„A hegyimentés nem luxus, hanem alapszükséglet”

Sokakat vonzanak a lenyűgöző hegycsúcsok, a lélegzetelállító panorámák, a természet csendje, ám kevesen gondolnak bele abba, hogy kik állnak a turisták, a kirándulók biztonsága mögött. A minden pillanatban bevetésre kész hegyimentők munkája legtöbbször a hegyi balesetek kapcsán válik láthatóvá a nyilvánosságban.

Hivatásuk nem csupán gyors döntéseket, teljes koncentrációt, logisztikai precizitást követelő fizikai erőpróba, hanem az emberi élet iránt érzett felelősség, a mások iránti elkötelezettség mindennapi próbája is.

A Romániai Hegyimentő Szolgálat (Salvamont) jelenleg súlyos működési válsággal küzd. A legfrissebb adatok szerint mindössze 17,85 százalékos működési lefedettséggel dolgozik országszerte. Ez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy mindössze 326 hegyimentő dolgozik az egész országban.

A 2025-ös kormányzati megszorító intézkedések jelentős csapást mértek a hegyimentőkre is, akiknek a veszélyességi pótléka a korábbi havi bruttó 700-1000 lej helyett legfeljebb bruttó 299 lejre csökkent. Mintegy fele az összegnek visszakerül az állami költségvetésbe adók és járulékok formájában.

Kovács Zoltán Róberttel, a Maros Megyei Hegyi- és Barlangi Mentőszolgálat vezetőjével, az Országos Hegyimentő Tanács alelnökével beszélgettünk a mindennapi szakmai feladatokról, a hegyimentés látható és kevésbé szem előtt lévő vonatkozásairól, a hegyimentői lét emberi oldaláról, és azokról a kihívásokról, amelyekkel szembe kell nézniük a kormányzati megszorító intézkedések következtében.

Kovács Zoltán Róbert

Hogyan lesz valakiből hivatásos hegyimentő, milyen feltételeknek kell megfelelni ehhez?

A hegyek és a természet szeretete elengedhetetlen, e nélkül nem létezik hegyimentő. Erre a hivatásra nem lehet csak papíron készülni, erős belső indíttatást feltételez, míg késznek kell lenni arra is, hogy az illető esetenként a szabadidejét is a hegyek között töltse.

A szakmai rész komoly felkészülést igényel. Jó fizikai állapotra, biztos mozgásra van szükség sziklás, havas, jeges terepen, valamint a magas szintű sí- és mászótechnika is nélkülözhetetlen. E mellett jönnek a mentéstechnikai, elsősegély- és túlélőképzések, valamint talán a legfontosabb, a csapatmunkára való készség, e nélkül nincs hegyimentés.

Romániában a 77/2003-as kormányhatározat szabályozza azt, hogy milyen feltételek mellett válhat valaki hegyimentővé. Minden az önkéntességi szolgálat elkezdésével indul. Ehhez be kell tölteni a legalább 16. életévet és a szolgálathoz szülői beleegyezés szükséges. Az önkéntesség időtartama minimum két év, amit egy megyei vagy helyi hegyimentő szolgálatnál lehet teljesíteni.

A megfelelő felkészüléssel járó tanulóéveket egy helyi vizsga követi, majd az önkéntességnek helyet adó szolgálatok egy országos hegyimentő iskolába küldik a jelöltet a Bucsecs-hegységbe. Ezt az Országos Hegyimentő Szövetség (Salvamont) szervezi. A nyári és téli, kezdő és haladó képzések utáni vizsgák sikeres teljesítése szükséges ahhoz, hogy valakiből hivatásos hegyimentő legyen.

Ez nem azt jelenti, hogy automatikusan alkalmazzák, hanem hivatásos hegyimentőként fog önkénteskedni egy helyi vagy egy megyei szolgálatnál, és amikor a megyei vagy a helyi szolgálat munkahelyet hirdet, akkor jelentkezhet. Sikeres vizsga esetén válik alkalmazott hivatásos hegyimentővé a jelentkező.

Természetesen a fenti a feltételek mellett a megyei és helyi szolgálatok külön rendszereket is kidolgoztak maguknak az önkéntesek válogatására. Például nálunk Maros megyében kötelező, hogy a jelentkező jól tudjon sízni, képes legyen megmászni előmászóként egy minimum ötös nehézségű sziklafalat, legyen megfelelő hegyi tapasztalata, és feleljen meg a csapat igényeinek, vagyis legyen csapatember.

Minden félévben vizsgát tartunk, az önkénteseknek ezeken át kell menniük, és a csapatvezetőknek is pozitívan kell értékelniük a féléves munkájukat. Négy ilyen féléves ciklus van, ami után a megyei vizsga teljesítése következik. Ezután küldjük a jelentkezőket az országos hegyimentő iskolába, ami idén augusztus 30-án kezdődött. Maros megyéből heten teszik próbára magukat idén.

Esetedben mikor dőlt el, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

A döntés nem egyetlen nagy pillanatban született meg, fokozatosan ért meg bennem. Rájöttem, hogy a megszerzett tapasztalatot és a tudást másokért is használhatom. Utólag visszanézve egy természetes út volt a hegyek szeretetétől a hivatásig.

Nagyon fiatalon, 19 évesen kerültem ki Franciaországba, ahol a Pireneusokban és az Alpokban ismertem meg igazán a hegyek világát és a hegyimentők munkáját. Helyi szakemberekkel vettünk részt különböző kiképzéseken, és megtetszett ez a világ. Miután hazaköltöztem Marosvásárhelyre, egy mobiltelefon szaküzletet vezettem.

Fotó: Kovács Zoltán Róbert archívuma

Egy újsághirdetésben láttam, hogy Maros Megye Tanácsa hegyimentő csapatot tervez létrehozni. Úgy gondoltam, önkéntesként meg fogom tudni állni ott a helyem, ezért jelentkeztem. Kiderült, a megyei szolgálat sem volt megalapítva még a jelentkezésemkor, és ehhez szükség volt tettre kész, lelkes emberekre. A megyei tanács akkori elnökével, Lokodi Edit Emőkével egyeztetve elhatároztam, hogy a vállalkozásom mellett önkéntesként segítek létrehozni a csapatot.

A munka mintegy egy évet ölelt fel, ezt követően elindult a Maros Megyei Hegyimentő Szolgálat, ahol továbbra is önkéntesként folytattam a tevékenységemet. Rövid időn belül kiderült, hogy sokkal többet is tudnék tenni ezért a csapatért, így elvállaltam a megyei szolgálat vezetését. Idén múlt húsz éve, hogy ezt a munkát végzem.

Miként emlékszel vissza az első mentőakciódra?

Erős érzelmi nyomot hagyott bennem. Az első akciónál érzi meg az ember igazán, hogy mit jelent felelősséget vállalni más életéért. Izgalom, feszültség, de egyben hihetetlen motiváció is, amikor látod, hogy a tetteid valakinek az életét menthetik meg.

Az első mentőakcióm húsz évvel ezelőtt volt. Nagy izgalommal ment ki a csapat az első bevetésre, ami ráadásul egy nagyon komoly baleset volt a Maros völgyében. Téli szezonban esett be egy autó több utassal a Marosba egy olyan helyen, ahová csak bizonyos kötéltechnikák segítségével lehetett eljutni. Legutoljára értesítették a mi csapatunkat az 112-es segélyhívó, hisz fiatalok voltunk, még nem tudták, mire vagyunk képesek, milyen felszerelésekkel rendelkezünk.

Valamikor éjszaka értünk ki a baleset helyszínére, ahol már több mentőalakulat dolgozott, de a felszerelésünknek és a csapat jó meglátásainak köszönhetően kitaláltunk egy olyan technikát, amivel biztonságosan eljutottunk az autóhoz, és kötéltechnikák segítségével ki tudtuk emelni a bennrekedt utasokat.

Tehát az első bevetésünk elég komoly akció volt, több személyt kellett megmenteni, és annak ellenére, hogy nem volt nagy tapasztalatunk ezen a téren, a csapat nagyon jól összedolgozott, megállta a helyét. Természetesen az is segített, hogy a jelenlevő más mentőcsapatok, a katasztrófavédelem, meg akik kint voltak a helyszínen besegítettek, de egyértelműen a hegyimentő csapat érkezése után oldottuk meg ezt a helyzetet, úgyhogy számunkra felemelő érzés volt. Tudtuk, hogy jó döntéseket hoztunk, és tudtuk, ha ebben az esetben megálltuk a helyünket, máskor is képesek leszünk rá. Nagyon büszkén jöttünk haza, és úgy tértünk nyugovóra, hogy igen, ezt akartuk, erre a munkára vállalkoztunk, és ez az, amiért folytatni szeretnénk a továbbiakban is.

A nyilvánosság többnyire medve- és kutyatámadásokról, valamint túrabalesetekről szóló hírek kapcsán értesül a hegyimentők munkájáról. Mivel telik egy átlagos napotok, amikor nincs riasztás?

A munka nagy része nem a látványos mentésekből áll, amelyek napi szinten foglalkoztatják a sajtót, és valóban keveset beszélünk arról, hogy mi történik mindezek mellett. A munkánk sürgősségi rendszerben zajlik, azaz mindennap szolgálatot teljesít egy olyan egység, amelyik bármelyik pillanatban bevetésre készen áll, pontosan úgy, mint a tűzoltók esetében.

Vannak kollégák, akik a sürgősségi hívást várják a székházban, és riasztás esetén gyorsan, hatékonyan tudnak segíteni a bajba jutottakon. Továbbá a hegyimentőknek kell vezetni az egész intézményt is. Nincsenek raktárosaink, autóparkunk, adminisztrátoraink, takarítóink, épületkarbantartóink, így amikor nem vagyunk akcióban, ezeket a feladatokat is mi magunk látjuk el.

Egy átlagos napon épületeket javítunk, karbantartási munkálatokat végzünk, az autókat tartjuk rendben, ellenőrizzük a felszereléseinket, amelyeket az utolsó bevetésen vagy gyakorlaton használtunk. Nagyon fontos a turistajelzések, a jelzőtáblák karbantartása, új jelzések kihelyezése, a mentőkutyák kiképzése, a saját fizikai erőnlétünkkel való foglalkozás. A háttérmunka legalább olyan fontos, mert ha nincs jól jelzett út, ha nincs felkészült ember, akkor a beavatkozás sokkal nehezebb lesz.

A munka adminisztratív része nem látszik a nyilvánosságban. Kevesen tudják azt, hogy egy hegyimentő nem csak a természetben, nem csak a mentési akciókban dolgozik, hanem az adminisztrációs feladatok is rá hárulnak. Én figyelek erre, megszervezem a munkát, és foglalkozom például a kapcsolattartással a megyei tanács és a hegyimentő szolgálat között, valamint az Országos Hegyimentő Szövetség és a Maros Megyei Hegyimentő Szolgálat között.

Tehát az átlagos napokon is számos tennivaló akad. Kevesen gondolnak bele, mennyi háttérmunka van. A hegyimentés nem csupán adrenalin és hősiesség, sokszor adminisztráció, szervezés, logisztika, oktatás. És persze rengeteg edzés, hogy mindig a legjobb formában legyünk.

Milyen árnyoldalai vannak a hegyimentésnek?

Erről mi is kevesebbet beszélünk. Talán azok az akciókat említhetném, amikor már nem mentésről van szó, hanem konkrétan egy holttestet kell lehozni a hegyről, vagy ki kell emelni a vízből. Az állandó készenlét, a pszichés megterhelés, a tragikus kimenetelű balesetek mind hatással vannak ránk, és amikor már nem tudunk segíteni, azt nagyon nehéz feldolgozni. Itt kell szólni a családról is, sokszor pont akkor cseng a telefon, amikor ünnepelnénk, együtt lennénk.

Sajnos Romániában nincsenek erre szakosodott szakemberek, akikhez a hegyimentők fordulhatnának, megbeszélhetnék a történteket, levezetnék az akciók hátterét, így egymás között próbáljuk ezeket megbeszélni, feldolgozni, és úgy hazatérni, hogy a munkát otthagyjuk az irodában.

Természetesen adódnak napi szintű problémák is, a csapaton belüli nézeteltéréseket is kezelni kell, hisz a hegyimentők karakán, önfejű sportolók is, mindegyiknek megvan a saját véleménye, mindegyik kiáll a saját igazáért, ezeket is kezelni kell.

A Salvamont súlyos létszámhiánnyal küzd. Csupán anyagi okai vannak ennek?

A pénz meghatározó tényező, de nem az egyetlen. A fiatal generációk közül egyre kevesebben választanak olyan hivatást, ahol nagy a felelősség és az áldozat, miközben az anyagi megbecsülés alacsony. A hegyi mentés szolgálat, hivatás, amihez nagyon erős belső motiváció szükséges. Kevés az alkalmazott hegyimentő, ezen változtatni kell, és a kormány támogatása nélkül ez nem fog menni.

Olyan helyzet állt elő a romániai hegyimentésben, amit már nem tudtunk szó nélkül hagyni, hisz jelen pillanatban országos szinten 18 százalékos az operatív kapacitás. Maros megyében egy kicsit jobb a helyzet, 25 százalékos a lefedettség. Sikerült minden akcióra kimenni, sikerült minden akciót végig vinni úgy, hogy azon sérültek közül, akiket mi kellett ellátnunk és lehoznunk a hegyről, senki sem maradt fent, senki nem sérült súlyosabban, mint ahogy a hívást elindította.

Az elmúlt időszakban már közelíti az évi 8000-et a bevetések száma országos szinten, hisz immár nemcsak a hegyen és nemcsak turistákat mentünk, hanem a nehéz terepen történt balesetekhez is minket riasztanak. Ez például azt eredményezi Maros megyében, hogy a hegyi mentőszolgálat nemcsak a Kelemen- és a Görgényi-havasokban dolgozik, hanem a Mezőségen, vagy éppen Segesvár környékén, az ottani túraösvényeken is számos baleset van.

Itt számos olyan bevetésre is hívnak, amikor favágó, erdész, gombászó sérül, eltéved. A hegyimentő csapatoknak búváregységei is vannak, vagyis vízi balesetekre is minket hívnak. Az esetek megszaporodása miatt vannak olyan alkalmak, amikor egy időben több helyre is riasztanak, és a Maros megyei 25 százalékos lefedettséggel már nagyon nagy problémákba ütközünk például a nyári periódusban. Ha nem lennének az önkéntesek, akik támogatják a hivatásosak munkáját, akkor biztosan döntéshelyzetbe kerülnénk, hogy melyik esetet részesítsük előnyben.

Fotó: Kovács Zoltán Róbert archívuma

Orvosolni kell a helyzetet, hisz vannak megoldások, csak nyitott fülekre kell találjunk. Nem szabadna teljesen átszervezni a hegyimentő szolgálatokat, nem szabadna újdonságokat kipróbálni, hisz több mint 70 éve működik a hivatalos hegyimentés Romániában, előtte 30 évig önkéntes alapon működött. Tehát tudjuk, hogy mit kellene csinálni, tudjuk, hol kell változtatni. Nem finanszírozási gondokkal küzdünk, hisz a megyei tanácsok mindig mellénk álltak, megfelelő felszereléssel, logisztikával rendelkezünk.

Az egyedüli, amit orvosolni kell az a munkaerőhiány, hisz egy alkalmazott sokkal jobban odaáll, sokkal nagyobb felelősséggel végzi a munkáját, mint például egy önkéntes, akinek egy másik munkahelye is van, akire inkább csak hétvégén tudunk számítani. Annak ellenére, hogy tisztességesen dolgozik, profi tudással rendelkezik, csak bizonyos esetekben tudunk számítani rá. Egyértelmű, hogy az önkéntes a munkahelyéből él meg, az az első, és csak utána következik minden egyéb.

Jelenleg azon dolgozunk gőzerővel, hogy az átszervezések során ne kerüljenek olyan helyzetbe a hegyimentő szolgálatok, hogy leépítések legyenek. Meg szeretnénk őrizni a munkahelyeiket azoknak a hegyimentőknek, akik jelen pillanatban nagyon jól és szakszerűen végzik a feladataikat, nincsenek plusz alkalmazottaink, nincsenek nagy fizetéseink, és kizárólag adminisztrációs pozícióban dolgozó kollégánk sincs. A vezetőt egy főkönyvelő segíti, de én is ugyanúgy részt veszek a gyakorlatokon, a mentési akciókban, mint a kollégáim. Reméljük, hogy a kormány is számításba veszi mindezt, és az átszervezések nem arról szólnak csak, hogy mennyit tudunk levágni, hanem például arról is, hogy ahol szükség van rá, oda még pluszt teszünk.

Az országos szövetséggel és Tánczos Barna miniszterelnök-helyettessel, aki nagyon mellénk állt és próbál segíteni az országos hegyimentés helyzetén, próbálunk előre jutni és egy olyan megoldást találni, amivel a hegyimentő szolgálatokat fejleszteni tudjuk. Ha jelen pillanatban nem lenne alkalmazásstop, és rendelkezésre állna az anyagi háttér, egyértelmű, hogy lennének hegyimentők, akiket alkalmazni lehetne. Például Maros megyében is a jelenlegi 15 fős létszámot akár még idén 20 főre fel lehetne vinni, és egy-két éven belül pedig akár a 30 fős létszámot is el lehet érni, hisz több mint 30 önkéntes segíti a munkánkat, akikből már húszan hivatásos hegyimentő szakképesítéssel rendelkeznek.

A legnagyobb problémánk tehát a munkaerőhiány, ezen kívül minimális gondokkal küzdünk. Akik benne vannak a rendszerben, azok nagyon lelkesek, szívvel-lélekkel dolgoznak. Felszerelés, infrastruktúra és logisztika tekintetében jó helyzetben vagyunk.

Minden csapat nagyon jó felszereléssel rendelkezik, jó autóink, bázisaink vannak, a legmodernebb felszereléseket tudjuk megvásárolni magunknak, és az embereinket a legjobb képzésekre tudjuk elküldeni. Nyugodt szívvel kijelenthetem, ha az emberhiány megoldódna, akkor bármilyen kihívásnak eleget tudna tenni bármelyik szolgálat Romániában.

Miként élitek meg a munkaerőhiányt Maros megyében? Hogyan készültök az előttetek álló megterhelőnek ígérkező periódusra?

Nálunk is kritikus a helyzet, de szerencsére van egy erős önkéntes közösség, akik pótolják a hiányt. Ugyanakkor ez folyamatos szervezést és hatékony munkabeosztást kíván. Egy-egy fárasztó szezonra már most készülünk, edzéssel és új önkéntesek bevonásával.

Borzasztó sok időt fordítok a csapatszervezésre, hogy lássam, ki mikor tud készenlétben lenni, hisz nem lehetséges, hogy 24 órából 24-et mindenki dolgozzon folyamatosan. Az embereknek szabadnap, szabadság jár az elvégzett munka után kell, a személyes, családi problémákra is oda kell figyelni. Ezt folyamatos szervezéssel, kapcsolattartással tudjuk megoldani úgy, hogy megfelelő számú hegyimentő legyen mindig készenlétben.

A humán és pénzügyi erőforrások javítása, bővítése konkrét kormányzati támogatást és világos jogszabályi keretet feltételezne, miközben az országos gazdasági helyzet miatti költségcsökkentő intézkedések, például a veszélyességi pótlék csökkentése az ellenkező irányba mutatnak. Hogyan látod a közeljövőt ilyen szempontból?

Nagy probléma, hogyan tudjuk megőrizni a hegyimentő munka vonzalmát a fiatalok számára, hisz a fizetések csökkenése, az emelkedő infláció érthető módon nem sokakat csábít egy olyan 24 órás sürgősségi szolgátra, amelyik óriási fegyelmet igényel, és amely során akár a saját életünket is veszélybe sodorhatjuk.

Egyértelmű, hogy ezt a munkát jutalmazni kéne, a fizetés is megfelelő kellene legyen ahhoz, hogy egy fiatal, amikor befejezi az iskolát, erre a hivatásra adja a fejét. Annak ellenére, hogy nagyon szép szakma, egy életformát is jelent az itt dolgozók számára, akik itt dolgoznak, ez nem elég, hisz mindenkinek családja van, mindenkinek álmai, tervei vannak a jövőre, és ezt stabil anyagi háttérrel tudják biztosítani maguknak.

Sajnos megvonták a hegyimentők veszélyességi pótlékját is, ami havi mínusz nettó 700 lejt jelent az eddig sem túl magas fizetésből. Keressük rá a megoldást, hogy ezt a pótlékot visszakapják az alkalmazottak, ellenkező esetben fizetésemelést kell elérni számukra, hisz csak ebben az esetben lehetünk biztosak abban, hogy legalább ez a kis létszámú hegyimentő csapat megmarad, hisz alig vagyunk 326-an alkalmazva az egész országban.

Fotó: Kovács Zoltán Róbert archívuma

A közeljövő tehát egyáltalán nem ígérkezik könnyűnek, a gazdasági megszorítások közben is életeket ment a munkánk. Ha nem lesz világos kormányzati stratégia, akkor az állandó tűzoltás marad. Bízunk abban, hogy a döntéshozók felismerik, a hegyimentés nem luxus, hanem alapszükséglet.

Az állandó készenlétben álló hegyimentők sok esetben extrém körülmények között, az életük kockáztatásával segítenek a bajba jutottakon, a szolgáltatás ingyenes. Számos alkalommal lehet olvasni, hogy balesetek nagy százaléka megelőzhető lenne a felelősségteljes magatartás és néhány alapvető szabály betartásával. Sokan azt az álláspontot képviselik, hogy a mentés fizetőssé tétele felelősebb magatartásra ösztönözné a turistákat. Mit gondolsz erről a kérdésről?

Kényes, bonyolult kérdés. Mi mindig segíteni fogunk, függetlenül attól, ki kerül bajba. Az viszont igaz, hogy sok baleset megelőzhető lenne felelősségteljesebb magatartással. A fizetőssé tétel elméletben visszatartó erő lehetne, de gyakorlatban veszélyes: az emberek félhetnek segítséget kérni.

Több alkalommal átgondoltuk mi is ezt a számos országban működő rendszert, viszont ezekben az államokban a sürgősségi rendszer is fizetős. Évente részt veszünk a hegyimentők világtalálkozóján, folyamatosan nyomon követjük, hogy más országban miként oldják meg ezeket a helyzeteket, ha fizetőssé teszik, esetleg tudatosabbá válnak-e az emberek. A válasz az, hogy nem. Bármelyik országban, ahol fizetőssé vált a hegyi mentés, nem lett kevesebb a balesetek száma.

Jelen pillanatban Romániában ingyenes a sürgősségi rendszer, és úgy gondoljuk, hogy így is kellene maradjon. Nem a hegyimentés fizetőssé tétele csökkenthetné a balesetek számát, a természetben való tudatos, felelős magatartás oktatása teremthetne jobb helyzetet. Tudatosítani kellene a gyerekekben a felelősségteljes túrázás szabályait, mire kell figyelni, ha a természetbe készülünk.

Ennek érdekében számos programot indított a Maros Megyei Hegyimentő Szolgálat. Például több éven keresztül zajlott a Junior Hegyimentő program, amikor iskolákban mutattuk be a szolgálat munkáját, beszéltünk a felelősségteljes turizmusról, a környezetvédelemről. A programot más keretek között, de folytatjuk. A zöld héten, valamint az iskola másként héten továbbra is tartunk előadásokat gyerekeknek arról, hogy mi a hegyimentő a dolga, mi az, amire a turistának oda kell figyelni, hogyan tudja felkészülten megközelíteni a hegyet annak érdekében, hogy minél nagyobb eséllyel balesetmentesen ússza meg a kirándulást.

Van olyan bevált nemzetközi példa, menedzsmentszemlélet, amit szívesen meghonosítanál?

Ausztriában és Svájcban a hegyimentés szerves része a turizmusnak. Jó lenne eljutni erre a szintre, de elmondhatom, hogy a mi rendszerünk is példaértékű sok más csapat számára. A romániai hegyimentő rendszer jól működik, ügyes és jól képzett hegyimentőink vannak. Természetesen mi is bizonyos mentő technikákat átveszünk más országoktól, ahogy ők is tanulnak tőlünk, ez így van rendjén. Menedzsmentileg is jól állunk, és ha továbbra is ugyanezt a finanszírozást tudják biztosítani a megyei tanácsok, a helyi önkormányzatok a területükön működő hegyimentő szolgálatok fele, akkor egyértelmű, hogy meg fogunk tudni birkózni a jövőbeni kihívásokkal is.

Mitől a legnehezebb ma hegyimentőnek lenni? A fizikai kockázatoktól, a túlterheltségtől, a vonzónak nem feltétlenül nevezhető anyagi megbecsüléstől?

Nem mondanám, hogy probléma a fizikai kockázat, hisz a csapatainkat felkészült emberek alkotják. Nemcsak munkahelyként tekintünk a hegyimentésre, életformaként űzzük a szakmát, ezért a hobbink is, a hegy, a búvárkodás, a sport. Nemcsak munkaidő alatt képezzük és eddzük magunkat, hanem a magánéletben is ezzel foglalkozunk, így a fizikai kockázatokat simán túl tudjuk lépni.

A túlterheltség már problémaként jelentkezik főleg a nyári és a téli periódusban, amikor nagyon sok turista van a hegyen. Ekkor egyértelműen túlterheltek vagyunk, és sok túlórát kell bevállaljunk ahhoz, hogy megfelelően elvégezhessük a munkánkat.

Ennél nagyobb probléma a vonzónak nem nevezett anyagi megbecsülés. Ez tényleg így van, kicsi a fizetése a hegyimentőnek, 65 évesen megy nyugdíjba. Ha egy fiatalnak az az álma, hogy hegyimentő legyen, meglehetősen sokat kell várnia arra, hogy munkába állhasson, hogy két-három évente tudunk alkalmazni legfeljebb két-három embert.

Mindezek mellett a lelki teher a legfőbb probléma, amikor szembesülsz azzal, hogy nem mindig tudsz segíteni.

Hogyan hat ez a hivatás a hegyimentő családi életére, a magánéletére?

A hegyimentő családja maga is hegyimentő szellemiségű. Ezt úgy kell elképzelni, hogy talán az összes kollégámnak a családja hobbiból hegyet mászik akkor, amikor mondjuk egyikünk nem dolgozik. Esetemben is a nyaralás nemcsak abból áll, hogy a családdal lemegyünk a tengerpartra, hanem legtöbbször a hegyekben kirándulunk. Otthon a hegyekről beszélünk, arról, hogy mennyire szép fent, milyen kihívásokat tervezünk teljesíteni, via ferratázunk, sziklát mászunk, búvárkodunk, biciklizünk, minden egyes családtag ezt csinálja.

Úgy látom, hogy a kollégáim családi élete is erről szól, ezt a hobbit vittük be a szakmánkba. Mindegyik kollégám előtte hegymászó, természetszerető ember volt, és ennek hatására döntött úgy, hogy hegyimentő lesz. Természetesen a gyerekek, a feleségek aggódnak, amikor egy komolyabb mentőakciókban veszünk részt, vagy egy nagyon nehéz továbbképzésre iratkozunk fel. Ugyanakkor bíznak bennünk, abban, hogy megfelelő döntéseket tudunk hozni, hogy nem tesszük ki magunkat olyan helyzeteknek, amit nem tudunk megoldani, és mindenben támogatnak minket. Ha ez adott, akkor nem lehet hátrány a családban, ha valaki hegyimentő lesz.

Három gyerekem van. A két fiam már hegyimentő lett, önkéntesként dolgoznak a Maros Megyei Hegyimentő Szolgálatnál. A 11 éves lányom is nagyon szereti a hegyeket, sziklamászó, és már háromezres csúcson is járt velem, úgyhogy ez a tevékenység az életünk része. Akkor is, amikor szabadságon, szabadnapon vagyunk. Semmiféle hátrányt nem jelent a családom számára és számomra sem, hogy hegyimentő vagyok. Persze, amikor az ebéd, a vacsora közepén kell otthagyni a családi, ünnepi asztalt, az áldozatot is jelent, de a megértő háttér hatalmas erőt ad.

Van olyan kedvenc hegyed, túraútvonalad, amely folyamatos inspirációt nyújt számodra?

Igen, több is. Mindig azok a helyek inspirálnak, ahol igazán fel tudok töltődni. Ott érzem, hogy a hegyek nemcsak munkahelyet, hanem az otthont is jelentik számomra. Maros megyében a Tiha-csúcs, a Ruszka-sziklák állnak nagyon közel a szívemhez, ide megyek legtöbbször, amikor a Kelemen-havasokban járok, ide vittem el legtöbbször a családot is. Még ha úgy is ismerjük, mint a tenyerünket, itt feltöltődik az ember. A csúcson megpihenve nyugodtan át tudjuk gondolni a lelkünkben feldolgozásra váró dolgokat, beszélni tudunk önmagunkkal. Külföldi vonatkozásban a Dolomitok állnak a legközelebb hozzám és a családomhoz. Nagyon szeretjük ezt a helyet, amikor lehetőségünk van, mindig visszatérünk ezekbe a hegyekbe.

Mi volt az eddigi legnehezebb, legemlékezetesebb mentőakciód?

Voltak nehéz mentőakcióink, de nem rangsoroltam ezeket. Minden mentőakció során teljes koncentrációra van szükség, hiszen a helyzet pillanatok alatt változhat. Egy egyszerűbb sérülés miatt indulhatunk a hegyre, de ha például viharba keveredünk, a küldetés hirtelen sokkal összetettebbé válhat. Így egy eredetileg könnyűnek tűnő mentőakció is komoly kihívássá válhat, ahol nemcsak a sérülttel, hanem a környezeti nehézségekkel is meg kell küzdeni.

Vannak könnyebb és nehezebb küldetések, de minden akcióra 100 százalékos összpontosítással, felkészüléssel és odafigyeléssel megyünk ki. Ismét hangsúlyozom, ami tényleg számít, hogy a mentőakciók során nem mi vagyunk a főszereplők, hanem az, akit megmentünk és hazaviszünk. Mindig az a főszereplő, és akkor minden rendben van.

Maradandó esetről viszont tudok beszélni. A számomra legemlékezetesebb akciónk az volt, amikor egy szülést bonyolítottunk le a hegyen. Nem vagyunk erre felkészítve, nem vagyunk nőgyógyászok sem, ellenben kétszer is megtörtént Maros megyében, amikor olyan esethez hívtak ki, hogy a mentésre szoruló állapotos nő már nem tudott lejönni a hegyről, ezért ott helyben kellett levezetni a szülést. Mindkét akció sikeres volt, az anyukák és az újszülöttek is egészségesen jutottak le a hegyről, majd átadtuk őket a mentőszolgálatoknak.

Mit adnál át a soron következő szakmai generációnak?

A hegy szeretetét, a felelősséget és azt a hitet, hogy életeket menteni a legnagyobb érték. Ez nem csak munka, hanem küldetés. Ugyanakkor a tapasztalatokat is kötelező átadni, ezért is szükséges minimum két év önkéntesség ahhoz, hogy egy újonc elmehessen hegyimentő iskolába. Két év alatt nemcsak a technikai tapasztalatok adhatók át, hanem azt is megtanulja, hogyan viselkedjen a hegyen, hogy használja a felszerelést, milyen tréningeken vegyen részt ahhoz, hogy hegyimentőnek nevezhesse magát. Ezen kívül nagyon fontos tudatosítani a hegy tiszteletét, hisz aki nem tiszteli a hegyet, az előbb-utóbb bajba keveredik ott.

Fotó: Kovács Zoltán Róbert archívuma

Mit jelent számodra a hegyimentői lét?

A hegyimentés egy életforma, egy identitás. Nem egy olyan munkahely, ahová csak akkor járunk be, amikor a 24 órás szolgálatot elvégezzük, hanem egész lényünkkel, egész lelkünkkel ezt valljuk, hisszük és csináljuk.

A hegyimentés egy út, ami végigkísér, egy közösség, ahová tartozunk. Nincs olyan, hogy egy hegyimentő hazajön a munkából, vagy elmegy szabadságra és kikapcsolja a telefonját. Ha fizikailag nem is tudunk jelen lenni, a szakmai tudásoddal, a koordinálásoddal jelen kell lenned. Ez a hivatás mindig bennünk van, végigkísér mindaddig, amíg hegyimentők vagyunk.

Hol látod magad tíz év múlva?

Ha a jelenlegi szabályozás hatályban marad, és 65 évesen mehet el egy hegyimentő nyugdíjba, akkor tíz év múlva is hegyimentőnek látom magam, hisz 51 éves vagyok. Tovább szeretném folytatni ezt a munkát. Kellő erőt érzek magamban, projektjeim vannak a következő évekre, amiket meg szeretnék valósítani, így továbbra is a hegyek között maradnék, aktívan dolgozva, de talán már több tapasztalatot átadva a fiatalabbaknak.

Hogyan látod a romániai hegyimentés hosszú távú jövőjét?

Ha sikerül megerősíteni a humán és pénzügyi bázist, akkor szép jövő áll előtte, fejlődési lehetőségekkel. Ha nem, akkor egyre inkább az önkéntesek lelkesedésére fog épülni, ami hosszú távon nem biztos, hogy fenntartható.

Amennyiben meg tudjuk őrizni a rendszert, amiben most dolgozunk, hogy minden megyének külön csapata van, minden megye saját maga oldja meg a saját hegyi zónára visszavetítve, hogy a hegyimentő csapatoknak hol lehet bázisa, hány hegyimentője kell legyen és milyen felszerelésre van szüksége, valamint ha továbbra is ugyanezt a segítséget megkapjuk a megyei tanácsoktól, és a helyi önkormányzatoktól, akkor különösebb problémát nem látok.

Ha viszont a jelenlegi átszervezések során nem arra összpontosítunk, hogy a jól bevált rendszert megtartsuk és akár egy kis plusszal azt vigyük előre, hanem teljes mértékben át akarnánk szervezni, egy újra lecserélni, az már problémás lehet. Jelenleg minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a megyei tanácsokkal, a megyei hegyimentő szolgálatokkal és az országos szövetségkel közösen fellépve megtartsuk a jelenlegi rendszert, továbbfejlesztve azt különböző helyi döntéshozói jogkörök bővítésével és erősítésével.