Mit adott a sakknak a mesterséges intelligencia?

Nemrég egy könyvet kerestem a gyerekszobám polcain. Felforgattam mindent, mire megtaláltam. Díszes, nagy méretű cédétok takarta a kötetet, amelyet végül a kezembe sem vettem, mert látván a Chessmaster 8000 feliratot a tokon, rögtön fülig ért a szám. Leporoltam a tokot, kinyitottam, és ott állt velem szemben a videójáték, a sakkprogram, ami 25 évvel ezelőtt gyakorlati és szimbolikus értelemben is vízválasztót jelentett az amatőr sakkpályafutásomban.

Addig sakk-könyvekből, szaklapokból tanulmányoztam a királyok játékát, mígnem betárcsázós internet-hozzáférésünk nem lett, és a különböző fórumokon olvastam, hogy nemcsak FPS-játékokkal lehet mulatni az időt, hanem itt van az újonnan megjelent Ubisoft-fejlesztés, a Chessmaster 8000, amivel az összes létező világbajnok bőrébe bújhatunk, ellenük is játszhatunk, variációk millióit elemezhetjük, és interneten is játszhatunk más ellenfelekkel.

A sakk-könyveket továbbra sem hagytam, és már akkor felderengett, hogy nemcsak a személyes sakkéletem fog végleg megváltozni, hanem úgy az amatőr, mint a profi sakk is végérvényesen maga mögött hagyja az éjszakákba nyúló, cigarettafüstbe burkolózó játszmaelemzéseket. A függő játszmák nyújtotta izgalmak izzadtságcseppjeit sem fog kelleni már sűrűn törölgetni az egyre ráncolódó homlokokról, mert a számítógép, a sakkprogram egy teljesen új, addig ismeretlen dimenziót nyit meg.

Alig pár évvel voltunk a mesterséges intelligencia fejlesztésének (MI) egyik fontos mérföldköve után, amikor 1997. május 11-én az IBM Deep Blue-ra keresztelt számítógépe legyőzte az aktuális sakkvilágbajnokot, Garri Kaszparovot. Az első párosmérkőzésre egy évvel korábban, 1996-ban kerítettek sort Philadelphiában, ahol a sakkprogram megnyerte az első játszmát. Ez volt az első alkalom a világtörténelemben, hogy egy számítógép klasszikus időkontroll mellett legyőzött egy világbajnokot. Kaszparov ekkor még megrázta magát és végül 4-2-re behúzta a meccset.

A visszavágóra gyorsabb hardvert kapott a Deep Blue, még mélyebb elemzésekre volt képes a finomhangolt program, amely végül 3,5-2,5-re felülmúlta Kaszparovot, aki az első játszmát még magabiztosan megnyerte, ám a második partiban hibázott, majd három döntetlen után a Deep Blue lehengerlően játszott, 19 lépésben feladásra késztette az orosz sakkozót, és fogadhatta ellenfele gratulációját. A második játszmában elkövetett hibájára adott gépi reakciót később úgy kommentálta Kaszparov, hogy a program „emberien kreatív” lépést tett. Azt is mondta még a vereség hevében, hogy az IBM a mérkőzés közben babrált a programmal, mivel néhány lépés túlságosan is emberi volt.

A Deep Blue és Garri Kaszparov párharca a sakk és a mesterséges intelligencia történetének fordulópontja volt, és szimbolikusan is jelezte: az emberi szellem valós kihívóval találkozott a gépi számítás képében. Ekkor sejlett fel az a jövőkép, hogy az emberi intuíció és kreativitás mellett a puszta számítási kapacitás is döntő fegyverré válhat egy sakkjátszmában.

A következő években robbant a sakkmotorok piaca, és már a 2010-es évek eleje óta ott tartunk, hogy a mobiltelefonunkra telepített sakkprogramok – például a Stockfish, az AlphaZero, a Leela, vagy más AI-alapú programok – is felülmúlnák a legerősebb játékosokat, akárcsak az egykor világszenzációnak számító Deep Blue-t.

Az új technológia alapjaiban változtatta meg a sakktanulást, a versenyzést és magát a sakk kultúráját is. Akárcsak az élet más területein, az MI térnyerését egyesek csapásként élik meg, mások meg annak előnyeit domborítják ki, és hangsúlyozzák annak előremutató vonatkozásait.

A számítógép megjelenése előtti sakkjátékos felkészülése abból állt, hogy naphosszat bújta a megnyitáselméleti könyveket, játszmákat elemzett egyedül és a szekundánsaival, az edzőjével, taktikai feladatokat oldott meg, rágyúrt a közép- és végjátékra, és persze játszott. A sakkteoretikusok heteket töltöttek el egy-egy állás mélyreható elemzésével, új megnyitási változatokat dolgoztak ki, amelyek aztán versenyhelyzetben állták ki az idők próbáját, vagy tűntek el a süllyesztőben.

Azokban az időkben a népszerűsége csúcsán volt a levelezési sakk is, ahol a játékosok nem ülnek szemben egymással egy tábla mellett, hanem távolról, az akkori viszonyoknak megfelelően, postai úton küldték el lépéseiket egymásnak. Így a partik hetekig, hónapokig vagy akár évekig is eltarthattak, és mivel nem volt időkorlát a lépésekre, a játékosok alaposan elemezhették a pozíciókat, akár könyveket, adatbázisokat használva.

A legtehetségesebbek ilyen közegből érkeztek a sakkvilág tetejére, ahol valóban az emberi, sportolói és egyéb adottságaiknak köszönhetően értek el világraszóló sikereket.

Napjaink sakkoktatásából már nem hiányozhat a számítógép, az MI, és a sakk könyvek szerepe is minimálisra csökkent. A levelezési sakk ugyan még mindig létezik műkedvelők körében, akik ma már e-mailben küldik a lépéseiket, igaz, vannak olyan romantikus elvetemültek, akik csak azért is a postát veszik igénybe. A sakkmotorok egyik legnagyobb előnye, hogy jelentősen csökkentették a felkészülési időt, a játszmaelemzések már nem vesznek igénybe órákat, hisz a számítógép másodpercek alatt értékeli azt a partit, rámutatva a hibákra és az erősségekre, az alternatív folytatásokra.

Az éljátékosok ma már sakkmotorokkal keresik a világos és a sötét konkrét terveit, ami a játszma megnyitási részét befolyásolja, leginkább úgy, hogy az első 15-25 lépést legtöbbször memóriából, automatikusan teszik meg, ezután indul be csak a tényleges játék. A kreativitás átértékelődött: régen a könnyed áldozatok, bátran vállalt éles folytatások jelentették az újszerűség forrásait, ma viszont leginkább a gép által támogatott ötletekből merítkeznek.

Az MI és a modern számítógépes elemzés ugyanakkor ridegebbé és érzelemmentessé tette a játékot, az intuitív, bravúros áldozatok és művészi megoldások helyét egyre a gépek által favorizált lélektelen precizitás, a steril megnyitáselmélet és a taktikai maximalizmus vette át. Valószínű, hogy számítógépek nélkül is eljutott volna ide a sakk, csak elképzelhetetlenül sok időbe került volna az emberi munka.

Az a sakkozó, aki ma csúcsszinten akar teljesíteni, nem nélkülözheti a gépeket, az MI-t, aminek a hátulütője, hogy még inkább visszaszorul a játék emberi vonatkozása, homogenizálódnak a partik és fogyatkoznak a régi időkre jellemző, a klasszikus sakkszépségeszményt érő kihívások.

A romantikus játék, melyet áldozatok, vakmerő támadások, meghökkentő fordulatok jellemeztek, mára kiszorult a csúcssakkból, nagy mértékben azért, mert a sakkrobotok kíméletlenül igazolják/cáfolják egyes variációk életképességét. Azt is a sakkozó könnybe lábadt szemébe vágják a programok, hogy a korábban zseniálisnak tartott lépés sok esetben rossz vagy épphogy elfogadható, ráadásul a hideg, érzelemmentes elméleti megközelítésük miatt sokkal kevesebb tér jut az improvizációnak.

A sakkromantikát temető lamentációkban közös az emberi intuíciónak, a pillanat varázsának, a játék szépségének elsiratása, hisz a sakkprogram percek alatt eldönti egy kreatív motívum relevanciáját. Egyesek úgy érzik, hogy a gépek kiölték a lelket a sakkból, amit kísérletek végeláthatatlan kombinációjára redukáltak. Mivel a játék szét van elemezve, az egyéniség és kreativitás helyett az nyer, aki jobban memorizálja a gépek által preferált vonalakat. És a meglepetést ma már az jelenti, hogy az elemzőprogram által javasolt második, harmadik variánsokat kell feszegetni, mivel a főváltozatokat mindenki ismeri.

Szakmai berkekben közmegegyezés körvonalazódik arról, hogy az MI ugyan laposította a sakkot, csökkentette az emberi kreativitást és dinamizmust, de növelte a játék megértését. A sakk vonzereje az emberi hibákban, kockázatvállalásban és érzelmi harcokban rejlik, ezeket minimalizálja az MI, ami leginkább a csúcsszintű sakkot tette mechanikussá, kevésbé érdekessé.

Ha érzelemmentesebbé is vált professzionális sakk, a játék szellemibb, elméletibb értelemben még összetettebb lett, akárcsak a kreativitás, amit inkább átformáltak a sakkmotorok, így a játékosok a gépi javaslatokból inspirálódva, évtizedekkel korábbi játszmákat újraértékelve akadhatnak eredeti ötletekre. Végül pedig hangsúlyozni kell azt is, hogy hiába a gépi felkészülés minden előnye, és egyes hátrányai, a csúcssakkot is emberek játsszák, akik a játszmák feszültségét továbbra is emberi módon viselik.

Jó példa erre a legutóbbi, Szingapúrban rendezett világbajnoki döntő, ahol a regnáló világbajnok kínai Ding Liren és indiai kihívója, a 18 éves Gukesh Dommaraju mérkőzött meg. A mérkőzés 14 klasszikus játszmáig tartott. A párosmérkőzés izgalmas, szupernagymesterekhez képest hibákkal teli küzdelem volt, amelyben mindkét fél több súlyos hibát is elkövetett, különösen a késői játszmákban. Hiába tehát a kor csúcstechnikája, szakértők hada a szakmai stábokban, a meccs minősége hullámzó volt, tele időzavarral és a pszichés nyomással járó tévedésekkel. Magyarán egy emberi sakkmérkőzést láttunk, annak minden izgalmával, drámájával és tanulságával együtt.

Nem szabad eltekinteni attól sem, hogy az AI demokratizálta a sakktanulást, gyorsabb fejlődést lehetővé téve amatőrök számára, és növelte a sakk népszerűségét. Amatőr szinten pedig ez a legjobb dolog, ami a sakkal történhetett, és mindezt húsz évvel ezelőtt kezdődött azzal a bizonyos polcon véletlenül megtalált sakkprogrammal is. Az amatőr sakkozásban a hibák, a rögtönzések, a naiv kombinációk adják a játék szépségét. A tét a játék öröme, és bármilyen furcsa is, a sakk emberi drámája ma talán jobban átélhető az amatőr partikban, mint az elit tornákon.

Provokálhatnánk azzal tehát, hogy az amatőr sakk szebb, izgalmasabb, míg az elitligában az algoritmusok játszanak egymással, hisz a megnyitások jó részét memorizálják, a variációk százait már a programok diktálják, és legtöbb esetben az dönt, hogy ki emlékszik rosszul a gépi javaslatra.

Innen nézve valóban úgy tűnhet, hogy az élvonalbeli sakk már inkább a gépi felkészülés, semmint a spontán emberi zsenialitás harca.

Csakhogy, amint a már említett világbajnoki döntő is mutatja, még a legnagyobbak esetében sem lehet eltekinteni az emberi faktortól, a pszichológiai hadviseléstől, a versenyezéssel járó kimerültségtől és fáradtságtól, a kockázatvállalástól. A számítógép ugyan megmutatja az elméletileg tökéletes lépést, de a sakktábla mellett továbbra is emberek ülnek, akik a saját idegrendszerük, félelmeik, pillanatnyi hangulatuk foglyai.

Bárhogyan is gondolkodjunk a kérdésről, a tény tény marad: az ember által kreált gép túlnőtt az alkotóján, felvillantva a játék abszolút határait. A sakkot játszó ember viszont még mindig szabad, szabadsága abban rejlik, hogy tökéletlen, ezért hibázik, kockáztat, és nem mindig a gép által helyesnek tartott utat választja.

Az MI megjelenésével visszafordíthatatlanul megváltozott a sakk, melynek legfelső szintjeit behálózza a mátrix, de az emberi faktortól még mindig drámai. Amatőr szinten pedig talán sosem volt ennyire élő, ennyire pezsgő, ennyire sokat ígérő, ennyire szabad.

Profi és amatőr ma is gyalogból királynőt álmodik a táblán.