„Nem azért vagyunk emberek, hogy a bolttól a konyhánkig csoszogjunk” – interjú Szálinger Balázs költővel

Kályha Kati című, Nagybánya román megszállásáról írt drámáját nemrég mutatták be Budapesten, jelenleg pedig a mohácsi veszedelemről készül darabot írni, de még mindig fészkelődik, ha drámaírónak nevezik: alapvetően költőnek tartja magát. A Kolozsváron indult szerző tavaly otthagyta a Magvető Kiadót, és a legutóbbi kötetét magánkiadásban adta ki. Utólag úgy érzi, hogy jól döntött, hiszen több százan előfizettek a magánkiadásra, ráadásul sok figyelmet kapott a szokatlan lépés miatt is. A jelenleg a szülővárosában, Keszthelyen élő költőt írásban kerestük meg, és megkérdeztük többek között, hogy hogyan talált rá a Nagybánya-dráma témájára, hogyan ismerte meg ő személyesen a mai várost, mit gondol a mítoszok fontosságáról, Kolozsvárról vagy éppen a hazaköltözésről. A költővel egyébként június elején, a kolozsvári könyvhéten találkozhatnak az érdeklődők.    Tavaly decemberben mutatták be a Radnóti Színházban Kályha Kati címmel a Nagybánya román megszállásának idején játszódó darabodat. Ez már a sokadik szál amivel (a tágabb értelemben vett) Erdélyhez kötődik a pályád. Hogyan, miért kezdett el érdekelni maga a téma, Trianon és következményei, és miért éppen Nagybánya lett a színhelye a darabnak? Mindig is érdekelt a történelem. Ha antikváriumba lépek, sosem az irodalomhoz megyek először, a történelem, a szociológia, a néprajz mindig izgalmasabb nekem. Pár éve Király Lászlóval meg Király Zolival voltunk együtt Nagybányán, Laci bácsi sokat mesélt a pár évtizeddel ezelőtti városról. Aztán érdekelni kezdett, és rátaláltam a Hungaricana felületén a teljes digitalizált nagybányai sajtóra. Az ember ilyenkor mindig megnézi, hogyan jelent meg a sajtóban a történelem. Túl sokat olvastam, kezdett ismerősöm lenni a város. Azok a finom változások a sajtónyelvben, amelyek a megszállás heteiben történtek, döbbenetesek voltak. Nem is volt esélyem, hogy ne foglalkozzam a témával.   A darab megírása előtt dokumentációs céllal egy hónapot éltél is Nagybányán a családoddal. Milyen volt ez a hónap, milyen élményekkel gazdagodtál? Milyennek ismerted meg a mai Nagybányát, és mennyiben különbözik ez a város attól a Nagybányától, amiről a darab szól? A csodálatos Teleki Magyar Házban volt a szállásunk, ami azért is volt jó, mert Dávid Lajos (A Teleki Ház egyik munkatársa – a szerk.) személyében remek helytörténész közelségében lehettem. A vendéglátókon keresztül szépen kinyílt előttünk a helyi világ, az egy hónap alatt már volt autószerelőnk és varrónőnk is, a piacon meg a Ligetben már a második héttől megismertek minket. Sokat beszélgettem Várvédő Zsolttal a főtéri antikváriumban, az egész nagybányai múlt a fejében van, az egyik anekdotája szinte szó szerint bekerült a darabba. Dávid Lajos összehozott Balogh Béla történésszel, tőle is fontos dolgokat tudtam meg, hogy nehogy mellélőjek a drámában, nagyon fontos volt a történelmi hitelesség. Sokat körtúráztunk, Zsibótól Máramarosszigetig bejártuk a környéket. Hogy mennyiben különbözik a mai város a régitől? Van a régi Nagybánya körül egy százezres lakótelep, nagyjából ennyi. De az ember képes felvenni egy régi szemüveget: én fél lábbal a régi városban éltem ott.   Hogyan fogadta az előadást a budapesti közönség, milyen visszajelzéseket kaptál eddig? Egyelőre minden előadás telt házzal megy, és a kritikák is jók.   Korábban Al-dunai álom címmel Orsova környékének is szenteltél egy könyvet, miután ott szintén éltetek egy hónapot. Arra a vidékre mi vezérelt? Egyszerű gyerekkori álom, aminek akkor jött el az ideje, hogy utánamenjek.   Ada Kaleh szigetének pusztulását egy interjúban az Atlantisz-mítosszal állítottad párhuzamba. Miért fontosak a mítoszok az identitásunkban, illetve a történelmünkben? Mert nem azért vagyunk emberek, hogy a bolttól a konyhánkig csoszogjunk, és ez töltse ki az életünket. Itthon, Keszthelyen, ahol két éve élek, is van egy nagy mítosz: Festetics György gróf mítosza. Széchenyi nagybátyja volt, és hozzá hasonlóan elképesztő dolgokat vitt véghez. Lehetne sorolni a város pontjait, hol érződnek máig az ő döntései, a kastélytól az egyetemig, hiszen máig meghatározzák az ő évtizedei a város arculatát. De ennél sokkal fontosabb a mítosz. Festetics György nem azt csinálta, hogy dacosan szembement a teremtés lehetetlenségével, hanem egyszerűen nem foglalkozott vele. Ha úgy kelt fel, hogy van értelme kultúrába fektetni, akkor megcsinálta, és a város kétszáz év után is nagyrészt erről a tőkéről szüretel. Sajnos folyamatosan pereg a vakolat a gróf építményéről, egyszerre pusztul a belváros és egyszerre szeretetnyelv a térkövezés, de szerencsére mindig marad annyi, amennyi reményre ad okot. A Helikon, a kétévente megrendezendő középiskolás művészeti verseny pár napra több ezer diákot hoz ide ebbe a húszezres városba, ez mindenképpen a gróf szándékához méltó teljesítmény. Egy kisváros művelődésszervezői elbírnak ezzel az emberfeletti feladattal, de nem bírnának el vele a gróf mítosza nélkül. Ezért fontos a mítosz.   Említettem, hogy sok szálon kötődik Erdélyhez a pályád, hiszen itt is indultál, Kolozsváron jelent meg az első két köteted, így tiszteletbeli erdélyi szerzőnek tekintenek sokan. Mi a története a te erdélyi indulásodnak? Tusnádi tábor, már-már abbahagyja a joghallgató az írást, találkozik a helyőrségesekkel, és lassan kikopik a jogról – félszavakban ennyi.   Hogyan látod a mai Kolozsvárt, és mit jelent neked ez a város? Kolozsvár csodája, mint minden fővárosé, az állandó megújulás. Hogy fél év alatt is változik annyit, ami megrázza-felfrissíti kicsit az embert. A mai Kolozsvárt én sajnos már nem ismerhetem elég jól, ahogy az sem ismer már engem. De az a város, amiben költőként elindultam, mindig meghatározó marad.   Tavaly otthagytad a Magvetőt, és a magyar irodalomban párját ritkító módon magánkiadásban jött ki a legutóbbi, Koncentráció című versesköteted. Miért szántad rá magad erre a lépésre, és mik a tapasztalataid eddig? Az okokról már annyit beszéltem, hogy borzalmas, de innen, egy év távolságból nézve: az a helyzet, hogy a fő ok az, ami végül bekövetkezett. Sok szerencse kellett hozzá, a lépés egyedisége plusz sajtófigyelmet hozott, amit nyilván nem fogok már megkapni egy következő kötet esetében, de eufória volt az egész tavalyi év. Ebből a szempontból mindenképpen. Teljesen más olvasói viszonyokat tapinthattam meg, olyan közelségbe kerültem hozzájuk, mint soha. Megtapasztaltam, mennyivel mozgékonyabb vagyok így, hogy a magam kiadója vagyok, és szakmailag se hiszem, hogy rosszul jártam: se kevesebbet, se rosszabbakat nem írtak a kötetről, mint korábban.   Budapestet is otthagytad, és a szülővárosodba, Keszthelyre költöztetek. Sok lett a nagyváros? Nem valahonnan költöztem, hanem valahova. A szülővárosomba, ahova mindig is haza akartam jönni, de persze egyedül ezt nem tudtam volna megtenni, úgyhogy itt is a szerencse kísért, hiszen a feleségem is nyitott volt erre a lépésre. Én innen már nem is megyek sehova.   Régebben kizárólag költőként határoztad meg magad, a Kályha Kati után viszont most, ha jól tudom, Mohács-drámán dolgozol. Beszippantott a történelmi darabok varázsa? Miért éppen Mohács? Továbbra is maradjunk a költőnél: ha drámaírónak neveznek, fészkelődöm. Nem vagyok az. Baromi izgalmas a Mohácshoz vezető út, amikor sok, szinte mind a jó irányba mutató dolog, előjel, szándék egymást oltja ki, és középen egy tehetséges, de a körülmények foglyaként vergődő húszéves fiú, II. Lajos áll, aki nemcsak az életét adja, de a nevét is az ország tragédiájához. Az utókor pedig méltatlanul negatív bizonyítványt állít ki róla, pedig nem kevésbé volt áldozata a történelemnek, mint bármelyik közkatona.   Mik a legközelebbi tervek, mire számíthatnak az olvasók a közeljövőben? Lesz egy kis meglepetésem pár hét múlva, de erről egyelőre nem mondhatok semmit. Viszont egy jó kis csönd valóban nem ártana, szegény olvasók is megérdemlik már. Egyet tudok biztosan: június elején találkozunk a kolozsvári könyvhéten.