„A történetíró feladata a források tárgyilagos felvállalása”

Mindennel számoltam, csak azzal nem, hogy gyúródás lesz a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál (FICT) standjai között. A zsibongást magyarázhatná az őszi fényes napsütés is, de a könyvmustrán megjelentek többségét nem csak a langyos őszelővel összejátszó véletlen hozta a kolozsvári Főtérre.

Akik órákat töltenek el könyvespolctól könyvespolcig járva szombat délután, könyvbemutatókon töltik az idejüket porszívózás, kirándulás, vagy egyszerűen pihenés helyett, azok egyszerűen könyvbolondok. A bolondériát látva rögtön eszembe jutott a rendszerváltozás utáni Magyarország eddigi legszórakoztatóbb miniszterelnökének 2018-as szállóigéje, amit adaptáltam is a könyvfesztivál iránti érdeklődésre – vannak olyan standok (...), ahol még órákig fognak állni az olvasók. Mert a kígyók kígyóznak, a... khm... sorok sorolnak... nem, a sorok kígyóznak, és az olvasók állnak.

így miután alaposan végignéztem a könyvkínálatot, még volt negyedórám a könyvbemutatóig, amiért érkeztem, ezért benéztem az egyéb portékák közé is. A lemenő napnak is van ereje – ötlött fel bennem egy újabb, a természetes férfierő fenntartását ígérő klasszikus tévéreklám a 2010-es évekből, bár nem a vitalitásom okán.

A sátrak alá beszoruló napsugarak a júliust idézték, én pedig a hosszúra nyúló éjszakára is gondolván, egy renddel több textilt öltöttem magamra, megtapasztalva a lenyugvó nap közvetlen erejét. Az árusok a deresebb időkre is készültek, szőrméket, bőrkabátokat is árultak. Hétszáz lej – mondta az utóbbi kapcsán az árus, és ezúttal egy aktuális analógia ötlött fel bennem: a lidles bevásárlókosár is körülbelül ennyit fogyaszt 1200 négyzetméteren.

Semmi csúszás, átszerelés, átrendezés nélkül, pontosan 17 órakor kezdődött az a program, amelyen egyszerre két kötetet is bemutattak. Mindkettő Marius Turda történészhez, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzorához, a Román Akadémia kolozsvári George Barițiu Történettudományi Intézetének tiszteletbeli tagjához köthető. Marius Turda volt a házigazdája az MCC történész-kerekasztalának, ahol román és magyar viszonylatban is több alkalommal előkerült az eugenika, a rassz és a faj kérdése.

Európának ebben a szegletében makacsul tartja magát az az önfelmentő illúzió,

hogy az eugenika és a tudományos rasszizmus kizárólag a nyugati gyarmatbirodalmak, az Egyesült Államok vagy a náci Németország történelmi terhe, és a jelenség elkerülte, vagy alig érintette a régiónkat. A valóság ezzel szemben jóval kényelmetlenebb. A 19. század végétől a második világháborúig terjedő korszakban – az impériumváltások, a határok újrarajzolása és a demográfiai sokkok árnyékában – a román, a magyar és a német értelmiség körében is virágzott, intézményesült a fajnemesítés tana.

Orvosok, antropológusok és szociológusok szerveződtek tudományos társaságokba, szaklapokat alapítottak, előadásokat tartottak, és közvetlen hatást gyakoroltak a közegészségügyi, népesedési, valamint oktatáspolitikai döntéshozatalra. Szellemi munkájuk pedig korántsem maradt elméleti spekuláció, hisz közvetlen ideológiai alapot szolgáltatott a kirekesztő törvényhozáshoz, a kényszerű lakosságcserékhez, a deportálásokhoz, az etnikai tisztogatásokhoz és népirtáshoz.

Ezt a feltáratlan történelmi fejezetet vizsgálja a Polirom Kiadónál megjelent,

című kötet, amely a korszak reprezentatív eugenikusainak tudományos pályáját és elméletalkotását elemzi párhuzamosan. A Marius Turda szerkesztette kötet az 1900–1945 közötti magyarországi eugenikai mozgalmat (Marius Turda), az 1900–1945 közötti román eugenikai és biopolitikai mozgalmat (Marius Turda), a két világháború közötti erdélyi magyar elitek körében létező eugenikai eszméket (Bokor Zsuzsa), az 1918 előtti és utáni erdélyi német eugenikai mozgalmat (Tudor Georgescu) és a Nagy-Romániában élő romákkal szembeni rasszista, biológiai keretet és eugenikai diskurzust elemzi (Adrian-Nicolae Furtună). A könyv témája túlmutat a történelem fehér foltjainak puszta feltárásán, hisz a 21. században az eugenikai gondolkodásmód a transzhumanizmus nyelvi köntösében – a genetikai optimalizálás, a biológiai fejlesztés és a technológiai emberjobbítás jelszavai mögé rejtőzve – tér vissza, miközben a térségben az etnonacionalista diskurzusok újult erőre kapnak.

Az O istorie culturală a rasei. Vol. I. Antichitatea, (A faj kultúrtörténete. I. kötet: Az ókor) című, Marius Turda szerkesztette kötetet a Mega Kiadó adta ki. A hatkötetes vállalkozás az ókortól napjainkig követi nyomon a faj fogalmának alakváltozásait. A könyv átlép a diszciplináris határokon, és nemcsak a fogalom történelmi, eszmei és filozófiai hátterét tárja fel, hanem annak esztétikáját, irodalmi funkcióit és képi ábrázolásait is vizsgálja. A sorozat bevallott célja, hogy kibillentse a faj fogalmát abból a domináns intellektuális pozícióból, amelyet évszázadokon át elfoglalt. A mű azokat a normatív mintázatokat, hiedelmeket és intézményesült gyakorlatokat tárja fel, amelyek a bőrszín, az etnikai származás, a vallás vagy a vélt intellektuális képességek alapján igazolták az embercsoportok közötti kirekesztést.

A két munkáról Marius Turda, Varga Attila történész, a George Barițiu Történettudományi Intézet tudományos munkatársa, a kötetek fordítója, Bokor Zsuzsa történész, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa, társszerző, és Tibori Szabó Zoltán holokauszt-kutató, egyetemi tanár beszéltek.

Varga Attila több mint egy évtizede működik együtt Marius Turdával, akinek tizenegy kötetét fordította eddig románra. A Nagy-Magyarországtól Nagy-Romániáig. Vér, faj és nemzet című könyv kapcsán elmondta: a vállalkozás legfőbb historiográfiai újdonsága, hogy a román történetírásban első alkalommal állítja egymás mellé, szigorú párhuzamba a magyar, a román és az erdélyi német eugenikai törekvéseket, megteremtve az alapját egy kiegyensúlyozott, objektív összehasonlító elemzésnek. Ugyancsak Varga fordította románra A faj kultúrtörténete című hatkötetes sorozatot is. Saját szakterületeiből – az egyháztörténetből és a szabadkőművesség vizsgálatából – kiindulva szembesült azzal, hogy

A román történettudomány legsúlyosabb, évtizedeken át hurcolt adóssága az az elméleti vákuum, amely Jerzy Topolski 1987-ben románul megjelent módszertani szintézise után állt be. Az azóta eltelt időszakban gyakorlatilag nem született olyan átfogó elméleti munka vagy korszerű teoretikus kereteket kínáló szakkönyv, amely friss fogalomkészlettel és elemzési eszköztárral vértezte volna fel a hazai kutatókat a komplex társadalmi és eszmetörténeti mozgások mélyrétegeinek feltárásához.

Varga szerint ennek a módszertani megrekedtségnek a közvetlen következményeként a romániai történetírás jelentős része két kényelmes, de steril reflex fogságába esett. Az évfordulós történetírás jórészt kimerül a kalendáriumi alkalmak rutinszerű kiszolgálásában, és születések, elhalálozások kerek évfordulóira időzített megemlékezésekben inkább hasonlítottak kegyeleti szertartásokra, mintsem valódi kritikai vizsgálatokra. A sikertörténeti, ún. triumfalista historiográfia képviselői előszeretettel húzódtak vissza a nemzeti kiválóságot és a töretlen diadalmenetet dicsőítő narratívák ernyője alá, szándékosan szemet hunyva a múlt sötét, kényelmetlen, ellentmondásos fejezetei felett.

amely hidat vert a romániai intézményi közeg és a vezető európai történetírói műhelyek közé, lehetővé téve, hogy a sajátos helyi jelenségeket végre tágabb európai kontextusban értelmezzük – fogalmazott a történész. Hozzátette: Turda összehasonlító módszere ahelyett, hogy a történeti szereplőket és jelenségeket elszigetelt nemzeti zárványként kezelné, egymás mellé állítva, egymás tükrében vizsgálja a magyar, a román és az erdélyi német eugenikai mozgalmakat. Ez a megközelítés világított rá azokra a mechanizmusokra, amelyeken keresztül a faji felsőbbrendűség, az eugenika és a kirekesztés eszméi szervesen beépültek a korabeli tudományos és akadémiai elit gondolkodásába.

Varga Attila úgy vélte, ilyen és ehhez hasonló szellemi bátorságra van szükség arra, hogy a kutató belépjen a múlt tabusított „szürke zónáiba”, hisz a módszertani megújulás nem pusztán akadémiai formaság, hanem a történetírói felelősség és érettség legfőbb próbája is egyben.

– fogalmazott a történész, aki szerint a történeti kutatás végső tétje a múlttal való őszinte szembenézés, ez a kollektív emlékezetre is jó hatással lehet. A rasszizmus ugyanis nem külső kényszerekből, hanem a társadalmi csoportok belső előítéleteiből és nemzedékről nemzedékre hagyományozott reflexeiből táplálkozik.

Tibori Szabó Zoltán a faji és eugenikai eszmék veszélyeiről, a 20. századi diktatúrák működési mechanizmusairól, valamint a jelenkornak szóló figyelmeztető tanulságokról szólt. A történész szerint a két kötet legfőbb tanulsága annak az egyetemes emberi azonosságnak a felismerése,

A 19–20. századi, a vérre alapozott áltudományos elméletek áltudományos mesterséges válaszfalakat és hierarchiákat próbáltak emelni, de a vér minden emberben ugyanazokból az elemekből áll, így soha, semmilyen körülmények között nem képezheti kirekesztés vagy faji megkülönböztetés legitim alapját.

Tibori felidézte azt a történeti folyamatot, amely során a 19. század eugenikai és faji tévedései a 20. századi Európa egyik legkegyetlenebb totalitárius rendszerébe torkolltak. A totalitárius hatalom kiépülésének egyik legriasztóbb sajátossága a legalitás látszata volt. A látszólag legálisan megválasztott parlamentek hoztak kirekesztő törvényeket saját állampolgáraik meghatározott csoportjai ellen, eugenikai és faji áltényekre hivatkozva.

A diszkriminatív keretek rögzítését követően a teljes államgépezet – a minisztériumok, a hadsereg, a csendőrség, a rendőrség, a helyi és központi közigazgatás, sőt esetenként a közoktatás rendszere is – a rendelkezések fegyelmezett végrehajtójává vált. Az érintett közösségeket előbb jogaiktól és vagyonuktól fosztották meg, majd a folyamat a fizikai megsemmisítésbe fordult.

Tibori Szabó Zoltán szerint ennek a veszélye ma is reális. Éppen ezért nélkülözhetetlenek Marius Turda művei – tette hozzá, hiszen aprólékos pontossággal tárják fel a kirekesztő ideológiák csíráit és működési mechanizmusait, intellektuális eszköztárat nyújtva az újabb kollektív tragédiák megelőzéséhez. A bemutatott kötet legnagyobb tudományos erényének a komparatív megközelítést nevezte, amely elfogulatlanul állítja párhuzamba a korabeli magyarországi és a romániai eugenikai diskurzusokat, az erdélyi magyar és német elitek fajvédelmi és orvosi törekvéseit, valamint a romákkal szemben kidolgozott biopolitikai és kirekesztési modelleket.

Bokor Zsuzsa arról beszélt, hogy amikor Marius Turda felkérte a közös munkára, abból a meggyőződésből indult ki, hogy kisebbségi eugenika nem létezik. A faji gondolkodás és az embernemesítés tana ugyanis szorosan összefonódott a mindenkori államhatalommal, a jogalkotással és azokkal az intézményes erőforrásokkal, amelyekkel egy kisebbségi sorba került közösség – így a két világháború közötti erdélyi magyarság – nem rendelkezett. A forrásokban való elmerülés során azonban kiviláglott, hogy

amely rokon vonásokat mutatott az erdélyi szászok stratégiájával. A történész ugyanakkor azt javasolta, hogy az erdélyi magyar értelmiségiekre ne használják az eugenikusok kifejezést, mert az teljesen más történet volt, mint a romániai román eugenika vagy a magyarországi magyar eugenika esete.

Bár Erdélyben is követték a pozitív és negatív eugenikáról zajló nemzetközi vitákat, a többségi, állami diskurzusokhoz és a radikális kirekesztéshez atipikus módon, észrevehető szkepticizmussal viszonyultak. Ezt a kisebbségi sorsból fakadó önreflexiót egy 1939-es sajtóidézettel szemléltette Bokor, amelyből kiderült, az erdélyi magyar identitást egy „lelkileg emelkedettebb”, a megpróbáltatások és veszteségek tüzében megtisztult, humanitáriusabb gondolkodásmód jellemzi.

A két világháború közötti időszakban, különösen az 1930-as évektől lépett színre az erdélyi magyar értelmiségiek azon új generációja, amely már nem a Monarchia maradványain, hanem a romániai állami intézményekben szocializálódott. Ez a nemzedék az ott elsajátított orvosi és biopolitikai fogalomkészletet nem elnyomó mechanizmusként, hanem a saját kisebbségi közössége védelmére, népegészségügyi és szociális önszervezésére adaptálta.

Ritka az olyan szakmai alázat, ahol a kutatók felvállalják saját korlátaikat, elismerik, ha egy kollégájuk egy adott részterületet jobban ismer náluk, és a munka során végig teljes egyenrangúságra törekednek. Felidézte, hogy a kiadónál felvetették neki a hagyományos sémát: miért nem kerül a címlapra öles betűkkel a neve, alatta pedig szerényen megbújva, egészen kicsi szedéssel a társszerzők. A javaslatot teljesen megdöbbentőnek és sértőnek nevezte, mondván, számára az egyenrangú partnerség és a szerzőség korrekt elismerése nem kegy, hanem a szellemi tisztesség és a modern kutatói etika alapvető feltétele.

Hangsúlyozta, hogy alkotótársai nem másodhegedűsök, hanem saját szakterületük legkiválóbb tekintélyei, akiket a legmélyebb szakmai tisztelet övez, így őket is ugyanúgy megilleti a teljes láthatóság és nyilvános megbecsülés, mint a kutatásvezetőt. Külön kiemelte a kötetek fordítójának pótolhatatlan szerepét, hisz a fordító végzi gyakran a legösszetettebb és leginkább emberpróbáló feladatot.

Turda hozzátette, hogy ugyanez a neves történész nyitotta meg a romániai történészek kongresszusát is, panaszkodva, hogy a romániai oktatás kudarca a neomarxista, globalista és woke tanároknak köszönhető.

A rendezvény „Vissza a gyökerekhez” mottójához kapcsolódva a történész kifejtette, hogy az elmúlt harminc évben a román történetírásban a romániai erdőirtásokhoz hasonló tömeges „történelemirtás” ment végbe, aminek következtében a gyökerekből nem új, egészséges erdő nőtt ki, hanem csonkok és kopár hegyoldalak maradtak.

Turda felidézte az akadémiai körök visszatérő ellenvetését, hogy az újhullámos történészek a mai kor erkölcsi normáit kérik számon a két világháború közötti időszak meghatározó alakjain (például Octavian Gogán vagy Sabin Manuilán), amikor antiszemitizmussal, rasszizmussal vagy az eugenika támogatásával vádolják őket. A történész megjegyezte, hogy rasszizmus elleni fellépés és a tények nyílt feltárásának igénye nem a 21. század speciális divatja, hanem egyetemes emberi érték, amely a történelem korábbi századaiban is jelen volt.

Turda nyomatékosította, hogy a kritikai történeti vizsgálat nem jelenti Octavian Goga, Gheorghe Marinescu vagy Sabin Manuilă tudományos vagy irodalmi nagyságának tagadását. Súlyos ellentmondásnak nevezte ugyanakkor, amikor a történészek elhallgatják e személyiségek eugenikai, rasszista vagy antiszemita megnyilvánulásait.

Marius Turda szerint a történetíró feladata a források teljes tárgyilagossággal való felvállalása, hisz a történészeknek nem politikusokként, ideológusokként vagy propagandistákként kell eljárniuk, hanem elhivatott kutatókként, akiket kizárólag az igazság megismerésének és kimondásának vágya hajt.

A történész végül bírálta a már említett, nagy tekintélyű kollégájának a két világháború közötti román értelmiségiek szélsőjobboldali, legionárius és antiszemita elköteleződésének elbagatellizálását célzó kijelentését, miszerint „mindenkinek voltak legionárius rokonai.”

A statisztikai mutatók ismeretében már csak az a kérdés, lesznek-e elegen, akik olvassák ezeket a köteteket. A szerzőkön semmi nem múlik.