„A sikernek ára van, nem titka” – Bozsoky Szabolccsal, a Szászrégenből Kanadába emigrált fociedzővel és rockdobossal beszélgettü

Interjúalanyomat évtizedek óta, gyermekkorunkból ismerem. Szászrégenben nőttünk fel, kisvárosban az ember mindenkit ismer, Bozsoky Szabolccsal is mondhatni naponta összefutottunk, az utcán, az eseményeken, a sípályán, a szórakozóhelyeken. Egész életében izgő-mozgó, levezetésre váró energiákkal teli, optimista, közvetlen ember volt – és most is az –, akit mindenki szeret. Szükségszerű volt, hogy nem üldögélős irodista lett belőle, hanem – édesapja nyomdokaiba lépve –, testnevelő tanár, diplomáját 2001-ben szerezte a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, korábban a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanult. És zenész is lett, persze olyan poszton, ahol a legtöbbet mozoghat: rockdobos. Örömmel fogadta Whatsapp-hívásomat, amikor megkerestem, hogy interjút kérjek tőle. Találkozni nem tudtunk, Szabi ugyanis 2012 nyarán Kanadába költözött, miután tizenkét évig testnevelő tanárként dolgozott itthon. Toronto mellett, Oakville-ben él feleségével és kislányával, labdarúgó csapatok sikeres és megbecsült edzőjeként. Aktív a kanadai magyar közösségben is, főleg zenei téren: eddig olyan magyarországi előadók torontói koncertjeinek megszervezésében játszott fontos szerepet, mint az Edda, Horváth Charlie, Somló Tamás, a Tankcsapda, Kalapács József és Rudán Joe, Demjén Ferenc vagy Rúzsa Magdi. Ő maga is aktívan zenél.

Épp mondtam a kollégáknak a heti tervező értekezletünkön, hogy veled akarok interjút készíteni, mert régóta tervezem, majd ránéztem a Facebook-oldaladra, hogy rád írjak, és azt láttam, hogy tíz perccel azelőtt tetted ki: kitüntetést kaptál a Kanadai Magyar Kereskedelmi Kamarától sportmunkásságodért. Na mondom, itt a jel, most kell elkészíteni az interjút. Konkrétan mért is kaptad ezt a díjat?

A 2014-től mostanig tartó kanadai sportmunkásságomért, az edzői tevékenységemért, vagyis az elmúlt kilenc évért. Ez a díj az itteni magyar közösségtől jött, ők javasoltak, ezzel ismerték el az eddigi munkámat és jól esett, hogy értékelik. Egy héttel a kiosztás előtt tudtam meg, és nagyon nagy megtiszteltetésként fogadtam.

Balla Sándor, a Kanadai Magyar Kereskedelmi Kamara és a Kanadai Magyar Vállalkozók Szövetségének elnöke, Bozsoky Szabolcs és Igaz Máté Árpád, Magyarország Torontói Főkonzulátusának ügyvivője (Fotó: Kralovanszky Balázs)

De kezdjük az elején. Hogy kerültél Kanadába? Tizenkét évig dolgoztál sporttanárként Szászrégenben, miért döntöttél úgy, hogy mindent felszámolsz és elmész a Föld másik oldalára?

Szegeden kezdtem a tanári főiskolát és két év után átmentem Kolozsvárra, majd miután megszereztem a testnevelés tanári diplomámat, tizenkét iskolai évet dolgoztam tanárként Szászrégenben és a közeli Görgényszentimrén. Akkor kezdtem érezni, hogy egyre szűkebb a hely, hogy valami többre vágyom, és több energia is van bennem, a zenében is próbáltam előrelépni, de mindenhol korlátokat éreztem, hogy nem tudok továbblépni. Az akkori zenekaraim – a 112 és a Titán –, előtt akkor nem láttam fejlődési lehetőséget, hogy szintet lépjünk. És akkor azt mondtam, hogy én ennél többet szeretnék, és többet szeretnék és többet is tudok kihozni magamból.

Tehát a tanári pályán és zenei téren is érezted a megrekedést, a helyben toporgást…

Igen. Címzetes sporttanárként kezdtem előbb Marosludason, aztán próbáltam a szülővárosom, Szászrégen felé közeledni, Görgényszentimrén kaptam címzetes állást, de közben Régenben is tanítottam. Tíz év után adódott egy lehetőség, hogy címzetes tanárként hazakerüljek Szászrégenbe. Na akkor ezt megakadályozták, és az utána következő két évben többször is. Nem akarom nagyon részletezni, de az iskola akkori, politikai alapon kinevezett, korrupt vezetősége akadályozta. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. És én akkor, 2012 nyarán két hét alatt döntöttem el, hogy innen elmegyek, mert nagyon elkeseredtem. Az iskolában az utolsó tanári gyűlésen elmondtam, hogy ide többé vissza nem jövök. Mondtam apámnak is, ő akkor még nem teljesen hitte, hogy komolyan gondolom. A feleségem, akivel egy évvel korábban házasodtunk össze, azt mondta: támogat, mert akkor még úgy gondolta, hogy ez csak valamilyen nyári munka lesz, a vakáció idejére, aztán visszajövünk. Igazából az Egyesült Államok volt az álmom, de ott sokkal nehezebb és hosszabb folyamat megoldani a legális tartózkodást, mint Kanadában. Szóval otthon júliusban elkezdődött a nyári vakáció és én augusztus 5-én a feleségemmel együtt elhúztunk Romániából, azóta is itt vagyunk Kanadában.

Hogy érkeztetek meg, hogyan alakultak a dolgok, miután a bőrönddel leszálltatok a repülőről Kanadában?

Említettem, hogy 2012 nyarán jöttünk el Romániából és repültünk Kanadába, Ontario tartományba. Én itt turista voltam, legfeljebb hat hónapig maradhattam volna, utána haza kell menni, különben kitoloncolnak és utána jó ideig nem engednek be az országba. Szóval megérkeztünk, de előtte, még otthon, egy ismerősömtől kaptam infót, hogy miként tudnék törvényesen itt maradni. Aztán kicsit később elköltöztünk ebből a tartományból egy másikba, mivel ott az ügyintézés sokkal gyorsabban ment. New Brunswickba költöztünk, az ország egyik legkeletibb tartományába, az Atlanti-óceán partvidékére. Québecet, bár ott könnyebb lett volna, nem vállaltam, mert nem tudok franciául, az pedig francia vidék. Úgy döntöttem, hogy angol nyelvű tartományban maradok, New Brunswick pedig kétnyelvű, ott angolul és franciául is lehet beszélni. Itt szereztük meg másfél év múlva az állandó kanadai tartózkodási engedélyt. A kanadai állampolgárságot egyébként 2018-ban kaptuk meg, hat évvel azután, hogy idejöttünk.

Az állandó tartózkodási engedély megszerzése fontos pillanat volt, kicsit fellélegeztünk, hogy most már úgy néz ki, maradhatunk Kanadában. Addig csak a veszett hajtás volt, hogy rendesebb munkahelyünk legyen, hogy bizonyítani tudjuk: megvannak az itt maradás feltételei. Ekkor tudatosult bennem, hogy milyen iszonyú nagy volt ez a váltás, hogy egy tanári pályáról, az otthoni megszokott környezetből belecsöppentem egy teljesen más világba. Kemény időszak volt, sok bizonytalansággal. Nem részletezem... az első pár hónapot úgy húztuk le, hogy édesanyámék az otthoni Visa-kártyáról fizették ki az albérletünket. De lassan körvonalazódni láttam, hogy ez csak a kezdet és végül rendeződni fognak a dolgaink.

Aztán 2014-ben ideköltöztünk Toronto közelébe, Oakville-be, ez egy Torontótól 20 kilométerre fekvő nagyon szép városka. Egy teniszklubnál kaptam állást és azóta a sport területén dolgozom.

Eleve úgy érkeztél Kanadába, hogy a sport területén folytatod, voltak terveid, vagy lesz, ami lesz alapon megérkeztél?

Nem mondanám, hogy kész tervem volt akkor. Beszéltem egy romániai származású kanadai ügyvéddel, aki azzal biztatott, hogy itt mindent lehet, ha képes vagy rá és ezt be is tudod bizonyítani. Ez adott nekem egy erős impulzust és bátorított, azt mondtam: kipróbálom, és ha nem jön össze, legfeljebb hazamegyek. Ezt a lehetőséget egyébként most sem számoltam fel teljesen, nekem otthon még megvan a saját lakásom, nem adtam el és nem is tervezem eladni, mert tudom, hogy ha hazalátogatok, akkor van, ahová megérkezni.

Említetted, hogy egy teniszklubnál találtad az első, sporthoz kapcsolódó állásodat. Meséld el, hogy jött össze!

Ezen nevetni fogsz, mert ilyesmi tényleg csak a filmekben van. Már itt éltünk Oakville-ben, éppen albérletet váltottunk, és sétáltam a feleségemmel a parkban. Volt ott egy teniszklub, a Wallace Park Tennis Club Oakville, és megláttam egy kézzel írott hirdetést az épület egyik ablakában: sportkoordinátort kerestek. Lefényképeztem a hirdetést és a megadott email-címre elküldtem az önéletrajzomat. Félóra múlva visszaírtak, hogy remek az önéletrajzom, de ez diákmunka, az állás nem fizet valami jól. Én rögtön kértem, hogy beszélhessünk telefonon, mire felhívtak, és elmondtam nekik, hogy nem érdekel, ha diákmunka, nekem most éppen nincs állásom, én dolgozni akarok. És akkor felvettek a teniszklubhoz. Dolgozott ott még pár egyetemista srác, de csak én vállaltam túlórákat, mert ők partikra jártak, diákélet, tudjuk, hogy van ez. Akkor látta a főnök, hogy engem tényleg érdekel ez a munka. Na, ott húztam az igát keményen, mert kellett a pénz, kiszámoltam, hány órát kell naponta dolgozni, hogy kifizessem az albérletet és mindig túlóráztam. A klubmenedzser, egy idős, nyolcvan éves bácsi mondta, hogy ő már abbahagyná, és látja, hogy én simán el tudnám végezni az ő feladatát, ezért javasolni fogja a vezetőtanácsnak, hogy léphessek a helyére. A vezetőtanács tisztességesen meghirdette az állást, hárman voltunk rá jelentkezők, és végül én nyertem el. És a másik szerencsés véletlen: csak át kellett sétálnom az úton a munkahelyemre, mert az albérletünkkel szemközt volt ez a klub.

Itt meddig dolgoztál és mikor jött be a képbe a foci? Te mégiscsak labdarúgó edző is vagy, erről pedig hivatalos papírod is van…

Úgy, hogy két munkahelyem volt – most is kettő van egyébként. 2015 novemberétől vezettem ezt a teniszklubot, amelynek 700 tagja volt. Ugyanabban az évben elkezdtem részmunkaidőben focit edzeni. Gyerekekkel foglalkoztam, ők pedig csak iskola után, délután jönnek edzésre. Eleinte a 11-14 évesekkel, majd a 15-19 évesekkel dolgoztam. Aztán mondtam, hogy szeretném átvenni a város fő labdarúgó csapatát ami össze is jött: 2018-tól előbb a fiúkat, majd a lányokat edzettem. Azért is vettem át végül a lánycsapatot, mert ezt jobban megfizették, nekünk meg kellett a pénz, tehát ez egy kicsit kényszerhelyzet is volt. Most is a lányoknál vagyok, van egy 15 éves csapatom és van a városi nagy csapat. A lánycsapattal adódott a lehetőség, hogy a legmagasabb szintű fociligában dolgozzak, ez a Ligue 1 Ontario, a női foci csúcsligája. Itt a női foci egyébként igen erős, világhírű, igen komoly játékosokkal. Eddig olyan csapatoknál dolgoztam edzőként, mint az Oakville Soccer Club, a Burlington Soccer Club, a ProStars FC, a Blue Devils FC vagy a North Mississauga Soccer Club. Jelenleg főállásban testnevelő tanár vagyok, most már negyedik éve, a St. Jude's Academy-n, ez egy magániskola a szomszéd városban, Missisaugában, hétszáz gyerekkel.

Van egy saját vállalkozásom is, a B-PRO International Football Management, nemrég indítottam, ezért még csak óvatosan beszélnék róla, de bízom benne, hogy beindul. Arról van szó, hogy otthoni focicsapatok számára keresnék és ajánlanék be itteni játékosokat, hogy leszerződtessék. Ezt úgy hívják a profi sportban, hogy scouting, vagyis felderítés: a scout vagy a felderítő tehetségeket keres, játékosokat kutat fel és csapatokkal hozza össze őket. Az benne az üzlet, hogy ha végül szerződés születik, akkor a scout részesedést kap ennek az értékéből. Én ezt komolyan gondolom, tanfolyamokra jártam, okleveleim is vannak róla. Vannak már kapcsolataim Romániában, Magyarországon és Németországban is, és az eddigi visszajelzések eléggé biztatóak, szóval jó esély van rá, hogy beindul a dolog. Arra is jó lesz ez, hogy ha összejön, akkor gyakrabban tudok hazautazni. Mert bizony a tíz év alatt, amióta itt élünk, csak háromszor voltunk otthon…

Tudjuk, hogy Amerikában, Kanadában is a futball az amerikai focit jelenti. Milyen a státusza az európai futballnak, amit ott soccer-nak neveznek? Kanada ugye elsősorban a jégkorongban világhatalom a sport területén.

Itt nemzeti sport a jégkorong, a kosárlabda, a lacrosse (ez egy kanadai ütős labdajáték), a baseball és az amerikai foci. A labdarúgás viszont igen népszerű, itt van a legtöbb fiatal. Kanadában igen gyorsan és látványosan fejlődik a labdarúgás. Pár évvel azelőtt, hogy idejöttem, 2008-ban építették az első profi focistadiont, ma már rengeteg van. Amiatt is látványos volt ez a fejlődés, hogy ide Kanadába a világ minden tájáról érkeznek emberek, bevándorlók, javarészt focis kultúrákból. Szóval továbbra is léteznek a nemzeti sportok, amiről beszéltem, de most már a foci a legnépszerűbb. Az iskolákban, ha megkérdezed a gyerekeket, mindenki focizni akar. A focizó gyerekek száma kétszer akkora, mint a többi sportban. A labdarúgás ráadásul olcsóbb sport is, mert például a jégkoronghoz jég kell, felszerelés, ami elég drága. A focihoz pedig csak egy pár cipő szükséges meg egy labda.

Ilyen nagy váltásokkor az embereknek általában nehéz szokott lenni az új környezetben. Neked milyen volt megérkezni egy teljesen más világba, ahol senki nem ismer és ahol nulláról kell újrakezdeni mindent?

Természetesen igen nehéz volt és rengeteg áldozatot kellett hoznunk az elején. Az első években gyakorlatilag nem volt családi életünk. A lányom még csak három éves, mi pedig tíz éve itt vagyunk, én meg 46 vagyok. Az első öt-hat év arra ment rá, hogy kialakítsuk az életünket. Én az elején napi 14-16 órát dolgoztam, heti hét napon át (és most sem nagyon vannak hétvégéim). Szóval egyszerűen nem volt idő semmire, és most sincs olyan, hogy egy teljes napunk szabad. Mi itt az iskolában nyolctól négyig dolgozunk. Ezután négytől ötig a sporttanár még valamit csinál azokkal a gyerekekkel, mert a szülők ötig dolgoznak. Ötkor végzek az iskolában és hatkor már megyek a másik munkahelyemre edzeni. Szóval ez reggeltől estig megy. Most, hogy két csapatot edzek és testnevelő tanár is vagyok, a keddem és a csütörtököm olyan napok, hogy reggel felkelek és a családomat csak másnap reggel látom viszont, mert nyolckor elmegyek itthonról és csak késő este, éjfél előtt érek haza, amikor már mindenki alszik. Na, hát így mennek itt a dolgok, nem könnyű, viszont ha valaki ezt bevállalja, a végén összejönnek a dolgai.

Szabi és a Tankcsapda

Volt-e az elején segítségetek, fogódzótok, vagy csak a kemény munka?

Az van, hogy itt igen sok ember, a bevándorlók átmennek ezen a folyamaton, és ha sikerül segítőkész embereket találnod, akkor valamivel könnyebb. Például amikor New Brunswickban, Moncton városában laktunk, a lakóházunk adminisztrátora volt a mi segítségünk, egy kedves nő, aki adott két tányért, mosószert, felmosót, seprűt, ilyesmit. Amikor átköltöztünk Ontarióba, akkor egy itt élő, szintén Szászrégenből jött ismerősöm, Vass Attila befogadott a lakásába, amíg albérletet szereztünk. Itt ugyanis nem lehet a hónap közepén albérlethez jutni, minden a hónap első napján kezdődik, vagyis ha lakásra van szükséged, csak elsejétől lehet beköltözni. Attila öt-hat évvel korábban jött Kanadába, mint mi, de én csak itt tudtam meg, hogy itt él, és ő is csak akkor értesült, hogy itt vagyunk. Rám írt a Facebookon, hogy találkozzunk, egy nyáron eljöttek hozzánk Monctonba, kialakult egy szorosabb kapcsolat és aztán itt Ontarióban náluk laktunk egy ideig.

Nekem egyébként azért is volt a célom, hogy Ontarióba jöjjünk, Torontóba vagy a környékére, mivel itt igen élénk a zenei élet. Én zenész is vagyok és ez a része az életemnek nekem nagyon fontos. Részben azért jöttem el otthonról, mert otthon nagyon leromlott ebből a szempontból a helyzet. Emlékszem, otthon már nem rock- vagy popzene szólt mindenütt, hanem az a mocsok manele, én pedig ezt nem bírtam már elviselni. Harminc-harmincöt évesen azt mondtam, szeretném végre élőben látni a világ legnagyobb rockzenekarait, a Metallicát, a Guns’n’Rosest, nos, itt minimum havonta egyszer megfordul egy ilyen kaliberű zenekar. A másik oldala a dolognak, hogy itt rengeteg magyar él, van egy csomó rendezvény, zeneiek is, jönnek sorban a magyarországi előadók, így a magyar zenét sem kell nélkülözni. Most például az Edda jön koncertezni, de rengeteg más rendezvény is van.

Amikor pár éve az Egyesült Államokban jártam, az tűnt fel leghamarabb, hogy mindenki mosolyog és nyugodt és ezt nagyon hamar megszoktam. Kanadában is ugyanez van? Mennyire másak ott az emberek, a társadalom, mint itthon?

Az az igazság, hogy amikor idejöttünk, mi még elkaptuk annak nyugodt világnak a végét, de mára megváltozott. Nem akarok politizálni, de ennek az az oka, hogy korábban Kanada igen szélesre tárta a bevándorlás kapuit, emiatt olyan emberek is érkeztek ide a világ minden tájáról, akik nem nagyon dolgoznak, csak kérik a szociális segélyt, és mi dolgozunk helyettük. Persze a bevándorlók jó része tanult ember, rendes szakmával, mert most ha ide akarsz költözni, át kell menni egy szelektáló folyamaton. Menet közben rájött a kanadai kormány, hogy jobb, ha bevezet ilyen szűrőket. És hát az van, hogy amikor tanult emberek között vagy, akkor mindenki megadja a tiszteletet. A szomszédaink első naptól kezdve köszönnek, mosolyognak, megkérdezik, hogy vagyunk és kedvesek. Ez akkor is jól esik, ha tudod, hogy néha csak megjátszott kedvesség. De ez a viszonyulás, ez a nyitottság mindenképpen fontos dolog, mert nagyban hozzájárul a jobb közérzethez.

Tűzz ki egy célt, dolgozz keményen és ha kitartó vagy, eléred azt a célt. Erről szól az a bizonyos amerikai álom, amit annyiszor emlegetnek. Létezik-e Kanadában is? Tényleg megvalósítható?

Több olyan ismerősöm van, aki itt is élt és Amerikában is, és ők azt mondják, hogy ott valamivel könnyebb megvalósítani ezt a bizonyos amerikai álmot, de igen, itt is érvényes ez. Nekem a feleségem sokszor mondta, hogy legyek ingatlanügynök, hogy dolgozzak a kereskedelemben, legyek valamilyen salesman, mert jobban lehet keresni, de hát én nem vagyok ilyen típus. Azt mondtam magamban, ha összejön az, ami a lelkemben van, a sport, akkor maradunk, ha meg nem, akkor hazamegyünk. Én most tíz év után úgy érzem, hogy jó úton vagyok az álmom megvalósítása felé.

Beszéljünk egy kicsit a zenélésről. Itthon egyik zenekarból a másikba kerülték, igen aktívan zenéltél. Hogy sikerült Kanadában ismét leülni a dobok mögé?

Azt gondoltam, hogy itt is majd „rocksztár” leszek, ami otthon is akartam lenni, de egyszerűen nem volt időm rá. Persze sikerült folytatni a zenélést, zenéltem és zenélek is több zenekarban, de ezen a szinten nem lehet belőle megélni, nekem sem származott belőle jövedelmem. Hobbiszinten lehet zenélni, de ahhoz, hogy ebből élj, be kell futni, nagy kiadóval a hátad mögött. Ráadásul itt is egyre inkább a divatzene kezd uralkodni, a rockzene pedig, ami az én világom, sajnos háttérbe szorult, sajnos ez a tendencia világszerte. Megmaradtak azok a régi rockzenekarok, amelyek korábban, a 70-es, 80-as, 90-es években futottak be, de az újaknak ez ma már nem nagyon sikerül.

De van persze sikerélményem is, álomhelyeken is felléptem zenekarral, például a Niagara Casino koncerttermében, ami egy igen jelentős koncerthelyszín itt, szóval elértem bizonyos szintet. Az a gond, hogy meg kell élni valamiből, és ha már a megélhetéssel foglalkozol, nem marad időd zenélni.

Így is sikerült azért zenekarokban játszani…

Igen, doboltam például egy Eli Jacob nevű kanadai énekes zenekarában, profi zenészekkel. Csak hát a srác megnősült és neki is volt egy álma, akárcsak nekem. Elköltözött Kaliforniába, vendéglőt nyitott, és már nem zenél, pedig nagyon tehetséges volt. Eli-nak már volt zenei múltja és jó háttere a zeneiparban, megvoltak a szálai, kapcsolatai, tehát ez egy bejáratott zenekar volt. Sajnos elveszítettem ezt a lehetőséget. Aztán volt egy saját zenekarunk is, amit a romániai Viță de Vie volt gitárosával alapítottunk, ez volt a The Audiomakers, többször is felléptünk különböző helyeken.

[embed]

[/embed]

A Facebook-oldaladról tudom, hogy a torontói magyar közösségben is aktív vagy. Milyen ez a közösség?

Több mint 300 ezer magyar él Kanadában, igen sokan Toronto vonzáskörzetében. Nagyon sok magyar rendezvény van a mi térségünkben, ezeken általában én is részt veszek. Sok magyar iskola is van, majdnem minden kis városkában, Torontóban pedig van egy nagy magyar ház, ez a központja az itteni magyar életnek, van itt néptánc, irodalmi események, könnyűzene, iskola, óvoda és sorolhatnám. Rendszeresen hívnak meg például magyarországi előadóművészeket, zenészeket, zenekarokat, ebben a munkában én is aktívan részt veszek, és a zenekarommal fel is léptem előttük sokszor. Vagy én adom a dobfelszerelésemet a fellépőknek, mert az elég nehéz lenne Magyarországról elhozni repülővel…

Vannak-e magyar, akár erdélyi magyar ismerőseid, barátaid, tartod velük a kapcsolatot?

Vannak, igen, még régi iskolatársam is van itt, csak az a gond, hogy mindenki látástól vakulásig dolgozik, ezért elég nehezen lehet összehozni egyszerű találkozókat is. De természetesen tartjuk a kapcsolatot és ahogy lehet, személyesen is találkozunk. Románok is vannak, az ő közösségük is rendszeresen hív meg romániai művészeket, itt volt a Cargo, nemsokára jön a Compact, hogy csak egy pár nevet említsek.

Volt-e olyan pillanat az elmúlt tíz évben, amikor elbizonytalanodtál, amikor azt mondtad, hogy lehet, mégsem volt jó ötlet kivándorolni és jobb lenne hazamenni?

Volt bizony. Félúton majdnem feladtam, úgy 2017-18-ban azon gondolkodtam, hogy mégiscsak haza kellene térnem, az öregedő szüleim otthon vannak, ugye, de kezdett egyre jobb irányba haladni az életem. Aztán beütött a covid, majd jött a háború Ukrajnában és mindig mondogattam magamban, most nem időszerű hazamenni, majd, ha lenyugszik minden. Na és most itt vagyunk a jelenben és még mindig itt élünk. Most már nagyon meggondolnám, hogy hazatérjek-e vagy sem. Nagyon nehéz lenne megint mindent újrakezdeni.

Amikor az ember csak dolgozik és dolgozik, egyebet nem csinál, mert nincs rá ideje, akkor bizony eszébe jut, hogy minek is kell ezt, hiszem az embernek csak egy élete van, hát csak dolgozzon? Volt egy olyan időszak, amikor nagyon hiányoltam az otthoniakat, elsősorban a szüleimet, minden nap ezen rágódtam, hogy mindenki olyan messze van. De persze hiányoztak és most is hiányoznak a barátaim. Én otthon nagyon szerettem társaságban lenni, és mivel testvérem nincs, sok közeli barátom volt. Nagyon nehéz, ha 35 évesen hagyod el a szülőföldedet. Mert akkor már otthon félbehagysz egy életet és egy csomó minden, ami kedves neked, az is ott marad. Ja, és még valami: nekem nagyon felértékelődött a magyarságom, amióta itt élek. Ráadásul amióta gyerekem is van, még nagyobb a tétje, mert van egy feladatom, hogy megismertessem vele is a magyar örökségét.

Az érem másik oldala, hogy itt azért jó élni. Nem csak az anyagi oldalára gondolok, nem kimondottan a pénzről van szó. Hanem a civilizált környezet, hogy tisztaság van, hogy nincsenek kátyúk az utakon, hogy kedvesek az emberek, hogy normálisan lehet élni. Ez tart engem itt, nem a pénz, hiszen nincs sok értelme gyűjtögetni, a sírba nem viszünk magunkkal semmit…