Bocsássa meg nékünk a Doomnezeu, ezt a koncertet sem hagyhattuk ki

Bocsássa meg nékünk az Úr a tritónuszainkat, és áldja meg szíveinket heavy metállal! – így fejezte be mondandóját a román stoner/doom metált játszó Doomnezeu énekes-gitárosa, művésznevén Manole, egy nemrégiben vele készült interjúban.

Így a huszonegyedik század második évtizedében jobban nem is lehetett volna mondani. A tritónusz hangközt évszázadokig kerülték a zeneszerzők, főleg a középkorban és a reneszánsz idején – ez volt a diabolus in musica, disszonanciáját egyenesen ördöginek tekintették. A hosszúra nyúlt feszültség és feloldatlanság miatt talán, hiszen ha nincs feloldás, akkor feloldozás sincs.

jobbára a Beatles, Jimi Hendrix és a Black Sabbath nyomán. Utóbbi annyira elterjesztette a használatát, hogy mára már a metálzene számos alműfajában egy bevett, beépült elem. Mint tudjuk, az ördög sosem alszik, lehetne-e tehát jobbat kívánni ennél, mint amit a fent említett Manole mester kívánt? Nemes egyszerűséggel: nem.

Még az év végén, december 28-án volt alkalmam elcsípni Kolozsváron a Flying Circus Pubban ezt az obskúrus Doomnezeu nevű ekkléziasztikus bandát – napos, holdas, csuklyás, csuhás, leples, népies, pilótaszemüveges és keresztes meg mindenfélés kosztumökben, anonimitásukat megtartani kívánó zenészekkel. Hagyományt akarnak teremteni a téli ünnepek idejére időzített koncertjeikkel – tavalyelőtt, azaz 2024-ben is megnéztem őket szintén ugyanott, viszont december 20-án, tehát még karácsony előtt.

A két ünnep közötti limbóban öröm volt befejezni így az évet, hiszen a 2019-ben megalakult és a román színtér porondjára lépett zenekarnak volt ideje igen profi módon letenni valamit az asztalra, az elmúlt év végi koncertjükön pedig érezhető volt, hogy még nagyobb odafigyeléssel dolgoztak, mint eddig. Már abban is észre lehetett ezt venni, hogy az amúgy keskeny és hosszú pincehelyiség nem túl keményműfaj-barát akusztikája ellenére

Adott egy mélyortodox ország, félúton Nyugat és Bizánc között, de inkább szenvedélyes bizánci lelkülettel, egyházi pompával és nem utolsó sorban egy nagyon ősi zenei hagyománnyal. Amivel ha akarunk, ha nem, magyarként is szembesülnünk adatik, de ez nem olyan nagy kunszt, ha egy kicsit is körbenézünk, hány szláv ország vesz bennünket körül és milyen vallási (és zenei) hagyományok társulnak hozzájuk.

A Doomnezeu-ról annyit tudni, hogy mindannyian szeretik a templomi/egyházi zenét…nyilván az ortodoxot, meg – ahogy elnéztem a maszkokból kikandikáló fizimiskájukat, nagyjából ilyen harmincas-negyvenes generáció lehetnek. És valószínűleg ezzel kelnek és fekszenek, mert isteni a produkció: persze, hogy ilyet is csak Bizáncban meg a Balkánon lehet, ilyen ortodox dallamokat Type O Negative-ba és Electric Wizardba ojtva előadni, nagyon finom szubverzióba csomagolva. Tudjuk milyen a metál: mindennel szembemegy, nem fél semmitől.

Lucifer's Light Photography / Facebook

hogy van itt először is 1. nagyon komolyan vett zenei hagyomány, ami nincs megmocskolva – a bizánci egyházi zene 2. meg egy másik nagyon komoly zenei hagyomány, ami szintén nincs megmocskolva, mert azt ennél jobban már nem lehet – a dirty rock’n’roll, a maga pont jókor beütő gyors passzusaival 3. meg egy harmadik komoly zenei hagyomány, a doom metál, kezdve a Black Sabbathtól végezve a fent említettekig. (Még úgy is, hogy a fent emlegetett Type O Negative-ot a Doomnezeu tagjai nem is ismerték vagy hallgatták, csak később, a sok asszociációt követően, amint az a hivatkozott interjúból is kiderül.)

Ha arra gondolok, hogy a metál sosem félt semmitől, és mindennel szembement, akkor azt is el lehet mondani,

nevezetesen azzal, ahogy a vallással és a vallásos meggyőződéssel kokettál. Hozták már hírbe a metált blaszfémiával nemegyszer, és léteznek vállaltan sátánista zenekarok is (egészségükre), illetve voltak olyan hullámai, amik nemegyszer botrányba, műemlék-rongálásba (zakkant és lázadó norvég tinédzserek templomgyújtogatásai a kilencvenes évek elején), meg ateizmus is van bőven ebben a műfajban, mégsem lettek tőle egész társadalmak istengyalázók, ateisták vagy egyebek.

Megjegyzés: a keresztény metál azért sose volt igazán elég tökös. A Doomnezeu viszont az. Pont attól, ahogy ezeket a dallamokat, szövegvilágot, archaikus román nyelvvel való játékot összefésülik a dalaikban. Van itt karácsonyi ének-feldolgozás, van kegyelemért kiáltó ima, van gonosszal való megküzdés-történet (Ronnie James Dio-allúziók!), és van humor: azt az Ördög is, az Úr is egyaránt szereti.

Lucifer's Light Photography / Facebook

Na és ebből lesz a Doomnezeu a maga isteni dallamaival, finom humorával, (az egyébként most már elég sok precendenssel rendelkező, lásd Mgła, Batushka) anonimitásba burkolózó tagjaival, akik között, mint kiderült, van…egy magyar. Van az ortodox egyházi zenének egy olyan súlya és dallamvilága, ami ugyanúgy intenzív érzelmeket és hangulatokat képes összefogni, mint a metál, vagy például Wagner. Ehhez tenném hozzá, hogy az elképesztően odatett hangzás mellett az együttes minden tagjának remek énekhangja van, az énekesen kívül a másik két gitáros és a basszer, valamint a két énekesnő is szuper.

Jesus Christ looks like me, dörögte Peter Steele a Christian Womanban ironikusan. Az újkomolysággal kevert finom alányalás ezeknél viszont abban rejlik, ahogy mondjuk Atotțiitorul című szerzeményben elkalandoznak valahova a román sanzondallamok dojnás hangulatába – szinte érezni a dohos stílbútorszagot és a vékony sárga viaszgyertyák füstjét, kintről pedig behallatszik a hagymakupolából a harangszó, meg a tehén kolompja. Meg az elszállt okkult imagéria, és a bokáig lehangolt gitárok.

Hogy van víziójuk. Benne van ebben minden, amit a forradalom utáni generáció fölfedezett magának. Rettenetesen élveztem, üde színfoltok ezek a román metálszcénában. Micsoda buli volt, uramisten.