Dr. Szöllösi Attila: „A székely szívós, makacs ember lévén csak akkor megy orvoshoz, ha már fáj, vagy, ha már hozzák”

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem elvégzése után dr. Szöllösi Attila fejében is megfordult, hogy Magyarországon próbáljon szerencsét, de már az állásinterjúk után tudta, itthon van a helye. Vallja, hogy Erdélyben is számos lehetőség nyílik a szakmai fejlődésre, és úgy érzi, jól döntött, amikor az itthonmaradást választotta. 

A koronavírus-járvány közepén vette át az egészségügyi intézmény orvosszakmai tevékenységének irányítását, így a feladatai is sokrétűbbé váltak. A mindennapok rohanását fényképezéssel, pecázással lassítja. Legnagyobb fogása egy 13 kg-os ponty volt. 

Célja, hogy az egészségügyi személyzet motivált, elégedett legyen, és olyan együttműködéseket alakítana ki, amelyek hosszú távon is biztosítják a kórház fenntartható működését és fejlődését.

Azon orvosgeneráció tagjai közé tartozik, akik jelentős számban hagyták el Romániát, mivel úgy döntöttek, hogy minden szempontból jobban megéri külföldön praktizálni. Önt mi tartotta itthon?

Valóban, az egyetem padjaiból kikerülve, a szakválasztás (rezidensvizsga) előtt állva, sok kollégánk döntött az ország elhagyása mellett. Egyeseket a jobb munkakörülmények motiválták, másokat a jobb képzések vonzották, de mindenki a jóval nagyobb fizetéssel járó magasabb életszínvonal reményében váltott országot. Akkoriban az itthoni, körülbelül 1000 lejes kezdőorvosi fizetések összevethetőek sem voltak a németországi 2000-3000 eurós fizetésekkel.

Még a rezidensvizsgára készülés előtt megfordult az én fejemben is az ötlet, hogy külföldön próbálkozzak, annyira, hogy egy hét alatt három magyarországi kórházban is állásinterjún voltam. Dunaújvároson, Baján és Ócsán is alkalmaztak volna urológus rezidensnek.

De emlékszem, hogy már a hazaúton azon gondolkodtam, mit keresnék én ott, miért legyek én orvos más országban, távol az otthonomtól, a családomtól, a barátaimtól, és összességében attól a közösségtől, amelyben felnőttem, nevelkedtem. Akkor döntöttem el, hogy megpróbálom itthon a rezidensvizsgát, és itthon szolgálom majd orvosként a székely közösséget.

Tizenöt év távlatából, urológus főorvosként, orvosigazgatóként elmondhatom, hogy úgy érzem, jól döntöttem. Úgy vélem, hogy Romániában, azon belül Erdélyben is lehetőség van a szakmai fejlődésre, az egészségügyi rendszer javítására, ha megtesszük a szükséges erőfeszítéseket.

A jelentős béremeléseket követően úgy tűnt, hogy sikerül elejét venni az orvosok kivándorlásának. Viszont 2023-ban, öt év csökkenő tendencia után ismét meghaladta az ezret a Román Orvosi Kamara által kibocsátott, szakmai kompetenciákat igazoló tanúsítványok száma. Ez a dokumentum nélkülözhetetlen a külföldi munkavégzésre készülő egészségügyi szakemberek számára. Mit gondol, mivel lehetne itthon tartani az orvosokat, hogy ne exportra képezze őket az állam?

Bár a béremelés fontos motiváló eszköz volt a frissen végzett orvosok itthon tartására, de ez egymagában mégsem elegendő. Ismert tény, hogy az egészségügyi ellátás rendkívül technológiafüggő rendszer, éppen ezért a béremelésen kívül az orvosok itthon tartásához fontos lenne a megfelelő infrastruktúra, az egészségügyi eszközpark, a stabil és támogató munkakörnyezet, valamint a szakmai fejlődés lehetőségeinek megteremtése, amely sok esetben az előzők függvénye.

Ezen kívül fontosnak tartanám az orvosok adminisztratív terheinek a csökkentését, hogy több időt szentelhessenek a pácienseiknek. Egy átlátható és kiszámítható egészségügyi rendszer kialakítása szintén lényeges lenne a hosszú távú elköteleződés érdekében

Ön szerint melyek a romániai egészségügyi rendszer legégetőbb problémái?

Most orvosigazgatóként, az orvosi tevékenységem mellett még inkább beleláthatok az egészségügy adminisztratív részébe. Ez alapján elmondhatom, hogy a legfontosabb problémák közé tartozik a rendszer alulfinanszírozottsága, az orvosi és az egészségügyi személyzet hiánya, valamint az elavult infrastruktúra.

Az alulfinanszírozottság miatt nem jut elegendő forrás a szükséges eszközök beszerzésére, a már meglévők szervizelésére, valamint a kórházak karbantartására. Modern orvosi eszközök és technológiák nélkül nehéz megfelelő színvonalú ellátást nyújtani.

Az infrastruktúra fejlesztése is elengedhetetlen. A múlt század hetvenes éveiben épült kórházak jelentős hányada nem felel meg a mostani elvárásoknak. Az orvoshiány különösen a vidéki területeken jelent gondot, ahol nehezebb megfelelő szakembert találni. Ezeken kívül a bürokrácia és a rendszerszintű átláthatóság hiánya is komoly gondot jelent.

Itt külön zárójelben megemlíteném a most már több mint tíz éve bevezetett romániai országos egészségügyi kártyás informatikai rendszert, melynek koncepciója összességében jó lenne, de sajnos most is egy kiforratlan, hibákkal teli rendszer. A bevezetése után a rendszer gyakran szenved technikai hibáktól, leállásoktól és lassú működéstől.

Ezek a problémák különösen frusztrálóak az egészségügyi személyzet és a betegek számára, mert sok esetben a betegek a hibák miatt torlódnak fel a szakambulanciák ajtói előtt, vagy éppenséggel később kapják meg a kibocsájtójukat, receptjüket.

Ön 2021 óta a Székelyudvarhelyi Városi Kórház orvosigazgatója. Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesült ez idő alatt?

2021 januárjában neveztek ki orvosigazgatójának, épp a Covid–19 járvány kellős közepén. Akkor a legnagyobb kihívást a járvány kezelése jelentette. A megye Covid-háttérkórházaként, nagyon sokszor az intézményünk, a személyzet, illetve az egészségügyi rendszer kapacitásának határait feszegető, nehéz döntéseket kellett meghozni a betegeink biztonságos ellátásának, illetve a személyzet védelmének érdekében. Napi rendszerességgel kellett osztályokat átszerveznünk az éppen aktuális betegszám függvényében. De köszönet a kórház összes alkalmazottjának, jól vettük az akadályokat.

Ezen túlmenően, a járvány utáni időszakban a normális működéshez való visszatérés és a betegellátás színvonalának helyreállítása is komoly feladat volt. Napjainkban pedig a közszférában már egy jó ideje meglévő alkalmazási stop okozta személyzethiány okoz elég gyakran fejfájást.

A koronavírus-járvány minden tekintetben régóta nem látott kihívások elé állította a globális, az állami és a lokális egészségügyi rendszereket. A pandémia után két évvel milyen észrevételek fogalmazhatók meg a járványkezelés és a székelyföldi lakosság viszonyulása tekintetében?

A járvány alatt világossá vált, hogy mennyire fontos a jól szervezett, gyorsan reagáló egészségügyi rendszer. Kiderült, hogy a járványhelyzetre való felkészülés terén még van mit fejlesztenünk, különösen az eszközök, védőfelszerelések és a kommunikációs stratégiák tekintetében. Az országban működő, nagyrészt a hetvenes években vagy annál régebben épült kórházak nem egy ilyen mértékű járvány lemenedzseléséhez voltak kitalálva.

Megfigyelhető volt a székely ember lokálpatriotizmusa, ugyanis, annak ellenére, hogy a járvány idején kórházunk a megye Covid-háttérkórháza volt, amiből kifolyólag csak Covid–19 pozitív betegeket kezelhettünk, az udvarhelyi egyéb patológiájú betegek sokszor nagyon betegen sem akartak más városba menni kezelésre. Ezért elég sok esetben kiskapukat keresve próbáltuk megoldani a helyi kezelésüket, tenném hozzá: sikeresen. A helyi közösség nagy része fegyelmezetten viselkedett és együttműködésünk sikeres volt.

Mandátuma végén mivel lenne elégedett?

Elégedett lennék, ha kórházunk egy kibővült, modern, jól felszerelt intézményként működne, ahol a betegek a lehető legjobb ellátást kapják. Célom, hogy a személyzet motivált, elégedett legyen, és hogy sikerüljön olyan együttműködéseket kialakítani, amelyek hosszú távon is biztosítják a kórház fenntartható működését és fejlődését.

Miként jellemezné általánosságban a Hargita megyei egészségügyet? Milyen erős és gyenge pontjai vannak a rendszernek?

Az országos egészségügyi rendszerhez hasonlóan a Hargita megyei egészségügyi rendszer is számos kihívással küzd. Az infrastruktúra modernizálása és technológia-, az eszközpark fejlesztése elengedhetetlenek. A már említett alulfinanszírozottság miatt ez nem mindig egyszerű.

A megye minden kórháza, köztük kórházunk is, folyamatosan azon dolgozik, hogy önerőből vagy helyi vállalkozók támogatásával, vagy állami finanszírozásból, de akár európai pályázatokból ezeket megvalósíthassa és ezáltal a lehető legmagasabb színvonalú ellátást biztosítsa a betegeinek. Hozzátenném, hogy a kihívások ellenére pozitív változások is történtek az utóbbi években.

Egy másik probléma az alkalmazási stopból adódó személyzethiány, itt most főleg a szakápolókra és a kisegítő személyzetre gondolok. A krónikus személyzethiány kifáradáshoz, kiégéshez vezet, amely sokszor a minőségi egészségügyi ellátás rovására megy. A nehézségeket valamelyest kompenzálja a közösség összetartása és a helyi egészségügyi dolgozók elkötelezettsége.

A családorvos-hiány országszerte riasztó méreteket ölt. A katasztrofális demográfiai mutatók miatt ez Hargita megyében különösen nagy problémát jelent. Milyen megoldások mutatkoznak ezen a téren?

A családorvos hiány megoldása egy összetett feladat, amely több irányú megközelítést igényel. A pénzügyi ösztönzők, a lakhatási támogatás, a képzési lehetőségek bővítésé, az infrastruktúra fejlesztése, valamint a helyi közösség és önkormányzatok támogatása mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy több háziorvos válassza a megyei praxisokat és hosszú távon meg is maradjon.

Az udvarhelyi kórházban vannak hiányposztok?

Annak ellenére, hogy kórházunk előző vezetése és a mostani is nagy hangsúlyt fektetett, illetve fektet a szakképzett egészségügyi személyzet idevonzására és alkalmazására, aminek köszönhetően nagyon sok szakképzett fiatal kollégával erősödött a kórház orvosi csapata, jelenleg is vannak szakok, amelyben hiány van. Ilyen például az onkológia, radiológia, belgyógyászat. Szintén hiány van több osztályon a szakápolókból, illetve a kisegítő személyzetből a már említett alkalmazási stop miatt.

Melyek a leggyakoribb székelyföldi népbetegségek, beleértve az ön szakterületét, az urológiát is? Illeszkednek ezek a nagy országos szórásba, vagy beszélhetünk úgymond helyi sajátosságokról is?

Székelyföldön is hasonló népbetegségekkel küzdünk, mint az ország többi részén. Ilyen a nem megfelelő életmód okozta elhízás, szív- és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, magas vérnyomás, valamint mozgásszervi problémák, valamint nem utolsó sorban a rosszindulatú daganatos betegségek.

Az urológiában gyakoriak a vesekövek, prosztatabetegségek, valamint sajnos a húgyúti rendszer daganatos betegségei, amelyek már egyre fiatalabb pácienseknél jelentkeznek. Ezek mind összhangban vannak az országos trendekkel.

Egy székelyföldi sajátosság talán, hogy az igazi székely ember szívós, makacs ember lévén csak akkor megy orvoshoz, ha már fáj, vagy még rosszabb esetben, ha már hozzák. Akkor már sajnos sokszor késő.

Hol tart a székelyföldi egészségügyi nevelés, a betegségmegelőzés?

A székelyföldi egészségügyi nevelés terén vannak előrelépések, de még mindig sokat kell tennünk a megelőzés fontosságának tudatosítása érdekében. Több edukációs programra van szükség, amelyek a helyi közösségekhez is eljutnak, különösen a fiatalok és idősek körében. A betegségmegelőzés terén fontos lenne a rendszeres szűrővizsgálatok elérhetőségének növelése, valamint az egészségügyi nevelés erősítése.

Ha most kitérek a saját szakomra, az urológiára, kórházunkban ennek érdekében minden év novemberében, a férfi egészség hónapjában megszervezzük a Movember kampányt, amelynek keretén belül ingyenes szűrővizsgálatokat végzünk, illetve a kórházunk Facebook-oldalán megosztott oktató-, tájékoztató videókkal próbáljuk a közösséget hitelesen felvilágosítani a különböző urológiai betegségekről.

Divat lett az egészséges életmód, az egészségtudatosság, a rendszeres testmozgás. Tapasztalhatók már ennek a jelenségnek a jótékony hatásai Székelyföldön?

Igen, az egészséges életmód és az egészségtudatosság valóban egyre nagyobb teret hódít világszerte, és örömmel mondhatom, hogy Székelyföld sem kivétel ez alól. Pozitív változások figyelhetők meg a lakosság körében, különösen a fiatalabb generációk esetében. Egyre többen fordítanak figyelmet az egészséges táplálkozásra és a rendszeres testmozgásra. Ennek következtében bizonyos krónikus betegségek előfordulása csökkenő tendenciát mutat, bár a teljes lakosságra nézve még mindig sok tennivaló van.

A nemzetközi orvosi, egészségügyi innovációk terén elképesztő a fejlődés. Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy adott kutatás, fejlesztés konkrét, kézzelfogható előnyökkel járjon a romániai betegek és a társadalom számára?

Ez nagyban függ az innováció természetétől és a hazai egészségügyi rendszer rugalmasságától. Egyes új kezelési módszerek és technológiák gyorsan integrálhatóak, különösen, ha már van rájuk nemzetközi precedens, azonban a jogi szabályozások, a finanszírozási lehetőségek és az orvosok, illetve az egészségügyi személyzet továbbképzése befolyásolja, hogy mennyi időbe telik, mire a betegek konkrét előnyöket látnak. De sajnos, tapasztalatom szerint itt évekről kell beszélnünk.

Egy évtized alatt kis híján ötven százalékkal nőt a romániai gyógyszerfogyasztás, míg a lakosság nem lett egészségesebb. Miben látja a túlzott gyógyszerfogyasztás okait?

A túlzott gyógyszerfogyasztás hátterében több tényező áll. Egyrészt a lakosság körében elterjedt öngyógyítás és a gyógyszerek könnyű hozzáférhetősége. Szerencsére ez utóbbi a kormány szigorító intézkedései miatt visszaszorulóban van, másrészt a megelőző intézkedések és az egészséges életmódra nevelés hiánya is hozzájárul, hogy a betegségeket gyakran gyógyszerekkel próbálják kezelni, ahelyett hogy a kiváltó okokat szüntetnék meg.

Most is sokszor jön a beteg a rendelőbe, hogy már elkezdett egy kezelést, amit a szomszéd néni ajánlott neki, vagy adott egy-két szem gyógyszert abból, ami neki megmaradt egy előző kezelésből. Van, aki a „doktor Google” javaslatait követi, de a szupermarketekben ömlesztett formában árusított szemüvegek is ebbe a kategóriába sorolhatóak.

Fontos lenne az orvosok és a betegek közötti kommunikáció erősítése, hogy a különböző gyógyszeres kezeléseket csakis orvosi utasításra alkalmazzák.

Mikor ajánlottak önnek legutóbb hálapénzt? Mennyire van visszaszorulóban Székelyföldön a paraszolvencia?

Sajnos még most is létezik a betegek körében a korábbról öröklött hálapénzkultúra, de szerencsére az utóbbi időkben nagyon ritkák az ilyen esetek, köszönhetően elsősorban a betegek növekedett tudatosságának, a jogszabályi szigorításoknak, az orvosi bérek 2017-ben történő megemelésének, valamint az etikai és professzionális kultúra erősítésének.

Számomra mindig is fontos volt, hogy a betegellátás tisztán és etikus keretek között történjen. Székelyföldön is érzékelhető a paraszolvencia visszaszorulása, de még mindig van mit tenni ezen a szinten.

Az egész ország élénk figyelemmel követi a bukaresti Pantelimon kórházban történt intubált betegek gyanús elhalálozása körüli fejleményeket. Mi volt az első reakciója, amikor tudomást szerzett a történtekkor?

Megdöbbentett és mélyen megrázott a hír. Sajnos az ilyen izolált esetek aláássák az orvosi szakma hitelességét és bizalmatlanságot szülnek a betegek körében. Arról a bizalomról beszélek, ami egyrészt a Covid-járvány ideje alatt tapasztaltaknak köszönhetően már most is nagyon kevés.

Fontos, hogy az ügyet egy hozzáértő szakbizottság alaposan kivizsgálja, és ha valójában bűncselekmény történt, a felelősek viseljék a megfelelő jogi következményeket. Ez a helyzet rámutat arra is, hogy a protokollok és procedúrák betartása elengedhetetlen a betegbiztonság szempontjából.

Az orvostársadalom egyöntetűen kiállt a gyilkossággal vádolt orvosnők mellett. Ön is szolidarizál velük?

Mint gyakorló orvos mindig is a betegbiztonságot és az etikus viselkedést tartottam szem előtt. Ugyanakkor megértem, hogy a kollégák szolidaritást vállalnak azokkal, akik a szakmájuk gyakorlása közben kerültek nehéz helyzetbe és hozzátenném azt is, hogy az orvosi szakokon belül, az intenzív terápiás és a sürgősségin dolgozó kollégák még inkább ki vannak téve olyan helyzeteknek, amikor sok esetben nagyon gyorsan nehéz döntéseket kell meghozniuk.

Az igazságszolgáltatás feladata, hogy alaposan kivizsgálja az ügyet és ennek fényében kell megítélni a történteket. Az orvosi szakma számára ezek az esetek komoly tanulságokkal szolgának.

Mit gondol, az ország más kórházaiban is előfordultak, előfordulhatnak hasonló esetek?

Sajnos, ahol emberek dolgoznak, ott mindig fennáll a hibázás lehetősége, különösen a stresszes, nagy nyomás alatt lévő egészségügyi környezetben. Mi is csak emberek vagyunk, nem istenek, sem gépek. Azonban az ilyen esetek megelőzése érdekében fontos a folyamatos képzés, a protokollok szigorú betartása és a kollégák közötti együttműködés erősítése. Az intézményeknek rendszeresen kellene felülvizsgálniuk és fejleszteniük a belső procedúráikat, hogy minimalizálják a kockázatokat.

Vannak országok, ahol pontosan szabályozzák az intubált betegek ellátásakor végzett procedúrákat. Romániában ez szürke zónának számít, az orvos hatáskörébe utalnak számos ezzel kapcsolatos döntést. Mennyire látja jónak ezt a gyakorlatot, változtatna-e a protokollon?

A jelenlegi rendszer valóban hagy némi teret a döntéseknek, ami egyszerre lehet előny és hátrány is. Az orvosok szakmai tapasztalata és helyzetfelismerése rendkívül fontos, de úgy vélem, hogy bizonyos esetekben szigorúbb szabályozásokra lenne szükség. Ez különösen igaz az életmentő beavatkozásokra, ahol az egységesített protokollok biztosítják a legnagyobb betegbiztonságot.

Ezeket a protokollokat rendszeresen át kell nézni és aktualizálni kell, a legújabb innovációknak, nemzetközi szakirányelveknek megfelelően, de ugyanakkor figyelembe véve a helyi sajátosságokat.

Az orvos–páciens kapcsolat számos esetben még mindig nem egyenrangú. A betegek autoritásként tekintenek az orvosokra, akik közül többen el is várják ezt a függő viszonyt. A székelyudvarhelyi kórházban van arra vonatkozó általános előírás, hogy miként viszonyuljon az egészségügyi személyzet a betegekhez?

Nagy hangsúlyt fektetünk a betegközpontú ellátásra. Az általános előírások és a Hippokratészi eskü szerint is minden pácienssel tisztelettel, empátiával és egyenrangú félként kell bánni. Fontosnak tartjuk, hogy a betegek tájékozottak legyenek saját állapotukról és kezelési lehetőségükről, valamint, hogy bevonjuk őket a döntéshozatali folyamatba. Meglátásom szerint ez a megközelítés nemcsak a betegek elégedettségét növeli, hanem a kezelések hatékonyságát is javítja.

Évek óta fényképezi a természetet, az állatvilágot. Akik követik a közösségi médiában, tudják, hogy hobbiként indult a fényképezés, ami mára jóval több, mint szabadidős tevékenység. Mit jelent ön számára a fotózás?

A fotózás számomra egyfajta kikapcsolódást és kreatív önkifejezést jelent. A természetjárással karöltve jelentik számomra az igazi zen időt. Lehetőséget ad arra, hogy kilépjek a mindennapok rohanásából és felfedezzem a természet apró csodáit. Így próbálok szellemi egyensúlyban maradni, de a kiégés ellen is nagyon jó terápia számomra, és lehet olcsóbb is mint egy pszichológus.

[gallery type="rectangular" ids="555528,555531,555534,555537,555540"]

A táj- és természetfotózás különösen közel áll hozzám, mert így még jobban kapcsolatba kerülhettek az élővilággal és a környezetemmel. A látott és megörökített szépet ugyanakkor szeretem is megosztani másokkal közösségi oldalamon.

Gondolkodott azon, hogy kiállítsa a munkáit?

Igen, többen is biztattak már erre, és bevallom, én is eljátszottam a gondolattal. Egy kiállítás lehetőséget adna arra, hogy megosszam másokkal is azt a szépséget és nyugalmat, amit a természet- és tájfotózás során átélek. Jelenleg azonban a munkám mellett kevés időm van egy ilyen kiállítás megszervezésére, de a jövőben nem zárom ki, hogy egyszer megvalósítom ezt az álmot.

A horgászat sem áll távol öntől. Mi volt a legnagyobb kapása?

A horgászat szintén egy olyan tevékenység, amely segít kikapcsolódni és feltöltődni. Éppen ezért jó barátommal, most már több mint tíz éve, hagyományszerűen évente egy hetet töltünk pecázással a Duna-deltában.

A legnagyobb kapásom egy 13 kg-os ponty volt, valamint egy 4,5 kg-os csuka. Sporthorgász lévén a horgászat során nemcsak a fogás a fontos, hanem maga az élmény, a természet közelsége és a türelem gyakorlása is, ami nagyon fontos a szakmánkban.

Mit olvasott legutóbb?

Legutóbb az mRNS vakcinák kifejlesztése egyik kulcsfigurájának, Karikó Katalin biokémikusnak és kutatónak a 2023-ban megjelent Áttörések, Életem és a tudomány című önéletrajzi könyvét olvastam. Ebben saját életútjáról, tudományos munkájáról, valamint a vakcinák kifejlesztéséhez vezető nehézségekről és sikerekről ír. Egy nagyon inspiráló olvasmányról van szó, amelyet nem csak a tudományos olvasóközönségnek ajánlanék.