénen sül.

Gólyapár az egeresi utca fölött. Sok gólyát láttam költeni a környéken. Jó jel.

Egy pasas (na, ő kétszer kiment, visszajött, az ajtót tárva-nyitva hagyta) arról mesél, hogy régebb nagy macskagyilkos volt, három perc alatt végzett egy-egy macskával. De megjavult, most már macskát tart. Ezek szerint arra is van remény, hogy egy szép nap becsukja az ajtót. Megkérdezem, ha lenne bánya, dolgozna-e benne.

Kilépek a vendéglőből. Acélos arcélű férfiak vonulnak előttem: elsőrangú felszerelés, öltözék, sisakok a kézben. Felülnek az út szélén parkoló quadokra, bedurrantják a motorokat és tovadübörögnek. Megkérdem a közeli bolt előtt cigarettázó eladónőt, gyakran járnak ide a quados urak. Nevet.

Valamikor könyvesbolt volt. Most használtruha-bolt. Vagy tán az sem.

Az egyik a helyi báró, mondja. Én is nevetek. Így megy ez. Lefotózom az egyik közeli tömbház földszinti homlokzatát. Könyvesbolt, hirdeti az öles felirat. Alatta a kirakatban próbababákra húzott használt ruhák. Beülök az autóba, indítok, kigurulok a bányatájból.