„A pestis valamennyiünk ügyévé vált.” Olvasmányok koronajárvány idején

Olyan mennyiségben ömlenek ránk a koronavírusról szóló hírek, hogy lassan képtelenek vagyunk követni, hol tart éppen a járványügyi országos és világhelyzet. Egy biztos: a világunk, a megszokott környezetünk egy időre „leáll”, az iskolák, közintézmények bezárnak, a rendezvények elmaradnak, a társas kapcsolatok megritkulnak, és akár kihirdetik hivatalosan is a vesztegzárat (attól tartunk, ez idő kérdése csupán), akár nem, egyre inkább visszaszorulunk a közvetlen lakókörnyezetünkbe: az otthonainkba.

Ennek, számos negatív következménye mellett, akadhatnak jó oldalai is: amellett, hogy több időnk jut szintén kényszerpihenőn lévő családtagjainkra, gyakrabban folytathatunk olyan tevékenységeket, amelyekre a szokásos hétköznapi rohanásban kevesebb időnk és alkalmunk marad. Igen, tévézhetünk meg sorozatokat nézhetünk a különböző streaming-szolgáltatókon, de akár olvashatunk is. Könyveket. Papíralapon vagy elektronikusan. Összegyűjtöttünk hát néhány olyan irodalmi művet, amely a jelenlegi helyzetünkhöz kísértetiesen hasonló állapotokról szól: a „járványirodalom” igazi klasszikusait. Hátha okulhatunk belőlük.

Giovanni Boccaccio: Dekameron

Minden pestises-járványos irodalmi művek ősképe. Kerettörténete szerint 1348-ban Firenzében – figyelem, Itáliában, már akkor is! – kitör a Fekete Halál, a pestisjárvány, amely sorra szedi áldozatait, vigasztalanságot és káoszt hozva az itáliai reneszánsz büszke városára. Tíz fiatal – hét nő és három férfi – úgy dönt, hogy egy vidéki birtokon vészeli át a dögvész pusztítását. Itt aztán el kell ütniük valamivel az időt, ezért esténként mindannyian elmesélnek egy-egy történetet, tíz napon át. Száz történetből áll a Dekameron (nem mellesleg ezzel Boccaccio megteremtette a novella műfaját), amelyek többsége nagyon is pikáns hangvételű, szerelmi-erotikus témájú – ezzel az olasz író le is teszi a voksát az életöröm, a mértékletes élvezetek gyógyító hatása mellett egy (szó szerint) halálosan beteg világban.

Albert Camus: A pestis

A „magasirodalom” talán legismertebb pestis-témájú műve – nem véletlenül. Camus a regény cselekményét egy algériai kisvárosba, Oranba helyezi, ahol az ezerkiláncszáznegyvenes években ismét felüti fejét a rég elfeledettnek hitt iszonyatos járvány. Hátborzongató ezekben a napokban beleolvasni A pestisbe: visszaköszönnek mindazon tipikus viselkedésformák, a vészhelyzetre adott reakciók, amelyeket – csírájukban legalábbis – ma is láthatunk. Camus megrendítően rajzolja meg a hitetlenkedéstől a pánikon át a közönyig tartó utat, a társas kapcsolatok szétesését, a katasztrófába, az elkerülhetetlen halálba való belenyugvást. A válasza mindezekre mégis az, hogy szolidaritás, együttérzés nélkül nem fog menni semmi. És a nagy kérdés, hogy mit kezdünk a járvány elvonulása utáni világban.

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Az egyik legszebb kezdőmondattal rendelkező regény: „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.” Persze, tudjuk, hogy García Márquez a megragadó kezdőmondatok mestere (is). Jó, kicsit kakukktojás ez a könyv a járványirodalmi listán, mert a címben kiemelt kolera csupán ürügy – még a szereplők számára is. Ellenben ennél megindítóbb regényt az élethosszig tartó szerelemről aligha találni. Florentino Ariza és Fermina Daza ötven év minden megpróbáltatását (a férfi részéről: temérdek nőügyet; a nő részéről: egy sírig tartó házasságot) kiálló, csupán életük alkonyán beteljesülő szerelmének története a Nobel-díjas kolumbiai író egyik leghíresebb műve, méltán. Tanulság: a szerelemnél jobb gyógyír nincs, akár járvány idején sem (is).

(Mellékesen jegyzem meg, hogy ehhez a műhöz kötődik koronavírusos napjaink egyik legötletesebb címparafrázisa. Szerelem a korona idején, meg kell bolondulni.)

Daniel Defoe: A londoni pestis

Daniel Defoe-t elsősorban a Robinson Crusoe szerzőjeként szokás ismerni, és ez érthető is, hajótörött-regénye messze a legjobb alkotása, ráadásul valóságos irodalmi alműfajt teremtett, a robinzonádot. Az angol író azonban más műfajban is úttörőnek számít: A londoni pestis című könyve az egyik első a világirodalomban, amely a fikció és a valóság közti határvonalak elbizonytalanításának ma is oly divatos eszközével él. Mondanánk tehát, hogy dokumentumregény, amely naplószerű formában írja le a címben jelzett gyászos eseményt – csakhogy 1665-ben, amikor pestis dúlt (kissé későn, elvégre rég nem a középkorban vagyunk) az angol fővárosban, szerzőnk kisgyerek volt, tehát leginkább mások beszámolóira támaszkodhatott – több mint fél évszázaddal később, amikor megírta.

José Saramago: Vakság

A Nobel-díjas portugál írónak ebben a regényében – amelyből nem túl meggyőző film is készült – nem pestis, nem kolera, sem valami ismeretlen eredetű vírus pusztít – hanem az emberek a világban való tájékozódásuk egyik (vagy „A”) legfontosabb eszközüket veszítik el: a látásukat. Egy társadalom, amelyben szépen sorjában mindenki megvakul: remek alaphelyzet ez ahhoz, hogy Saramago emberi természet és társadalmi viszonyok összefüggéseiről beszéljen. A Vakság parabola arról, meddig mehet el az ember végletes kiszolgáltatottságában, milyen mélyre süllyedhet a túlélésért folytatott küzdelemben, hogyan foszlik szét mindennemű szolidaritás egy ilyen határhelyzetben. Saramago egy másik könyvében, a Halálszünetben egyébként a járvány igen különös formában jelentkezik: a halál beszünteti tevékenységét, senki nem hal meg. És ez is van annyira félelmetes perspektíva, mint a tömeges megvakulás vagy a pestis.

Michael Crichton: Az Androméda törzs

Az első igazi sci-fi a listán: az egyik legismertebb „vírusregény”, amelyből nem kevésbé híres „vírusfilm” készült. A fertőzés ezúttal földönkívüli eredetű: egy új-mexikói kisváros mellett (Roswell is Új-Mexikóban található – mi van abban az államban?) lezuhant műhold ismeretlen eredetű, halálos kórt hoz a Földre, amely száraz porrá változtatja a vért, és rekordidő alatt pusztulást okoz. Idegen organizmus? Betegség, vírus? Nem tudni, de megkezdődik a versenyfutás az emberiség túléléséért, a NASA védőruhás szakembereinek küzdelme az ismeretlen létforma ellen. Az Androméda törzs tudományos megalapozottságú (de hisz ez a félelmetes benne…) technológiai sci-fi-thriller, amely megújította az egész műfajt.

Robert Merle: Védett férfiak

A regény, amely joggal tarthat igényt a feministák által leginkább gyűlölt irodalmi mű titulusra. Merle disztópiájában egy olyan vírus szabadul el, amely kizárólag a nemzőképes férfiakat tizedeli – különösen az Egyesült Államokban, a virilis franciák például (minden francia írónak maga felé hajlik a pennája, ugye) elég jól tartják magukat. Szóval a potens férfiak hullnak, mint a pelyva, Amerikában pedig hatalomra kerül egy férfigyűlölő, leszbikus elnökasszony. A kór ellenszerén egy kis tudóscsapat dolgozik izoláltan, laboratóriumi körülmények között, ők a címbeli védett férfiak. Az új, matriarchális rendben alapjaiban változik meg a nemek viszonya vagy a család fogalma. Merle 1974-ben megjelent műve erős üzenet azoknak, akik azt a romantikus elképzelést ápolgatják, miszerint „ha több nő lenne a közéletben, a világ jobb hellyé válna”: a Védett férfiak a nőjogi gondolkodás eltorzulásának, a feminizmus radikalizálódásának karikatúrája – olyan regény, amely ma már nem születhetne meg.

P. D. James: Az ember gyermeke

A szó szoros értelmében nem „vírusregény”, hiszen nem söpör benne végig semmilyen pusztító járvány, az emberek nem kényszerülnek vesztegzár alá, nincs fertőzésveszély: egyszerűen csak nem születik több ember a világon. Az egyetemes meddőség oka ismeretlen, egy megmagyarázhatatlan istencsapása. Az emberiség szó szerint kihal, szép lassan, de biztosan. Mígnem… egyszer csak, valahol újra megszületik egy gyermek. P. D. James 1992-ben döbbenetes éleslátással jelzett előre egy sor olyan problémát, amelyek jóval később tetőződtek, a migrációtól az autoritárius rezsimek felemelkedésén át a nyugati civilizáció talajvesztéséig. Ez a régi vágású angol baronessz – akit leginkább bűnügyi regényeiről szokás ismerni – a disztópia műfajában is nagyot alkotott, műve egyfajta modern posztapokaliptikus üdvtörténet.

Mary Shelley: Az utolsó ember

Frankenstein „szülőanyjáról” kevesen tudják, hogy létezik egy másik, nagyszabású műve, amellyel szintén megújította a tudományos-fantasztikus irodalom műfaját. Az utolsó ember a 21. század második felében játszódik, amikor Európán újra végigvonul a Fekete Halál. Ezzel a regénnyel Mary Shelley visszanyúlt kicsit a Frankenstein születésének alaphelyzetéhez: hősei, kódolt formában, ugyanannak az írói-baráti társaságnak a tagjai, akik 1816 zord nyarán összegyűltek a svájci Villa Diodatiban, ahol rémtörténetek írásával múlatták idejüket, a figurákban fölismerni Byron, Shelley és mások alakját. Angol arisztokraták egy csapata a pestisjárvány elől végigjárja az európai kultúra ikonikus helyszíneit, miközben a kór őket sem kíméli, sorban hullanak el, mígnem egyetlen ember – a narrátor – marad életben. Egy teljes kultúra és civilizáció pusztulásának melankolikus műve Az utolsó ember – amely nem mellesleg az első posztapokaliptikus vagy világvége-regénynek számít a világirodalomban.

Dean R. Koontz: A sötétség szeme

A Regény, Amely Megjövendölte A Koronavírust – ezzel az eposzi jelzős szerkezettel ellátva került be az elmúlt időszakban a hírekbe Dean Koontz A sötétség szeme című regénye; és ennek okán kapott helyet válogatásunkban is. Hogy miként jövendölte meg? A regényben, amely – ha jól értem – nem is igazán sci-fi, inkább krimi/thriller, felbukkan egy biológiai fegyvereket gyártó laboratóriumból kiszabaduló járvány. És mi ennek a járványnak a neve? VUHAN – 400, bizony. Hogy ezzel véget érnek-e a hasonlóságok a könyv témája és a mostani, valóban a kínai Vuhanból induló koronajárvány között, nem tudom, mert még nem olvastam a könyvet. De most már el fogom.

Bónusz track:

Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

Olvasóink jelezték, hogy a listának van egy nagy hiányossága: nem szerepel rajta a Vesztegzár a Grand Hotelben – és igazuk van! Rejtő klasszikusa már csak azért is ebbe az összeállításba kívánkozik, mert a járványtematikát humorosan ragadja meg, és ezekben a feszült időkben nem árt egy kis nevetés (sem). A csendes-óceáni Kis-Lagonda sziget Grand Hoteljében igazi nemzetközi vendégsereg gyűlik össze, vannak itt mindenféle szélhámosok is, milliomosok, dívák, közben dúl a harc egy Banánoxid nevű találmány vegyi képletéért, ezért vesztegzárat rendelnek el három hétig bubópestis ürügyén. Kaland, nyomozás, szerelem, bezártság – minden adott egy igazi rejtői történethez. És ki tudná feledni azt az első mondatot: „Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.”