„Elfogytak az önkifejezés terei” – beszélgetés Birta-Székely Noémi irodalomterapeutával

Birta-Székely Noémi 1975-ben született Szilágysomlyón. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pedagógia–magyar nyelv és irodalom szakán, majd Budapesten, az ELTE Neveléstudományi doktori iskolájában szerzett doktori fokozatot. 2012-ben videotréneri képzettséget szerzett, majd 2022-ben a biblioterápia képzésen vett részt a Pécsi Tudományegyetemen. Jelenleg a kolozsvári BBTE Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézetének munkatársa, egyetemi docens. Kutatási területe a pedagógusok szakmai önismerete.   Hogy is kezdjem… orvosit végeztem, írással foglalkozom. De őszintén, amikor a terápia szót hallom, elsősorban nem az irodalom jut eszembe. Hanem például: többé-kevésbé elegáns rendelő, kanapé, nyilván a moziban vagy a tévében látott pszichológiai thrillerek alapján. Vagy esetleg egy helyiség, ahol körben ülnek az emberek, no meg a terapeuta. Szóval, pszichológus, pszichoterapeuta, háttérben pedig a nagybetűs Szakma. Hogy kerül ide az irodalom, ugrik az eszembe. Mint csizma az asztalra? Birta-Székely Noémi: Sokan kérdezik tőlem, hogy a kettőnek mi köze egymáshoz, hogyan, mikor került egymás mellé az irodalom meg a terápia. Ha vissza akarunk menni az időben, nagyon messzire eljuthatunk, de tudatosan az 1900-as évek elején kezdtek irodalomterápiával foglalkozni.   Azóta is eltelt már bő száz év. Persze, sőt, többről is lehet szó szerintem, csak a tudományban ragaszkodunk ahhoz, hogy le legyen írva valami a papírra, neveket kötünk valamilyen módszerhez. De úgy gondolom, és ezt alaposan le is írták már, ember és irodalom viszonyában mindig is benne volt a lelki kapcsolat. Azért olvasunk, mert jót tesz nekünk. Anyuka, apuka azért olvas esténként a gyermekének, mert úgy érzi, ezzel a lelkét simogatja, valami pluszt tud adni a kapcsolatnak. Mindig is volt az irodalommal kapcsolatban egy ilyenfajta gyógyító szándék. Az irodalmi szöveg tudatosabb használata, vagyis hogy valamit el akarunk érni vele, később kezdődött. Ez a folyamat egy olyan szociális térben indult el, mint a könyvtár. A könyvtárosok kezdték elsőként a terápiás módszert terjeszteni. Kézenfekvő volt, hiszen ott volt a polcokon az irodalom. Aztán a pszichológusok is elkezdték használni.   Bocsáss meg, akkor ezek szerint elmondható, hogy az irodalomterápiát úgymond, amatőrök használták elsőként? A könyvtáros nem pszichológus. Tisztázzuk a fogalmakat. A biblioterápiának alapvetően két ága van: a fejlesztő és a klinikai ág. Ezeket külön kell választani. Én a fejlesztő ágban dolgozom, nem vagyok pszichológus. A polgári szakmám: tanár. Pedagógus vagyok. Tanárszakosokkal foglalkozom, szívügyem a tanárképzés és folyamatosan próbálok olyan módszereket megtanulni, amelyekkel a tanárok személyiségfejlődését segíteni tudom. Ilyen az irodalomterápia is. Amit viszont elkezdtem a szakmámon kívül is használni. Van most egy csoportom a megyei könyvtárban, amely A könyvespolc előtt néven fut és havonta egyszer találkozunk. Felnőttekkel dolgozom és olyan témákkal foglalkozunk, amelyek az ember életében fontosak: a boldogságtól a halálig minden olyan egzisztenciális probléma szóba jöhet, ami bárkit érint. A biblioterápia fejlesztő ága az egészségesek terápiája. A másik ág a klinikai irodalomterápia, ezt a pszichológusok és pszichoterapeuták művelik és a pszichiátriai betegek gyógyításában alkalmazzák. Azt is el kell mondani, hogy ez a módszer többnyire kiegészítő terápia. Ritkán fordul elő, hogy egy pszichiátriai betegnél csak ez az egy módszer segít. A problémától függően komplex beavatkozások szükségesek. A fejlesztési ágra visszatérve: a leggyakrabban az önismeretre fókuszálunk. Az irodalmi szövegeket tulajdonképpen eszközként használjuk. Nem elemezgetünk, nem azt próbáljuk meghatározni, hogy egy szöveg mennyire jó irodalmi szempontból, hanem arra összpontosítunk, hogy milyen lelki folyamatokat indít el az olvasóban. Ilyen értelemben az irodalom szó nagyon tág értelmet nyer, mert nem csak szépirodalmi szövegekkel dolgozhatunk, hanem például dalszövegekkel vagy bármilyen szöveggel, amelyről úgy gondolja a terapeuta, hogy segíthet, beindíthat valamit. Például, ha van egy olyan téma, mint a magány, akkor ezt feldolgozhatjuk egy dalszöveg vagy akár egy Facebook-bejegyzés segítségével is. Teszem azt, egy író vagy egy szakember ír egy bejegyzést a magányról, máris jó kiindulópont lehet. Ha megnézzük a szakirodalmat, azt látjuk, hogy az irodalmat, mint eszközt eleinte a költészet felől közelítették meg (poetry therapy). Aztán fokozatosan rájöttek, hogy nem csak a költészet alkalmas irodalomterápiára. Amúgy az én tapasztalatom azt mutatja, hogy leginkább a vers fér bele abba a másfél órás időkeretbe, amikor egy csoport összeül és közösen dolgozunk. A vers rövid, a vers sűrít. Egy prózai mű, novella, akár regény is lehet a kiindulópont, de akkor általában előre elolvassuk.   Ezek szerint az irodalmi kánonok, az irodalmi világ értékelése szerint csapnivaló szövegek is bekerülhetnek egy-egy terápiás foglalkozás repertoárjába? Amennyiben a terapeuta úgy érzi, hogy segítenek? Nem tudom, mit tudna segíteni egy csapnivaló szöveg. Azért az nagyon fontos, hogy egy szöveg jó legyen. Az én tapasztalatom azt mutatja, hogy a szépirodalmi szövegek jobban működnek. Ezért is használok többnyire szépirodalmat. Ugyanakkor van egy másik, szintén érdekes tapasztalatom e téren. Nem mondom, hogy a kánonhoz tartozó klasszikus szövegek nem működnek. De az ezekhez fűződő viszonyunkkal az a baj, hogy sokan ismerik a szerzőket. Olvasták, iskolában tanulták. Vagyis nagyon nehéz az ilyen szövegekkel dolgozni, mert már van egy, ha tetszik, megelőző hozzáállás, attitűd, akár az íróval, akár a szövegeivel szemben. Ezért nagyon gyakran használok kortárs szövegeket, mert úgy érzem, sokkal jobban működnek. A fentieken túl azért is, mert olyan témákat jelenítenek meg, amelyek a mai olvasóhoz közelebb állnak és olyan a nyelvezetük is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy Ady Endre- vagy egy József Attila-szöveggel nem lehetne dolgozni, de én sokkal gyakrabban használom Tóth Krisztina, Szabó T. Anna vagy Erdős Virág szövegeit.   Arra is gondolsz, amikor a klasszikus szövegek alkalmazhatósági nehézségeiről beszélsz, hogy például valakinek irtó rossz emléke fűződik hozzájuk, mondjuk, az iskolából? Például megalázó helyzetbe került egy egyébként gyönyörű József Attila vers kapcsán? Igen. Mondjuk, el kellett szavalnia a verset, nem sikerült és szégyenbe került emiatt az osztály előtt vagy egy színpadi helyzetben. Többek közt ezért használunk egy trükköt, amikor nagyon ismert szerző szövegével dolgozunk. Nem írjuk oda a nevet, hogy ne kerüljön elő semmiféle kapcsolódó előítélet, ami befolyásolhatja az olvasást.   Jó, akkor nincs csizma az asztalon. Na de mesélj egy kicsit magadról. Milyen utat jártál be addig a pontig, hogy irodalomterápiával (is) foglalkozz? Az irodalomhoz való viszonyom ott kezdődött, hogy nagyon szerettem olvasni gyermekként. Éjszaka is. Ma is hallom a szüleimet, amint kiabálják, hogy kapcsold le már azt a villanyt! Ötödik osztálytól kezdve kapott el ez az olvasási hév, s aztán továbbra is, a középiskolában. Ez a pályaválasztást is meghatározta, mert pedagógia, magyar nyelv és irodalom szakot végeztem a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Az irodalom nem lett a szakmám, inkább… hát, nem is nevezném hobbinak, de amit inkább a saját lelkemért vagy jólétemért, szívből művelek. Aztán amikor megszülettek a gyerekeim, bennem is megszületett a motiváció, hogy írjak, ezt amúgy már több írótól hallottam. 2013-tól kezdve publikáltam a Szivárványban, a Napsugárban, a Bárkában, a Hepehupában meséket, verseket, gyermekeknek szóló szövegeket. Három évvel ezelőtt egy társammal megalapítottuk a Kolozsvári Könyvklubot. Ott különböző programokat szervezünk. Nemrég elkezdtem egy podcast-sorozatot készíteni írókkal, költőkkel. Szóval elég sok irányban kapcsolódom az irodalomhoz. Az irodalomterápia valahogy ösztönösen ötlött fel bennem. Nem is ismertem a módszert, de már csináltam.   Erről beszéltél is. Hogy több száz éve működik az irodalomterápia, csak nem volt megnevezve. Igen. Nálam is így kezdődött. Kitaláltam egy tantárgyat a tanárszakosaimnak: szakmai önismeret. Azt éreztem ugyanis, hogy egy pedagógusnak nagyon fontos foglalkozni a saját személyiségével. De a képzésben sehol nincs erre lehetőség. Szóval, egy választható tantárgy keretében kidolgoztam egy ilyet és oda már vittem olyan gyakorlatokat, amelyek irodalmi szövegekre alapoztak. Maga az irodalomterápia módszere aztán egyszer csak szembejött velem, nem tudom megmondani, pontosan mikor. Fel is csillant a szemem, hogy ez mennyire nekem való. Beiratkoztam a pécsi tudományegyetemre, ott van egy ilyen szakirányú két éves képzés, azt el is végeztem. És azóta tudatosan folytatom ezt a munkát.   Tehát akkor csak volt egy képzés, amely az imént említett fejlesztési irodalomterápiáról szólt. Van papírod róla. Van. (Nevetünk.)   Említetted, hogy tanárszakosaid vannak… Igen, tanárképzésben dolgozom 21 éve, tanárszakosok, tanító-, óvodapedagógusok képzésében veszek részt, nekik tanítok alapozó pedagógiai tárgyakat. Emellett van a választható tantárgyam, amit említettem. És amit hét-nyolc éve csinálok. A visszajelzések szerint nagyon fontos, nagyon kell, sőt, sokkal több kellene, mint egy fél éves válaszható tantárgy. Mindig megkapom, hogy miért nincs több. De hát ez nem tőlem függ, sajnos, hanem ilyen a rendszer.   Melyik? A hazai képzési rendszer. Például, ha egy alapképzésen egy matematika szakos hallgató úgy dönt, hogy tanár is szeretne lenni, akkor fel kell vegye a pedagógiai modult, ami azt jelenti, hogy félévente van egy plusz tantárgya. Körülbelül ennyi az egész. Az alapképzésben nincsenek is választható tantárgyak. Kötelező tárgyak vannak, amit ha valaki végigcsinál, kap egy oklevelet, hogy lehet tanár egészen tizedik osztályig. Ha felsőbb osztályokban vagy egyetemen akar tanítani, akkor el kell végeznie egy második modult. Na, ott már vannak választható tantárgyak és oda be tudtam csempészni ezt a tantárgyat. A tanító- és óvóképzősök esetében már az alapképzésbe be tudtam tenni. Ők szerencsésebbek ilyen szempontból, több a gyakorlatuk, mint a tanárszakosoknak, mert más a tanterv.   Ha az ember szétnéz a neten, azt látja, hogy sokféle terápia közül választhat. A klasszikusnak nevezhető pszichoterápiás módszereken kívül van ott minden: zeneterápia, pszichodráma, művészetterápia, táncterápia… hogy csak a művészeteknél maradjak. Szinte az összes görög múzsa „szakmája” ott van a palettán, Kleiót és Urániát kivéve. De lehet, tévedek, és a történetírás és a csillagászat, asztrológia is terápiás módszerré vált. Mi a magyarázata, hogy a művészetek terápiás eszközökké is váltak? Úgy gondolom, hogy ez egy hiányterület az életünkben. Az iskolában is nagyon keveset foglalkozunk a művészetekkel. Annak ellenére, hogy a tantervekben ott van, hogy fejleszteni kell az érzelmi kompetenciákat is. Nagyon sok tanár át is siklik ezek felett. Nem tudja, hogyan kell csinálni, mert nem kapott képzést erre. A művészetek az a terep, ahol tudunk kapcsolódni a lelkünkhöz, ahol tudunk beszélni az érzelmeinkről, ahol egy kicsit felszabadulhatunk. Minden művészetterápia – az irodalomtól a táncig – olyan eszközt ad a kezünkbe, aminek a segítségével ki tudjuk magunkat fejezni. És ez az, ami az ember életéből, hétköznapjaiból hiányzik. Emiatt annyira menők ezek a terápiák.   Tehát azt mondod, hogy a hétköznapi életünkben nem tudjuk magunkat kifejezni? Nagyon kevés lehetőséget és eszközt kapunk rá. Mondjuk, egy író igen, mert neki az a szakmája, az írásain keresztül fejezi ki magát. De egy olyan ember, aki valamilyen rutinszerű munkát végez, bele tud egy kicsit savanyodni és ha nincs lehetősége, nincs egy olyan tér, ahol kimondhatja, amit érez, megmutathatja a lelkét, akkor ez negatívan hat az életére, a személyiségére. Ilyen esetekben tud nagyon jól működni a művészetterápia.   Nem akarom elővenni a régen minden jobb volt paneljét, de ez a… ez az egészséges önkifejezés sose volt meg? Mert nekem úgy tűnik, kortársabb oka van annak, hogy az ember nem tudja magát kifejezni, nem tud kommunikálni, nem tud beszélni az érzelmeiről, esetleg traumáiról, gondjairól. Mindig így volt ez, hogy az emberek küszködtek önmaguk kifejezésével? Biztos vagyok abban, hogy a hagyományosabb társadalmakban, közösségekben volt ennek tere, például amikor az emberek összegyűltek a fonóban és énekeltek, táncoltak. Napjaink metropoliszvilágában viszont elidegenedtünk. Mindenki rohan, végzi a dolgát, eltelik a nap azzal, hogy eljussunk a munkába, aztán irány haza, közben bevásárlás, főzés. A családi és létfenntartó cselekvések felgyűlnek, és sokkal több konfliktus és lelki betegség alakulhat ki emiatt. Elfogytak az önkifejezés terei. És akkor persze, ha találkozik valaki egy ilyen tevékenységgel a neten, felcsillan a szeme és kipróbálja, mert szeret táncolni, de egyébként nincs hol, nincs mikor.   Tehát tényleg van egy ilyen, hogy ha lenne hova eljárni táncolni, vagy egy szabadegyetemre… Igen, ha lennének közösségi terek, ahova az emberek eljárhatnának, közösségi élmények, amelyeket megélhetnének, sokkal könnyebb lenne. És itt egy picit szétválasztanám a hétköznapi emberi helyzeteket a szakmai oldaltól. Irodalomterápiával foglalkozom szakmai szempontból is, mégpedig tanárok esetében. Egy online csoportot vezetek gyakorló pedagógusoknak. És azt látom, hogy a pedagógusoknak abszolút nincs lehetőségük, hogy kibeszéljék magukat. Pedig nagy szükségük lenne rá. Nincs egy olyan szakmai háttér, ami támogatná őket. Tehát itt nem arról van szó, hogy én mint magánember elmegyek jógázni, hogy kieresszem a gőzt. Ez is nagyon fontos, hogy személyesen találjuk meg azt a tevékenységet, hobbit, ami segít kikapcsolódni. Hanem arról, hogy a pedagógus szakmai szempontból tudjon beszélni a problémáiról, ehhez kapjon megfelelő szakmai segítséget. Na, erre nem nagyon van lehetőség. Pedig nagy szükség lenne rá. Sok olyan problémát megelőzne, mint például a kiégés, ami elég gyakori a pedagógusok körében.   Úgy látom, Nyugaton hatalmas kultusza van a különböző terápiás módszereknek. Nálunk viszont, ugye, még nem annyira… kerülném azt a szót, hogy divatos. Mintha nehezebben szánnánk rá magunkat errefelé, hogy bármilyen terapeutához forduljunk. Talán szocio-kulturális okai vannak az ódzkodásnak, mondom tapogatózva. Talán az is oka lehet, hogy megszakadt egy hagyomány, például valahol ott, ahol a Ceaușescu-rendszerben egy tollvonással betiltották a pszichológiai képzést. Mi veheti rá az erdélyi embert, hogy eldöntse, terapeutához fordul? Hogy lehet ezen a görcsön segíteni? Jó kérdés. Ez nagyon jellemző, én is tapasztaltam, hogy az emberek azt gondolják, ha valaki terapeutához fordul, biztos bolond vagy valami hasonló jelzőt találnak ki rá. Aki megteszi, az is inkább titokban tartja és nem beszél róla, mert szégyelli. Azt gondolom, hogy van járható út, például ahhoz hasonló, ami Magyarországon elindult. Tagja vagyok a Magyar Irodalomterápiás Társaságnak és ott nagyon sok akció jellegű dolgot csinálnak, például orvosi rendelőkbe visznek irodalmat. Hogy a várakozó betegek olvashassanak verseket vagy olyan szövegrészleteket, amelyeket egy irodalomterapeuta kiválogatott. Az emberek érzékenyítése lehetne a megoldás. Azoknak a szociális, kulturális tereknek a megnyitása ebbe az irányba, ahol az emberek megfordulnak: egy étterem, egy kulturális kávézó, bármilyen közösségi tér, ahol emberek tudnak találkozni. Itt lép előtérbe a terápia azon tulajdonsága, hogy nem csak a pszichiátriai betegeknek való. Az egészséges embereknek ugyanúgy szükségük van erre. A mentális egészségről beszélek, amit nagyon sokszor hangsúlyozunk, mégis sokan félreértelmezik mondván, hogy a mentális egészség azt jelenti, nem vagyok őrült. Tisztázni kellene a fogalmat és nevelni, oktatni kellene az embereket.   Apropó, egy közoktatáshoz kapcsolódó kérdés. Azt tapasztalom, hogy – főleg a fiatalabb generációk esetében – nagyon sok szó esik a különböző traumákról. Sőt – ami az irodalmat illeti – egyre gyakrabban beszélünk traumairodalomról, mint valamiféle alműfajról. Van-e olyan értelmű próbálkozás, hogy az irodalmat, mint terápiás eszközt, bevigyék, bevigyük a közoktatásba? Annak érdekében főleg, hogy létezik az általános műveltség fogalma, na és annak részévé lehetne tenni, hogy vannak problémák, gondok, traumák, másrészt nem szégyen róluk beszélni. Én azt látom, hogy inkább a magyar irodalom tanárok részéről van érdeklődés ez irányba. Amúgy Magyarországon van irodalomterápiás képzés kimondottan tanároknak, ahol azokat a dolgokat tanulják meg, amiket egy tanár tud alkalmazni tanórán. Szerintem be lehetne vezetni és nagy lehetőségek rejlenek benne… én ismerek olyan tanárt, aki ezt csinálja is. Olvasás terén is, írás terén is. Egyébként az írást is használjuk, mint terápiás módszert. Tehát a tevékenységeink során nem csak olvasunk, hanem írunk is. Inkább expresszív írás zajlik, mint kreatív írás…   Ez az expresszív írás, ez mi is? Az expresszív írás lényege, hogy kiírjuk magunkból az érzéseket. Nem mindenki tudja őket kimondani. Az ilyen embernek sokkal könnyebb leírni, amit érez. Vannak ilyen gyakorlatok: például folytat egy megkezdett verset, kap egy lyukas szöveget, amit ki kell egészítenie, vagy egyszerűen arra reflektál, amit elindított benne egy irodalmi szöveg. Ezeknek a gyakorlatoknak a terápiás hatása ma már bizonyított. Ott van például James Pennebaker Gyógyító írás című könyve. Szóval igen, ez nagyon jól tudna működni a közoktatásban is. És nem csak traumák feldolgozása esetén.   Azt mondtad, hogy lehetne, tudna… Nem tudok helyzetjelentést tenni arról, történik-e ilyesmi az iskolákban. Ehhez egy átfogó felmérés kellene. De vannak olyan pedagógusok, akik csinálják.   Jó. Akkor kérdem másképp. Nincs benne a tantervben? Ez is egy téveszme, ami a tanterveket illeti. Nem csak pedagógusok, általában az emberek sokat hivatkoznak arra, hogy a tanterv túl zsúfolt. Nem tudom, ez honnan jön. Talán a régi rendszerből hozzuk magunkkal. A tantervek kompetenciákat kérnek számon. Azokat kell fejleszteni. És ezek közt ott van az írás is. Benne van a tantervben. Az, hogy a pedagógus ezt épp hogyan csinálja, ehhez  megvan a döntési és módszertani szabadsága. Nem köti őt semmi.   Jó, de ez akkor azt is jelenti, hogy neki, a pedagógusnak rá kellene találni a módszerre. Hát, igen…   És közben elég sok pedagógustól hallom, hogy én ennyit meg ennyit foglalkozom a gyerekekkel, alatta meg ott van a jéghegy nagy része, az irtó sok adminisztráció, amibe beleszürkül. Na most, hogy várhatjuk el akkor az abszolút jó szándékú pedagógustól, hogy menjen és olvasson és tanuljon, saját szakállra… és elkerüljön például olyan csapdákat, hogy hazamegy a gyermek az iskolából és azt mondja, már megint azt tanultuk, hogy hányban írta Jókai A kőszívű ember fiait. Ez nincs a tantervekben. Ez a fejekben van.   Ezt értem, de ha a gyermek ezzel jön haza, akkor az már nem az ő fejében van. Hanem az iskolában. Akkor hadd mondjam így: a tanterv, az egy dolog, az pedig, hogy a pedagógus hogyan dönt, mivel fejleszti a tanterv által számonkért kompetenciákat, egy másik dolog. Én úgy gondolom, nem a tanterv a hibás.   Ha nem a tanterv, akkor a tanár? Komplex dolog ez, mert nem gondolom azt, hogy tökéletes tanterveink vannak, de legyünk őszinték: amikor a tanár bemegy az osztályterembe, nagy százalékban az történik, amit ő akar. Szerintem nem baj, ha a tanár tanítja, hogy Jókai mikor és hol írta a regényeit, mert ez segít térben és időben is tájékozódni, a nagyobb baj az, ha megáll ezen a szinten, azaz az ismeretátadás szintjén, és nem lép tovább, nem fejleszt további képességeket. Irodalom esetén a befogadó-központú és kompetenciafejlesztő irodalomoktatást tartom fontosnak. Tehát ha hibákról beszélünk, azokra a tanárokra gondolok, akik a saját iskolai tapasztalataik alatt kialakult, rögzült nézeteik mentén tanítanak, sokszor nem tudatosan, álljon ez a védelmükben.   Tehát vannak olyan tanárok, akik hoznak magukkal…? De még mennyien. Sok ilyen pedagógus van. Főleg azok, akik nem veszik komolyan a munkájukat, vagyis nem elhivatottak. Ez a nehéz dolog a képzésben is. Hogy nincs elég idő ezeknek az előzetes nézeteknek a feltárására. Pont ez kellene. Hogy aki belép egy tanárképzési rendszerbe, azzal kezdje, hogy mit hozok én magammal abból a tizenkét évből, ami rám rakódott. (Talán csak a szülői szerep hasonló még a tanáréhoz, hiszen ez az a két szerep, ami egész gyermekkorunkon végigkísér és ami meghatározza majd, hogy mi magunk milyen szülők leszünk, vagy tanárok, ha ezt a pályát választjuk.) Mert azok az évek alakították a nézeteit: arról, hogy milyen a tanár, a pedagógus, milyen a tanulás, miről szól az egész iskola, milyen ott a hangulat. Na, hát ezekkel kellene kezdeni. Csakhogy ez nagyon időigényes és nagyon személyes. Tömegoktatás keretében nem tud működni. Márpedig tömegoktatás van, sajnos. Én ezt mindig elmondom és rábízom a hallgatókra, megcsinálják-e vagy sem. Több száz diáknál nem tudom ellenőrizni, hogy megtették-e. A szakmai önismeret órákon sokszor gyakoroljuk ezt a reflexiót, hogy természetes legyen és megmaradjon a későbbiekben is, de ebben elég kevés tanárszakos hallgató vesz részt.   Megoldás van erre a helyzetre? Csak úgy, ha nagyobb óraszámot kapnánk. És akkor lehetne személyesen foglalkozni minden jelölttel. A tömegoktatás azonban ezt engedi meg.   Mi a különbség a felnőtteknek és … nem felnőtteknek „szóló” irodalomterápia között? Annyiról lenne csupán szó, mint a klasszikus orvostudományban? Van orvos felnőtteknek és van gyermekorvos? Aki gyermekekkel dolgozik, járatosnak kell lennie az adott korosztály tekintetében. Aki például óvodásokkal szeretne dolgozni, ismernie kell az óvodáskorúakat, mert teljesen másképp néz ki egy irodalomterápiás ülés egy óvodában, mint mondjuk, a középiskolában vagy felnőttek esetében. A gyerekeket sokkal többet kell mozgatni, sokkal több interaktív eleme kell legyen a foglalkozásnak, mint a felnőtteknél. A felnőttek kibírnak másfél órát ülve és beszélgetve, a gyerekek viszont nem. Náluk több pedagógiai fogást kell bevetni, ami a korosztály sajátja.   Te egyébként foglalkozol minden korosztállyal? Nem. Egész kicsikkel nem dolgozom, nem volt rá lehetőségem. Annak ellenére, hogy tanítóképzősökkel dolgozom. Úgy érzem, ez a terep már nem fér bele az életembe. Az egyetemi hallgatók plusz a felnőttek, az elég. (Nevet.) De nem tudom, mit hoz a jövő.   A hétköznapi ember, mint én, általában úgy gondolkodik, hogy vannak testi és lelki bajok, betegségek. És ezeket az illetékes szakorvos megoldja, ha tudja. Viszont az utóbbi évtizedekben egyre több só esik a testi, szervi betegségek lelki okairól, vagy lelki komponenseiről. Talán böszme kérdést teszek fel: megoldhat az irodalomterápia testi nyavalyát? Ha igen, hogyan? Erre nem mernék igent mondani. Én is hiszek abban, hogy a testi és lelki dimenziónak van közük egymáshoz. Tudjuk, hogy az érzelmi problémák, a szorongás másodlagos, testi tüneteket is produkál. Én hiszek ebben, de nem tudom azt mondani, hogy ha valaki valamilyen fizikai betegségben szenved, ne menjen orvoshoz, hanem járjon irodalomterápiára, és meg fog gyógyulni. Az irodalomterápia nem képes csodákra. De az fontos, hogy ha valaki egy terápiás csoportban tud beszélni magáról, az jótékony hatású lehet. Persze, az is lehet, hogy nem. Nem mindenki számára működik ugyanúgy a módszer. Van olyan ember, aki azt mondja, köszönöm, én ebből nem kérek, nekem ez nem jó. Ezzel nincsen semmi baj. Nagyon fontos az, hogy tudatosan viszonyuljunk a terápiához. Mindig elmondom a csoportjaimban, hogy a terápiának csak akkor van értelme, ha mindenki őszintén tud jelen lenni. Megszólalni se kötelező, mert olyan is van, akinek ez nem megy. De akkor is végbemennek folyamatok az illetőben, ha nem szólal meg. A terápia akkor sem hatástalan. Ilyen esetekkel gyakran találkozom: emberek, akik hosszú ideig nem csinálnak semmi konkrétat a csoportos foglalkozás során, csak jelen vannak. Nem mellesleg: én a csoportterápiában hiszek inkább, mert a csoport olyan megtartó közeget jelent, ami egy egyéni terápia során nem jöhet létre. A csoport tagjai egymásra reflektálnak. Ez olyan terápiás tényező, ami lényegében arról szól, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal. Ugyanis nagyon sokan érkeznek azzal, hogy úgy gondolják, csak nekik van bajuk, és szégyellik. És a csoportban jönnek rá, hogy hoppá, nem csak én küzdök problémákkal, nem csak nekem vannak kétségeim, hanem neki is meg neki is, sőt, másnak sokkal komolyabb, mélyebb problémái vannak. És ez adja azt a megtartó erőt, amit egy egyéni terápia során nem lehet biztosítani. Ilyen szempontból a csoportterápia sokkal hatékonyabb.   Meg létrejön egy közösség. Az egyéni terápiában nem tud létrejönni a közösség, még két ember között sem, mert az egyik ember a terapeuta, a másik meg nem terapeuta. Ez igaz. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy kinek mi a komfortosabb. Az is előfordul, hogy valakinek kényelmesebb úgy beszélni magáról, ha egyedül van a terapeutával. Személye válogatja. És ezt tiszteletben kell tartani.   Persze, itt vita nincs. Csak a hatékonyságra, a közösségteremtésre gondolok… Igen. Például a nyílt csoportokban tapasztalom, hogy vannak a visszajáró tagok. Akik éppen azért térnek vissza, mert megtapasztalták ezt a közösségi erőt. A nyílt csoport egyébként arról szól, hogy az oda járó tagoknak nem kell elkötelezniük magukat. Akkor megy oda az ember, amikor szükségét érzi. Ezzel szemben a zárt csoport kialakításakor a jelentkezőnek el kell köteleznie magát és a terápia elejétől a végéig járnia kell. Közben már nem lehet becsatlakozni újaknak.   Egy általánosabb kérdés: azt tapasztalom, hogy a kortárs irodalom, a kortárs irodalmárok és műveik szép lassan irrelevánssá válnak, ami a befolyást, hatást illeti. Nem a médiajelenlétre gondolok itt, a marketingre. Hanem arra… például arra az anekdotára, amit ilyenkor példaként szoktam felhozni: amikor megjelent egy Ady-vers a Nyugatban, Budapesten megálltak a villamosok. Vagy arra, hogy régen a politikai elit odafigyelt a jelentősnek tekintett irodalmárok tanácsaira. Mi lehet ennek az oka? Talán az is lehet az oka, hogy egyre többen írnak, nagyon sok szöveg születik, tehát nagyon sok mindent olvasunk. Az információs társadalomban a legtöbb információt képekben és szövegekben kapjuk meg. Régebb nem volt ez ennyire jellemző. Ritkábban jutottak az emberek nyomtatott szöveghez, könyvekhez. Értékes volt az írott szöveg. És igen, például Ady Endre már a saját korában roppant népszerű volt. Mostanában – és igen, talán ez az, ami nem tetszik a közönségnek – gyakran előfordul, hogy valaki nem azért válik híressé, mert jó szövegeket ír, hanem azért is, mert van egy jó marketinges háttere. Ez amúgy számomra sem szimpatikus. De megértem valahol, mert ha ebből él, akkor így csinálja, el kell adni a terméket. Tudjuk, kevesen tudnak ma megélni az írói munkásságukból.   Említetted az információs társadalmat. Ahogy én látom, ez a társadalom egyre szétesőbb, egyre atomizáltabb. Visszajutunk oda, hogy nincsenek közösségek. Kérdés, hogy milyen hatása lehet egy írónak, ha szinte nem is tudja, kihez szól. Ez igaz. Bár, amikor valaki ír, mégis van a fejében egy célcsoport. De nagyon nehéz eljuttatni az üzenetet a célcsoporthoz. És akkor jön egy külön szakma, amelynek az a feladata, hogy az üzenetet célba juttassa.   Pedig milyen érdekes, nem? Soha ilyen könnyű nem volt információkhoz hozzájutni… Itt meg épp az a baj, hogy sok az információ. Elveszünk benne. És akkor nem beszéltünk a fake news-ról, mindenféle egyéb adatról, csak úgy ömlenek ránk. Nekem az a dilemmám, hogy egyáltalán mit higgyünk el abból, amit kapunk. Mi az igaz? Van egy problémám, keresem a választ, lehet, kapok is, de mi a biztosíték arra, hogy az a jó, a hiteles válasz. Annyira hiteltelenné válik minden, nem is lehet utánanézni dolgoknak. Mert ha ebben a könyvben így ír valamit, akkor annak biztosnak kellene lennie. Na de a másik könyv egészen mást mond.   És ezzel meg is érkeztünk a biztos tudás válságához. Pontosan.   És akkor lehet, arra is megvan a válasz, hogy miért lettek irrelevánsak az írók. De apropó, hadd kérdezzek rá. Mesélted az imént, hogy te is közöltél irodalmi lapokban. Miket írsz, milyenek azok a szövegek? Gyermekeknek szóló meséket írok. Nagy részüket a gyermekeim tapasztalatai, történetei ihlették. Akármennyire is közhely ez, bennem az írást a gyermekeim indították el.   Bennem is, egy csomó dolgot… Szóval, meséket és gyermekverseket írtam és írok most is, igaz, ritkábban, de igyekszem.   Nőnek a gyerekek? Biza. Most már más jellegű dolgokkal foglalkoznak.   Most az irodalmár érdeklődik belőlem. Nem gondoltál arra, hogy kiadd ezeket a szövegeket, például kötetben? Dehogynem. Csak nekem nincs ilyen értelmű tapasztalatom. Nem tudom eladni magam. Beszélgettem írókkal, akik mesélték, ők hogyan csinálják. Például tizennyolc kiadónak kell elküldeni az anyagot egyszerre. És mondtam, na, ez nekem nem fog menni.   Hát, lehet. De az is megoldás, hogy egyszerre csak egy kiadóhoz tér be az ember. Nyilván velem van baj. Nem ismerem annyira azokat az embereket, akiket meg kellene szólítani.   Utolsó kérdés: van-e kedved beszélni a sikereidről az irodalomterápia terén? Azt kell mondanom, hogy eddig minden alkalom, minden foglalkozás sikeres volt számomra. Persze, én is folyamatosan tanulom a módszert. Ebben a munkában az a nehéz – és ezt én is hozom a pedagógusi múltamból –, hogy… egy irodalomterapeutának mindig a háttérben kell maradnia. Hagynia kell, hogy a csoport működjön. Nekem van egy húszéves pedagógiai tapasztalatom, amelyben pont az irányítás fontos képesség. És ez komoly kihívást jelent számomra. Az viszont tény, hogy nem volt egyetlen alkalom sem, hogy ne tudtunk volna elindulni egy irányba. Nem volt kudarcélmény. Meggyőződésem, hogy a titok gyakran a szövegben rejlik. Hogy milyen szöveget viszek a foglalkozásra. Abban hiszek, hogy a szövegnek mélyre, húsba kell vágnia. Az a cél, hogy valamit megmozgasson, elindítson az emberben, akkor is, ha fájdalmat okoz. Tehát nem az a célom, hogy ha tetszik, finom, szép szövegeket használjak. A szövegnek mélyre kell mennie. Ahogyan Franz Kafka Oskar Pollakhoz írott levelében fogalmaz 1904-ben:

Na de ehhez rengeteget kell olvasni, keresni a megfelelő szöveget.   Fotók: Elena Zamfir, Birta-Székely Pál.