Doboka, avagy a csausiszta történelem-átírás egyik… fellegvára

A nyár szelfivé merevedik a telefonokon, esetleg (búmerveszély!) emlékké szelídül a zöldjüket lassan elengedő fák árnyékában. Az embernek nincs is kedve nekivágni a világnak. Elkezdődött az iskola, aztán az egyetem, tömegek zárják el a szabadulni vágyó polgár elől az egérutakat. Elheverünk a tévé előtt, egy melegebb zugban, kezünkben egy könyv, kezünkben egy táblagép, kezünkben egy telefon, egy pohár bor, egy pohár fű… és várjuk a tavaszt.

Én is ezt szoktam csinálni október és március, na jó, április közt. Rendezgetem a papírjaim (az íróasztalon), firkálmányaim, fotóim (a számítógépen.) Nemrég történt, hogy valamelyik rádióban hallottam, egy quad felborult Dobokán, persze ült rajta egy pasas, aki jól odaverte magát, élesztgetni kellett. Utálom a quadokat. A quadosokat nem utálom, az csúnya szó, de nem is rajongok értük. Pökhendi alakok, felverik a délutáni rétek, dombok csendjét, az arra járót csak azért nem gázolják el, mert azért jó esetben börtön jár, de lazán elbőgetik mellettük az ostoba gépüket, szórják a port, sarat szanaszét, mert nekik lehet ám, öcsém… szívesen betiltanám az összes nyavalyás quadot, ha tehetném, legalábbis a természet lágy ölén. De Isten látja lelkem, nem kárörvendtem a dobokai pasas baján.

Az ember nyugodtan sétálgathat a dobokai várfalon. Ha szekérrel nem is, gyalog biztos.

Az jutott eszembe, hogy – tessék elképzelni: Kolozsváron születtem, itt élek azóta is, és még sose jártam Dobokán. Pedig alig 40 kilométerre van a várostól. És van ott egy híres-nevezetes vár. Meg egy Rhédey-kúria (elvileg, ha még áll). Meg egy Teleki-kastélymaradék is. Meg még ki tudja, mi.

No, egy szombaton beültem az autóba, mindenféle nehézség nélkül elhagytam a várost (tényleg, sehol se volt dugó) és háromnegyed órába se telt, máris ott álltam Doboka központjában. Bal oldalamon a polgármesteri hivatal, egy tágas udvar mélyén, a kerítés előtt egy hatalmas táblán ott állt, hogy hol vagyok és miféle csodák vannak körülöttem. Igazi csodák is voltak azon a táblán: a récekeresztúri bölényfarmon jak is van. Mit keres Kolozs megyében a jak, a Jóisten tudja.

Na de merre van az a fránya dobokai vár? Benéztem a polgármesteri hivatallal szemben levő kocsmába. Két polgár iszogatott (délelőtt 11 óra körül járt az idő). Kérdeztem a várat, ó, az könnyű, mondta az egyik, a beszédesebb. Kimegyek, aztán előre, aztán egyszer csak balra. Valóban könnyű.

A dobokai ortodox templom udvarán egy sír. A síron felirat: Perșa Ioan diacul. Vagyis Perșa Ioan, a deák. Szépen összecsúsztak a nyelvek.

Na és a Rhédey-kúria, az merre van? Ó, az… hát az… nincs. Összeomlott? Nem. Csak… na jó, megsúgom. (Figyelem, enyhén szürreális rész következik!) Az magánügy. Nem értettem. A polgár felállt odalépett hozzám. Ha a sörösüveg nyaka csirke lett volna, meg is nyuvadt volna. Na szóval, maga, látom, jó román (nagyot haraptam az alsó ajkamon, erősen kísértett a nevetés), elmondom. Elmegy itt jobbra, mintha kimenne a faluból, de nem megy ki, nem ám, bent marad, érti… bent…

Bólogattam sűrűn, hogy értem, ezt nem lehet nem érteni, bent maradok, mint egy jó román. Na, és akkor, folytatta a polgár, átmegy a hídon… de nem a nagy hídon, hanem a kicsin, mert ha a nagy hídon megy át, vége! És ott lesz. A kis hídon megy, érti, a kicsin… Mondtam, értem, a kicsin és kihátráltam a kocsmából. A polgár az autóig követett, szelíden lóbálta a sörösüveget és mondta, mondta: Nem a nagy hídon, a kicsin, ott megy, megy…

A dobokai református templom. Az embernek óhatatlanul Jékely Zoltán verse jut eszébe, a marosszentimrei templomról. Mindkettő megvan, áll, szép. Csak a hívek fogynak.

A visszapillantó tükörben láttam, integet. Visszaintettem. És mentem. Először előre, aztán egyszer csak balra. És tényleg, a kis dombon ott állt a dobokai vár. Illetve az, ami megmaradt belőle. Néhány fal. Az ember besétálhat, felmászhat a valóban vastag falakra, végigsétálhat rajtuk, elnézheti a völgyet jobbra is, balra is, eltöprenghet azon, hogy is nézett ki az erődítmény annak idején (mert egy fia tábla, rajz, felirat, nem sok, annyi sincs a helyszínen). A dobokai vár nem is a látványossága okán fontos.

Ez a halom volt a csausiszta történelem-átírás egyik fellegvára.

Sokan tudják, hogy kábé a hatvanas évektől kezdve a hazai internacionalista kommunizmust szép csendben kiszorította a nemzeti (nacionál-) kommunizmus. Amelynek egyik alapvető törekvése a román (dák) gyökerek felmutatása, a saját mítoszok megteremtése és az elsőbbség igazolása, mármint a „hódító” magyarokkal szemben. Voltak ennek a mozgalomnak élen járó tudósai, például Ștefan Pascu történész és Constantin Daicoviciu (ő legalább régész is volt), akik, ha tetszik, minden áron rá akarták húzni az ideológiai gatyát a valóságra. Az alapot Anonymus Gesta Hungarorum című krónikája szolgáltatta, pontosabban annak egy része, amelyben egy bizonyos Gelu nevű blachról, vagyis oláhról, vagyis románról esik szó.

Gelu, a román. Lehet, életében nem járt Dobokán. De a mellszobra ott ágaskodik, mint helyi héroszé.

A fent említett tudósok az anonymusi szöveg homályos utalásai alapján azt találták ki, hogy ennek a Gelunak Dobokán volt a vára. És 1964-ben elindultak (még vagy nyolc régész társaságában), hogy megtalálják a Román Szent Grált, a Nagy Árkánumot, amely bizonyítja, hogy először a románok voltak itt, Erdélyben, s csak utánuk érkeztek a kurafi magyarok.

Na, ástak, ástak, olyan 1967-ig (a régészetben ez kicsit vicces, a hírek szerint, egy komplex ásatási terület alapos feltárása sokkal több időt vesz igénybe), aztán siettek kijelenteni (gyakorlatilag nulla konkrét bizonyítékkal a kezükben), hogy igen, hurrá, Doboka Gelu vára, aki a magyarok beduvadása előtt már ott volt és békésen tett-vett.

Amit nem mondtak el: a 9. századig találtak emberi jelenlétre utaló nyomokat, aztán semmit, egészen amíg a magyarok megérkeztek. Szóval büdös volt ez a Gelu-sztori erősen. Na de a derék gazember-tudósokat ez nem érdekelte. És olyan szívósan terjesztették a Gelu-mesét, hogy beleivódott a román köztudat szövetébe, olyannyira, hogy a történelemkönyvekben jóval a rendszerváltás után is arról értesülhettek a nebulók, hogy hej, a jó öreg Gelu ott védte az ősi román földet a betörő magyarok ellen. Néhány román történész, újságíró cáfolta Pascuék történelem-eltörlési kísérletét, nem nagy sikerrel. A történelem kerekei lassan őrölnek, mondják.

Balra: a nevezetes kendilónai körisfa, amely alatt a legenda szerint az egyik Kendi urat fülön csípték. (Forrás: Zakariás Erzsébet Képek könyve. Táj- és kultúrtörténet képekben című kötete). Jobbra: a nagy fa a vadásztoronyhoz vezető úttalan úton. Hogy milyen fajta, nem tudom. De jó nagy.

A táj viszont csodaszép, úgyhogy leheveredtem a vármaradvány közelében, hallgattam, hogy fűrészelik a télire való fát valahol a völgyben és nem, nem jelent meg Gelu szelleme ég és föld között.

Aztán elindultam megkeresni a Rhédey-kúriát. A nagy hidat megtaláltam, ám a kicsit sehogy se sikerült. Mikor már harmadszor fordultam meg (a GPS se segített, nyoma se volt rajta az objektumnak), gondoltam, egye fene, átmegyek a nagy hídon, lesz ami lesz. Átmentem, neki a dombnak, semmi. Kérdezgettem a nem kocsmázó embereket, csak a fejüket rázták: ilyen ház náluk nincsen. Végül feladtam, őszintén és töredelmesen bevallom. (Itthon megnéztem: hát, a tavaly még állt, így.)

Felmentem a szemközti dombra, megnéztem a református templomot. A csinos (és jó állapotban levő, felújított) kis épület ott egyensúlyozott a lejtő szélén, mint egy artista. Nehéz is ebben a faluban istenházának lenni, amikor 12 darab magyar lélek lakik benne, ha igazak a hivatalos adatok. Bemenni nem lehetett, nekidőltem kicsit a kapufának, elmajszoltam egy almát, aztán intettem a Jóistennek, hátha épp arra van dolga és mentem visszafele.

Odalent a völgyben megálltam egy percre, egy palack vízért. Az út másik oldalán tatarozták épp a művelődési házat. Átmentem, benéztem a védőháló mögé. A kertben egy Gelu-mellszobor állt. Hősiesen.

A kendilónai Teleki-kastély talpon maradt vadásztornya. Hogy meddig marad még talpon, ha nem avatkozik valaki közbe? Jó kérdés.

A boltban megkérdeztem az eladó hölgyet, ki faragta a Gelut. Fogalma nincs, mondta. És tényleg itt volt főnök? Azt mondja a polgármester, nevetett a hölgy. Ja hát persze, nevettem vissza rá. A polgármesterek csinálják a történelmet. Mi csak szavazunk rájuk. Nevetve búcsúztunk.

Dobokától egy nekirugaszkodásra ott van Kendilóna. A Kendiék Lónája. A Kendi család elég balszerencsés népség volt. Pedig megvolt a lehetőségük, hogy Erdélyország sorsát alakítsák. Az egyik Kendi, bizonyos Ferenc Erdély vajdája is volt. Amíg Izabella királynő (tudják, János Zsigmond mamája) le nem vágatta a fejét. Később ennek a Ferenc vajdának a fia is hasonló sorsra jutott, őt Báthory Zsigmond fejdelem nyakaztatta le. Még később történt, hogy egy bizonyos Kendi István nevű erdélyi kancellárt is le akartak kapni a tíz körméről, ezúttal Báthory Gábor lett mérges valami összeesküvés miatt – no de a kancellár idejében meglógott a hóhérpallos elől.

A torony belseje. A földszint viszonylag veszélytelen (persze, bármikor az ember fejére zuhanhat a mennyezet, a fal). Lépcsők már csak mutatóban vannak, lógnak csinosan a levegőbe.

Szóval, a Kendi család lassan kikopott a történelem nagy színpadáról, jöttek más családok, és a birtok végül a Telekiek kezébe került, akik mutatós kastélyt húztak fel Kendilónában. Csakhogy az egyik Teleki kicsit túlzottan szimpatizált a kurucokkal, mire a labancok nekimentek a kastélynak. Persze, később megjavították, de már nem volt a régi.

Aztán az 1900-as évek első felében végleg kicsúszott a Telekiek kezei közül. Pár tulajdonosváltást követően egyenest bele a kommunisták markába. Akik termelőszövetkezetet csináltak belőle, hát persze. Ma két épület áll a birtokon: egy vadásztorony, meg egy másik építmény, de abban öregotthon működik, coki, nem lehet csak úgy besétálni.

A vadásztornyot hamar kiszúrtam, ott magasodott a fák között. (Miért is vadász, futott át az agyamon, hát Újfalvi Sándor erdélyi vadászatokról írott könyvében említi, hogy a puskák irtó gyatra jószágok voltak kábé a 19. századig, hogy a fenébe talált el bárki bármit is olyan magasról, messziről?) Néztem, merre az odavezető út… sehol. Körülötte nyilván kialakult a birtokrend. A jobb oldalon módos lakóház, a bal oldalon az öregotthon, közben egy üres telek, rajta hatalmas fa.

A kendilónai református templom. Előtérben a díszes kapu, ahol annak idején a helyi arisztokrácia ment be a templomkertbe. Most már nincs se arisztokrata, se nyitott nagykapu.

A legendárium szerint annak idején valahol itt állt a nevezetes kendilónai kőrösfa (avagy kőrisfa), amely arról volt híres, hogy pont alatta fogták el valamelyik lenyakazandó Kendit. No, ez a fa lehetne akár amaz is, noha meg nem tudom mondani, kőris-e.

Felkötöttem a gatyámat és nekivágtam az úttalan útnak. Az elején könnyű volt, a telek füve nem ellenkezett, csak a két oldalt levő kerítés mögül acsargó ebekre figyeltem a szemem sarkából, nehogy hézagos legyen valahol a drót. A telek végén viszont igazi csalánerdő fogadott. Meg minden egyéb bokor, gaz, szederindák.

A minidzsungel kellős közepén, a torony előtt egy igen civilizált tábla állt, amelyre gondos kezek ráírták a Teleki-kastély történetét. Mondanom sem kell, két nyelven, igazán felvilágosultan: románul és angolul. (Eljátszottam a gondolattal: Stanley biztos bemerészkedne idáig, ha itt sejtené Livingstone doktort.) Az utolsó mondat a kedvencem, idézem:

Benéztem a toronyba. A felmenéssel kizárólag bajnok falmászók próbálkozzanak, lépcső ugyanis rég nincs, és a fal is olyan, hogy bármelyik pillanatban bedőlhet. Viszont szépnek szép lehetett, mármint fénykorában. Meg impozáns, a maga égnek meredő virilitásában. De hogy ezt ki fogja helyreállítani valaha is?! Olvastam a sajtóban, hogy próbálkozik a község. Szerintem sok zsák pénzre lenne szükség. És hát csak a toronyért meg a dobokai falakért ki jönne el idáig?

Ez a plakát nyári helyhatósági választások idejéből maradt itt, a templommal szemben, egy kapun. Balra Doboka község polgármestere. Csak jó ember lehet, ilyen kalappal. És írja, írja a történelmet.

Kiverekedtem magam a bozótból és behajtottam a faluba, a református templom mellé. A pompás épület (ez is szépen felújítva) zárva volt, persze. Bekopogtam a parókiára, otthon is találtam a tiszteletes asszonyt: mosolygós, megnyerő hölgy. Azonnal átjött velem, kinyitotta a templomot, mesélt, mesélt, elmondta, hogy bár 100-nál kevesebb magyar ember lakik a kábé 700 lelket számláló faluban, egy ideje fiatalok költöznek ki Kendilónára, akik itt képzelik el az életüket. Ami valóban jó hír.

Elbeszélgettünk kicsit a templomkertben, a barokkos, teledíszített (és régóta zárva álló) arisztokrata kapubejárat mellett (na igen, minek legyen nyitva, ha elfogytak az arisztokraták?), aztán elköszöntem és elindultam hazafele.

Azon töprengtem útközben, tényleg fontos-e az, hogy ki volt itt előbb. Kinek magasabb a vadásztornya. Satöbbi. Vagy az (lenne) a fontos, hogy ha már így hozta a történelem, tiszteljük egymás kultúráját… és vagyonát, amelynek jó részét bizony elkoboztak a magyaroktól az elmúlt 100 évben. Na, itt lenne még mit tenni. Dobokán innen és túl.