Szőrök, tüskék, szivattyúk – a húsevő növények táplálkozási technikái lenyűgözők és ijesztők

A nyár legvégén, amikor már minden és mindenki kiégett, szoktam érezni azt, hogy milyen kegyetlen is a nagyváros. Kolozsvár is az. Mintha az iskolakezdés vihar előtti csendjének nyomása terhelné. Csakhogy ez a csend sem csend: extra szmog, extra zaj, minden fokozatosan felerősödik, ahogy a kiszabadulás vágya is.

Sokszor elfelejtem, hogy tulajdonképpen itt van a város közepén egy csend-oázis,

amit úgy neveznek, hogy botanikus kert. Évente kétszer biztos bejárom: egyszer tavasszal, tulipán- és magnóliavirágzás idején, és egyszer ősszel, október táján, amikor minden fa színesbe borul.

Különleges minikiállítás híre ütötte meg a fülem (vagyis a szemem, a Facebook-hírfolyamban): húsevő növények a botanikus kert kis üvegházában. Húsevő növények! Ha még a növények is esznek húst… Na jó, rovarokat. Persze, a sztereotipikus, sokat emlegetett és dísznövényként is szívesen tartott Vénusz légycsapóját ismertem, meg a kereklevelű harmatfűt (Róla később.). De azért izgalmas lehet közelről odahajolni és megnézni, miben mesterkednek furcsa csapdáikkal, szőreikkel, tüskéikkel, nedveikkel. Mit meg nem tesznek egyesek csak azért, hogy táplálkozhassanak…

Nos, az első próbálkozásom kudarcba fulladt, ám végül nem sült el rosszul. Az üvegház nyitvatartási ideje elsiklott az szemem előtt, így estefelé, amikor odaértem a kert bejáratához, a kasszás fejcsóválva adta tudtomra, hogy csak 5 óráig látogatható. Hát, mondom, azért kérek egy jegyet. Ha már itt vagyok, lépjek be Kolozsvár zöld buborékjába, szippantsam be a nyár utolsó fuvallatait és nézzek körül, rég jártam itt utoljára. Rájöttem, hogy sosem voltam a kertben még egyedül, ebben az évszakban, és ebben a napszakban – háromszoros multiszenzoriális meglepetés.

A nyár és ősz között lebegő kertben már jócskán hullatták a rózsák a szirmaikat, de azért még a délutáni nap forróságától mindenféle finom, egymástól finoman megkülönböztethető illatuk szállt a levegőben a sétányok között. Egyik fanyar, másik vadabb, a harmadik az ismerten édeskés…

kedvem támadt volna hagyni magam az orrom által vezetni, behunyt szemmel.

Néhány különleges színű dália. Hatalmas hibiszkusz, a szerző kezéhez viszonyítva.

Aztán jöttek a dáliák. Ezekben az ágyásokban időszakosan váltakoznak a növények – tavasszal itt szoktak lenni a tulipánok, a nárciszok és a jácintok. Na de most! A dáliák daliásan feszítettek, kisebb-nagyobb gömbök, sugarasan szétterültek, hegyesek, csillagosak, tenyérnyiek, pingponglabdányiak.

Felkaptattam egy kopott köves ösvényen. Nem szeretem a főutakat, ha tehetem, a kis nedves kövek között botorkálva szippantom magamba a borostyánok, fenyők, meg a mindenféle elvadult aljnövényzet illatát – meg-megállok, ha feketerigó, csuszka vagy mókus zizzen a fákon. A botanikus kert legszebb részei azok, amelyek nincsenek ápolva, hagyják őket elvadulni, de legalábbis csak minimális beavatkozásokat tesznek. Ezért olyan helyenként, mint egy minierdő. Főleg, hogy Erdőfelek irányából csobog le benne a Cigány-patak – a tetőn feszítő, hatalmas tulipánfával körbevett torony dombja alatt van két kis híd, a csermely két ágának összefolyásánál, ott álltam meg szemlélni az apró vízeséseket. A város közepén patakcsobogást hallani nem mindennapi élmény.

Cigány-patak.

Még a felső melegházak előtt lettem figyelmes pár igazán kiemelkedő dísznövényre. Éppen virágoztak: fehér, krémszínű, narancsos, hatalmas trombitára emlékeztető virágai messziről feltűntek.

Ezek voltak a brugmansiák, azaz angyaltrombiták, amelyek a világ legmérgezőbb dísznövényei közt szerepelnek,

ezért jó messzire ültették őket az úttól, nehogy valaki (például egy kisgyerek) hozzájuk nyúljon.

Persze nem érdekelt. Közelebb léptem a fűre pár pillanatra, hogy megcsodáljam ezt a méltóságteljes és veszélyes növényt, amely a daturafélékkel rokon, azaz az útszéleken, töltéseken, néhol dísznek ültetett csattanó maszlag távolabbi rokona. S bár manapság a brugmansia kizárólag dísznövényként él, származását tekintve Dél-Amerikából került elő, és etnobotanikai felhasználását is ismerik. A hatalmas virágokat kolibrik porozzák be (nyilván a kolozsvári botanikus kertben nem).

Két impozáns angyaltrombita.

A brugmansia fajokat hagyományosan számos dél-amerikai őslakos kultúra használja gyógyászati készítményekben, valamint entheogénként vallási és spirituális szertartásokon, mivel delíriumot és hallucinációkat okozó hallucinogén tropán alkaloidokat tartalmaz. A modern orvostudományban az angyaltrombita és más, a Solanaceae családba tartozó növényekben található tropán alkaloidok gyógyászati értéke bizonyított, mivel görcsoldó, asztmaellenes és érzéstelenítő tulajdonságokkal rendelkeznek, bár ezeknek az alkaloidoknak vagy azok megfelelőinek nagy része ma már mesterségesen előállított.

A felső ösvények melletti szigeteken arra lettem figyelmes, hogy kibújt a bánáti sáfrány (Crocus banaticus). Három kékeslila és belső, bajuszra emlékeztető sziromleveleivel karcsún meredeztek a fák alatt – ezek is, akár az őszi kikericsek, kora ősszel bújnak elő, levelek nélkül. Szerbia, Románia és Ukrajna területén élő növényről van szó, de jobbára a balkáni térségek látványa – legutóbb a Sebes-Körös partvidékének erdeiben találkoztam vele. Nem sok kell, míg megjelennek az őszi kikericsek is mellettük.

Bánáti sáfrány.

Odafenn aztán eltöltöttem egy jó fél órát egy terebélyesre nőtt somfa alatt, gyümölcse már jócskán lehullott a pad köré, amelyre lehuppantam. Fél óra volt zárásig, már a kisgyerekes családok is hazaballagtak, csend honolt mindenütt. Vajon mi lenne, ha itt ragadnék a parkban? Kérdeztem magam előtt mormolva, és a bekúszó árnyékok meg a hűvös szellő borzongatott kissé, így, hogy korábban megy le már a nap.

A nyugalom szigete.

Aztán feltápászkodtam és nyugtáztam: holnap is van nap, délelőtt meglátogatom a mára előttem berekesztett üvegházban a vérszomjas, légyre és bogárra éhes húsevő növényeket.

Hőség fogadott aznap délelőtt – mi lehet így a melegházban?

Tulajdonképpen nem sok különbség volt a kinti és a benti hőmérséklet között,

csupán a páratartalom volt odabent nagyobb. Sorakoztak kétoldalt a mindenféle kancsó, kehely, tölcsér, fésű, kefe és egyéb tárgyakra emlékeztető húsevők. Sajnos egyikükben sem véltem felfedezni rovart, de azért sebtiben az egyik harmatfű leveléhez odadugtam az ujjamat, akár egy óvodás – ragadt, mint a fene, innen semmi nem menekül. A ragadós cseppeket vígan viselő levélkéken megcsillant az üvegházi nap, egészen delejes látvány, hosszan néztem a fény játékát ezeken a furcsa növényeken, amelyeknek a virágja sem nyújt különösebb látványt – majdnem olyan, mintha mezei lenvirágot láttam volna. Nyurga szár, fehéres, rózsaszínes sziromlevelek, apró bimbók. De alul… alul a veszély.

Kereklevelű harmatfű.

Kevesen tudják, hogy Erdélyben is él egy ilyen húsevő növény:

a fent említett kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia). Egyetlen helyen él, a Szent Anna-tó közelében fekvő Mohos-tőzeglápban. Attól különleges, hogy egy jégkorszaki maradvány – tudományos megfogalmazásban kainozoikumi eljegesedésből visszamaradt – és szigorú védelem alatt álló rovarevő növény, amelynek aprócska teniszütőre emlékeztető, ragadós nedvet magán viselő leveleibe sétál bele a mit sem sejtő áldozat.

Ahhoz, hogy egy növényt húsevőként tartsanak számon,

a következő feltételeknek kell megfelelnie

– olvasható a kihelyezett pannókon, amelyek románul és angolul vannak feliratozva, illetve német és magyar QR-kóddal ellátva, amelyekre sajnos egy „work in progress” szókapcsolatot tartalmazó pdf jelenik meg, ha beszkenneljük: a növénynek speciális csapdája kell hogy legyen, az elfogott csapdáját el kell pusztítania, azt meg kell emésztenie, föl kell tudnia szívni a megemésztett zsákmányból származó állati eredetű tápanyagokat/proteineket, ezeket pedig fel kell tudnia használni a fejlődéshez és a növekedéshez.

Vénusz légycsapója.

Jó pár csapdafélét használnak:

az első ilyen az úgynevezett aktív légypapír, amelyre a rovarok ráragadnak, és ott emésztődnek fel. Aztán afféle medvecsapdára emlékeztetők is léteznek: a két, fogakkal ellátott levél közé besétáló rovar a levelek belsejében lévő, tüskés szőrökre lépve aktiválja a növényt, amely összezáródik, majd prédájába engedi a felemésztő enzimeket. Nagyon metál.

A mocsarak rémei közt tartják számon a szívócsapdákkal rendelkező növényeket, amelyek hólyaggal rendelkeznek, ebből kiszivattyúzzák a vizet, valamint van egy csapóajtójuk, amelyeket nyitorgatni tudnak. Egysejtűeket, rákokat, vízi rovarokat szippantanak be.

Szivattyúzás ezerrel... meg néhány apró hallal.

A legszebbek és legfélelmetesebbek a kancsószerűek,

amelyeket még Vlad Țepeș is megirigyelhetne, de minimum egy farkasvermekhez értő hadászati szakember.

A módosult, kancsó alakú levelek mindegyike egy-egy csapda, amelyek felső felén nektárt termel a növény, ez virágillatával vonzza oda a rovart, és a felső, tetőszerű részénél egy óvatlan pillanatban becsúszik, majd a mélyben landol. Onnan viszont, ahogy a Pokolgép zenekar is énekli, nincs menekvés. Ugyanis belül lefele mutató hegyes szőrök akadályozzák meg, hogy a rovar kimásszon.

Alaposan leizzadtam odabent. No, nem a félelemtől, hanem a nedves melegtől. Aztán kiballagtam egy üveg joghurttal és túrós kiflivel, majd leültem egy hatalmas tiszafa alá ebédelni.

Jó volt az árnyékban – legalább nem estem a tűző nap csapdájába.