„A magunkkal folytatott belső küzdelem időnként mellékvágányokra visz”

Úgy 22 éve lehetett. Alig tucatnyian várakoztunk a százfős előadóterem előtt. Közép-Kelet-Európa 19-20. századi története tantárgy kurzussal indult a harmadév a politológián. Örültem az új tárgynak, mivel addig kevésbé teljesültek a szakkal kapcsolatos elvárásaim abban a vonatkozásban, hogy a történelmi folyamatok, a történeti fejlődés felől is közelítsen a politikatudományokhoz, a politikatudományi elemzéshez. Végre egy diszciplína, ami bevallottan, már a nevében is felvállalja a történeti tudatosság, a történelmi mintázatok fontosságát – így okoskodtam.

A lépcsőforduló feltűnt egy atyafi, akiről kiderült, ő tantárgy gazdája, Pálfy Zoltán. Ing, mellény, sötétbarna zakó, világos nadrág, bőrtarsoly, vállon hordott nehéz bőrtáska. Középen kettéválasztott, szürkülő haj, sűrű, szürke szakáll, rozsdába hajló bajusz, és az elmaradhatatlan pipa. Metsző tekintete egyszerre árasztott derűt és ellentmondást nem tűrő, komor határozottságot. Olyan nincs, hogy ne székely legyen – gondoltam magamban.

Az üdvözlése semmi kétséget nem hagyott. A nagyvárosba szakadt, alig húszéves süldő székelyként mindig örültem, ha a messzi idegenben atyafiakkal találkozom. Jó volt érteni egymás beszédét. Az óráktól nemcsak azt kaptam, amire számítottam.

Olyan felismerések, összefüggések sejlettek fel számunkra, amelyeket mi is azonosíthattunk volna, ha megfelelő módon közelítünk a bennünk élő generációs történeteinkre. Ezekhez a rétegekhez juthattunk közelebb az órákon, a szünetekben, ahol úgy beszélgettünk szakmai dolgokról, hogy azt sokáig nem is tudatosítottuk, annyira éltük.

Az elmúlt húsz évben alig hallottam Pálfy Zoltánról, a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának adjunktusáról. Néha, ha összefutottam az egykori évfolyamtársakkal, szót ejtettünk Pálfyról, vajon pipázik még? Aztán az MCC történész-kerekasztal első előadásán egy ismerős arc jelentkezett hozzászólásra.

A hangja alapján rögtön felismertem. Külcsínre alig változott – ing, mellény, sötétbarna zakó, világos nadrág, bőrtarsoly, vállon hordott nehéz bőrtáska. Szürkülő haja odalett, de ezen kívül azt hittem, visszautaztam az időben. Ahogy haladt a beszélgetéssorozat, azon kaptuk magunkat, hogy ismét beszélgetünk, és hiába telt el két évtized, ott és úgy folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Az MCC-kerekasztal végén felvetettem Pálfy Zoltánnak, hogy szívesen beszélgetnék vele egy interjúban is. Igent mondott, és szűk húsz esztendő után ismét beültünk az egyetemre.

Csíkszeredában születtél, református családban, udvarhelyszéki és háromszéki felmenőkkel. A székely viccben ez halmozottan hátrányos helyzetet jelent. Törvényszerű volt, hogy nem maradtál Csíkszeredában?

Abban az értelemben, ahogy a hátrányos megkülönböztetés kifejezést használni szokták, ez így nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy valami törvényszerűség lenne az egészben. Ezek a dolgok később tudatosultak bennem, amikor mindenféle elmozdulások történtek, és próbáltam keresni magam is az okát annak, hogy miért vagyok az, aki, ami.

Apám udvarhelyi születésű, édesanyám háromszéki származású. Az elszármazás benne van ebben a közegben, a 20. században, a székelységben, ugye senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nyilván itt nem valamiféle prófétaságról van szó, hanem arról, hogy bizonyos értelemben mindig is jövevény voltam.

Az, hogy én csíkszeredai vagyok, az nem egészen a véletlenek, de nem is törvényszerűségek sorozatának a végén van. Nem én kezdtem az elvándorlást, apám is ezt csinálta, a nagyapám is, akárcsak az anyai nagyapám. Minden történet, ami a családtagjaimmal kapcsolatos, egy hazakerülési, megérkezési folyamatnak a keretében írható le. Édesapámnak, nagyapámnak, majdnem mindenkinek a családomban ilyen értelemben szerencséje volt, ők megérkeztek. Jómagam egyelőre úgy vagyok vele, hogy a megérkezés még odébb van. Egy kicsit félek is a megérkezéstől, mert az azt jelenti, hogy attól arrafelé bizonyos lehetőségek már nincsenek nyitva.

Első osztályosként édesanyám elkísért az iskolakapuig, ahol elengedte a kezem, és én bementem az I. A. osztályba. Itt kezdődött a balhé, mert a nevemet nem olvasták fel. Azért, mert a B-be voltam beírva. A B osztályban felolvasták a nevemet, de én nem voltam ott. Innen indulva kibogozhatjuk, miként lesz az emberből kívülálló, de sohase ott voltam, ahol lennem kellett volna, és mindig valami mást csináltam, mint amit kellett volna. Így lettem, fiú létemre, filológus, majd angoltanár a valamikori iskolámban, ami egy ilyen matektanár- és hokistasoviniszta városban, mint Csíkszereda, lenézendő, megvetendő, gyáva dolog volt. Ha nem voltál katolikus, matektanár, vagy hokista, akkor nem voltál egészen ember, csak egy amolyan Untermensch.

Második próbálkozásra jutottam be Kolozsváron az angol–magyar szakra 1984-ben, a magyar mellékszakot pedig 1985-ben megszüntették. Akkor angol–román szakos lettem, majd az első adandó alkalommal, azaz 1989 után kiléptem ebből a kényszerhelyzetből és magyar–néprajz szakra felvételiztem. Néprajzosként aztán inkább kultúrantropológus szerettem volna lenni. Tehát majdnem mindenben, aminek nekifogtam, van egy ilyen kettősség, egy ilyen kettős tudat, egy viszonyítási alap, amivel nem lehet az utcán szaladgálni, mert nem reklámozható, mert problémás, mert tele van kérdésekkel.

Sok hasonló vargebetűt említhetnék, de a leginkább meghatározó dolgok a gyerekkoriak. Emlékszem, fogszabályzóra volt szükségem, s nagyanyám cipelt Vásárhelyre kéthavonta a fogorvoshoz. A vásárhelyi kölykök azt mondták, falusiasan beszélek. Nagybaconban, az anyai nagyszülőknél töltöttem a nyarakat, az ottani gyerekek szerint városiasan beszéltem.

Ezek a helyzetek arrafelé lökdöstek, hogy próbáljak magamban valamiféle rendet csinálni. Ezek az úgynevezett ki vagyok én kérdések. Csíkban székelynek lenni nem nagy dolog, mert mindenki az. Mint ahogy Magyarországon magyarnak lenni, főleg ezt fennen hangoztatni, az is egy eléggé redundáns dolog. Nincs benne semmi. Helyi tanácsos voltam 4 évig Magyarvistán, és ott jöttem rá, hogy én mennyire székely vagyok. Nem a büszke, öntudatos, vitézkötéses dolgok, hanem a különbözőségek hívták fel a figyelmemet arra, hogy tulajdonképpen mi is vagyok én legbelül ebben az új közegben.

Ez a ’60-as évek végén, ’70-es években, és főleg a ’80-as években benne volt a levegőben. Kettős mérce volt. Létezett egy hivatalos, és volt egy másik, amiben túl lehetett élni, csak éppen nem volt problémátlan hinni benne. A hivatalos mércében egy pillanatig sem kellett hinni. A mesélős nagyapám mondta, amikor katona voltam, hogy fiam, egyszer edd meg, amit a kantinban adnak, és csak azután menj a katonaládához. Tehát van egy nyilvános etető, és van egy hely, ahol az étel van. Átvitt értelemben is érvényes.

Ez a kettősség ma már nem létezik. Oktatóként, tanárként azt látom, hogy a mai 20 éveseknek sokkal nehezebb dolguk van. Sokkal több opció áll rendelkezésükre, bár ezeknek egy része csak látszatra az, aminek kinéz, divatos szóval élve fake. És nem igazán sikerül nekik különválasztani a hamis változatokat a valóságosaktól. Így aztán a sok opció tulajdonképpen egy ködös útvesztő. És ebbenelég rendesen el is lehet veszni.

Ernest Hemingway és Benedek Elek jutott az eszembe, amikor egyetemistaként első alkalommal beültem az órádra. Aztán kiderült, hogy nemcsak fizikai a hasonlóság a kisbaconi nagy mesélővel, hanem azt is vallod, hogy az emberi létezés, a megismerés alapja az interperszonális élő viszony, a szóbeli megszólítás. Hogyan érvényesülhet ma ez a felfogás, egy olyan korban, ahol jórészt már a chatablakokban folynak a dialógusok? Az órákon, a szünetekben zajlanak még inspiráló tanár-diák beszélgetések?

Naná, szeretném én azt a Hemingway-jel való hasonlóságot. Amiben talán mégis jelen van egynémely arcvonásokon túl az az, hogy Hemingway egy rettentő belső bizonytalanságokkal küszködő alkotó volt. Éjjel, titokban olvasott, mert az őstehetséget játszotta a világ előtt, és majdnem sikerült is neki elrejteni a világ elől, hogy nemcsak írni tud, hanem tanulja is a mesterséget. A Benedek Elekkel való hasonlóság természetesen zsigeribb, közelebbi, kulturális gyökerei mélyebbre mennek.

A történetalkotás, a mesélés kapcsán úgy látom, hogy a történés önmagában hozzáférhetetlen, emészthetetlen. Csak történetekben tanítható, és egy statisztikai adathalmazhoz képest az, hogy elmondom, miként gyűlt össze az adott adatcsomag, az már történet, az esetleg mond valamit a másiknak is. Ezen vagyok nagyon megakadva, mert lehet, hogy túl könnyen alkotok történeteket bármiből. A történetek pedig hajlamosak kitakarni a történést.

A történet részben eszköz, részben adottság, részben egy olyan kényszer, amit időnként jó volna félretenni. Történészként nézve a dolgot, ha túl jó történetmondó vagyok, akkor nem vagyok túl jó történész. Abban a kevés szövegemben, ami megjelent, talán épp ezt a kettőt sikerült elválasztanom egymástól. Bár a mestereim, és azok, akik az átlagnál jobban ismernek, pontosan ezt a kettősséget tartják figyelemre méltónak az egészben, amit úgymond tudósként csinálok, holott én csak egy mesélő vagyok.

A reflexió nélküli történet éppoly értéktelen, mint az önvizsgálat nélküli élet?

Időnként beöltözöm tudósnak. Nem mindig érzem jól magam ebben a gúnyában, lehet, nem is vagyok tudós, csak egy történetmondó, aki időnként erre az adottságra oda tud figyelni tudatosan is. Az óráimon inkább problematizálni szoktam. Rettegek attól, amikor valaki azt mondja, hogy leadta az anyagot, és aztán vizsgára kész válaszokat kell bemagolni. Nekem annak idején azt mondták, fiam, az egyetem paradigma, azt csinálsz belőle, amit akarsz, csak akarj valamit csinálni belőle.

Az eltelt évek nem csak mesterséges intelligenciában és internetben mérhetőek, hanem abban is, hogy 30-40 évvel ezelőtt a szellemi értelemben való felnőtté válás valahogy gyorsabban végbement. A mai 20 évestől nem lehet elvárni, hogy 20 éves legyen. Olyan a kontextusa, hogy 26 éves korában is lehet még 16 éves valaki, társadalmi értelemben. Tehát semmi sem lökdös senkit afelé, hogy a dolgait rendbe tegye, és felnőttként menedzselje az életét. Generációs világjelenség halasztani a felnövést. A no job, no problem logika működik, és nagyon nehéz kimozdítani a komfortzónájukból a fiatalokat. Holott ezt próbáljuk összehozni különböző úton-módon.

Az eszközöket és a módszereket sokszor a személyiségemmel helyettesítem. Amikor igazán működik a dolog, nem tananyagot adok le, hanem mi magunk válunk azzá a jelenlétünkkel. Mindegy, hogy épp reálpolitikáról, történelmi tudatokról vagy tudathasadásokról beszélgetünk. A megosztás révén válik konkréttá minden. Az órák közötti szünetek alatti beszélgetések bizony sokszor nekem is lényegesebbek, még ha utólag mindig azt mondom is magamnak, megint túl sok energiát fektettem ebbe az egészbe. Aztán mégis ez lesz megint.

Megbánod?

Nem töröm a fejem azon, hogy mind értik-e, vagy rászolgáltak-e. A gondolkodás képességének elsajátítását mindenki megérdemli, és az egyetemnek erre kellene megtanítania. Nem a diploma a lényeg, az okmány önmagában semmit nem bizonyít. Persze természetes dolog, hogy az emberek nem akarnak kiszakadni a komfortzónájukból, és sokan hajlamosak megúszni az egészet, ezen nem kell fennakadni.

Ott van viszont a dolog másik oldala. Seregnyi olyan tárgyat tanítok, ami a tudományos szövegírásról, a szövegértelmezésről szól. Ezen a terepen pedig ma könnyen azt érezhetjük, hogy lassan elviszi az ördög az egészet, hiszen a mesterséges intelligencia (MI) mindent megcsinál helyettünk. Mégis optimista vagyok, mert van néhány dolog, amiben az MI nem fog utolérni minket, mivel az embert éppen a tökéletlensége teszi emberivé.

Ha már itt tartunk, van egy régi, visszatérő gondolatom – soha nem írtam le, de sokszor kimondtam már –, hogy a nagy francia felvilágosodás racionalizmusa valójában olyan, mint egy hazug gyógyszerreklám. Egyáltalán nem biztos, hogy ez az emberi létezés egyetlen és üdvözítő receptje. Mint ahogyan az egyetemes emberi jogok emlegetését is alaposan át kellene gondolnunk, mert szerény véleményem szerint az egyetemes ember az egyik legszebb fikció, amit a Felvilágosodás kitalált magának és ránk is hagyott.

Nem túl népszerű gondolat manapság

Olyan, hogy elvont, egyetemes ember, egyszerűen nincs. És univerzális jogok sincsenek önmagukban. Akkor nyerhetnek értelmet, ha az egyes, hús-vér egyének életében működni kezdenek, ha valami ténylegesen megvalósul belőlük a hétköznapokban. Csakhogy a megvalósulás pillanata azonnal el is távolít az egyetemességtől, és átlök a megismételhetetlen egyedihez. Az ilyen egyszeri, esendő, emberi dolgokat pedig az MI nem tudja reprodukálni.

Bár hallom az ellenérvet, hogy a gépet is meg lehet tanítani a tökéletlenségre, csupán egy külön algoritmust kell beépíteni hozzá. Annak idején volt egy magyar fizikus – még csak nem is zenész –, aki rájött, mitől más a klasszikus barokk orgona hangja. Pontosan a tökéletlenségétől, a szuszogásoktól, zörejektől, a mechanika finom hibáitól. Az elektromos orgona fizikailag steril, tiszta hangot állított elő, amiből éppen a lélek hiányzott. A fizikus mit tett? Beépített a virtuális sípok mellé egy-egy zörejregisztert, apró szándékos hibákat csempészve a rendszerbe. És láss csodát, amikor az így átépített hangszer megszólalt, hangja majdnem teljesen olyan volt, mint a négyszáz éves, lélegző és itt-ott nyikorgó elődjéé.

Tele van a beszédünk jelzős szerkezetekkel, ami borzasztó, mert a jelző drasztikusan leszűkíti a fogalom tartalmát. Hogyan lehet minősítések nélkül valami minőségit mondani a világról? Ez tudományos kérdés, vagy Bodor Ádám prózájára kell gondolnunk? Nála nagyon kevés jelző van, szinte semmi. Mostanában olvastam újra az életművét, részben szellemi tréningként, diétaként, hogy a saját jelzőimről szokjak már le, hisz a politikatudományok, a történelem, vagy a szociológia területén nincs mit keressenek a a minősítések, a jelzős szerkezetek. A diáknak nem az a dolga, hogy elfogadja vagy elutasítsa azt, amit én minősítésként elé teszek, hanem gondolkodjon el azon, hogy célravezető-e minősíteni vagy sem.

Van remény. Az egyik diákomnak nyolcast adtam, mivel túl jó dolgozatot írt. Azt mondtam, ez nem is MI, úgy lopott, ahogy van. A hallgató felhívott, közölte, hogy nem érti, mi a problémám a szövegével, hisz ő már sokat publikált ebben a témakörben, ez a szakterülete. Örömmel léptem vissza a kritikus álláspontról, és arra kértem, küldjön át egy referenciát, azonnal megvan a tízese. Elnézést, maga egy álruhás királyfi – mondtam neki, miután két perc múlva megkaptam az emailt. Túl jó volt az álöltözet, vagy talán nem is volt az. Amíg egy ilyen hallgató is van, addig lehet beszélni arról, mit is csinálunk valóságosan az egyetemen.

Kik voltak azok a meghatározó figurák az életedben, akik nélkül talán nem is beszélgetnénk? Kikre tekintesz a mestereidként?

A legegyszerűbb az időrendet követni, még ha a kronológia csalóka is, hisz az emberben ritkán tudatosul, hogy épp egy mester–tanítvány viszony részese, amíg az a kötelék a maga eleven valójában működik.

A nagyapámat emlegettem. A ritka vasárnapi ebédek után mindig azzal álltunk elé: »Na, Nagytátá! Mondjon valamit, meséljen valamit!« Meg is van még valahol az a két ötvenlapos iskolai füzet, amibe ceruzával, gyönyörű, régi kalligráfiával lejegyezte az életét. Kicsit már remegett a vonalvezetés, túl volt a nyolcvanon az öreg, de addig unszoltuk, míg végül rászánta magát a nyugalmazott kántortanító önmaga történetben való megörökítésére. Nem lett ebből publikáció, nem lett semmi – talán mégis itt kezdődik minden, jóval azelőtt, hogy a saját történetem elindult volna. Az apámat szintén nem véletlenül hoztam szóba. A vele való viszonyom sokkal bonyolultabb és nehézkesebb volt. A halála után évekkel is maradtak bennem elvarratlan szálak. De azt hiszem, ez így van rendjén. Magas fának hosszú az árnyéka, és én még nem jöttem ki belőle.

Utána a sorban egykori – és tulajdonképpen mindenkori – magyartanárom, szellemi anyám következik. Nem mintha az édesanyámtól nem kaptam volna rengeteget, de Bara Katalin volt az, aki ott és akkor valami egészen más dimenziókról beszélt nekünk magyarórákon. Abból a szellemi élményből a mai napig táplálkozom. Egy meghatározó kolozsvári szellemi kör tagja volt, és a sors ritka szerencséje, hogy Csíkszeredába hazakerülhetett.

A nyolcvanas évek legelején járunk. Középiskolás vagyok, a korszellemnek megfelelően reálosztályba járok, mert az a biztos, az kell, mindenki oda jár, aki ad magára. És ott van egy magyartanár, aki fogja magát, benyúl a sötét bozótba, és kipiszkál engem onnan. Meglátja, hogy tudok valamit, ami nem matematika, hanem valami egészen más.

Nem feledkezhetek meg az akkori matektanárnőmről sem. Amikor tizedik után átfelvételiztem filológiára, ő nem sértődött meg, csak annyit mondott: »Zoli, nem állítom, hogy ne menne neked a matematika, de te olyasmit tudsz, ami sokkal jobban áll neked. Hát csináld azt!« Nem tudom elégszer megköszönni neki – még ha az érettségi találkozókon rendre meg is kísérlem –, hogy matektanár létére közölte velem, semmi tragédia nincs abban, ha valaki nem szupermatekos.

Cs. Gyimesi Éva következik. Ez már egy hosszabb és jóval bonyolultabb történet, hiszen ott sem pusztán irodalomról, irodalomelméletekről és hasonló egyebekről volt szó, sem az első, sem a második egyetemen.

Szilágyi N. Sándortól is rengeteget tanultam. De nem igazán nyelvészeti dolgokat, Többek között azt is, hogy milyen egy igazi mester. Egy jó mester ugyanis soha nem rágja a szádba a mesterség titkait. A fogásokat neked magadnak kell elsajátítanod, hosszú, nem egyszer akár fájdalmas botladozások és ügyetlenkedések árán. A mesterségbeli tudásból csupán mintegy a jéghegy csúcsa adható át formálisan, a többi azon múlik, milyen a mester, a tanítvány – és kettejük viszonya.

Pontosan ilyen mester volt később Karády Viktor is, doktori disszertációm vezetője A Közép-Európai Egyetemen (CEU). Tőle a technikai, módszertani fogásokon túl azt tanulhattam meg, hogy mindig maradnak kérdőjelek és elvarratlan szálak. Hogy egyetlen történet sem végleges, mindig folytatható.

Addig kértem a hallgatóimtól kötelező olvasmányként Max Weber klasszikusát, A tudomány és a politika, mint hivatás-t, míg egyszer csak magam is ráébredtem: csakugyan,a kutató munkája véges, a tudomány viszont végtelen. A tudományos gondolkodás lényegi sajátossága, hogy felülírhatja a korábbi tudásformákat, soha nem lehet pontot tenni az i-re. A magát befejezettnek tekintő tudás nem tudomány, hanem áltudomány. A ténnyel mindannyiunknak szembe kell néznünk: amit ma csinálunk, az holnap meghaladható.

Tulajdonképpen mindegyik mesteremtől azt tanultam, hogy a kételkedés bizonyos formája nagyon is helyénvaló. A kétségek szülte belső feszültség hihetetlenül termékeny tud lenni abban a pillanatban, amikor az ember valamit valóban a mélyére ásva akar végiggondolni és kibontani. Direkt nem használom az alkotás fogalmát, az túlságosan nagy szó erre, de számomra a szellemi munka ebben a kettősségben lüktet.

Mondanál egy példát?

Van egy nagyszerű, regényes Michelangelo-életrajz. Felidézi azt a pillanatot, amikor az akkor még ismeretlen ifjú Buonarrotinak odaadnak egy márványtömböt, ami senkinek sem kellett, mert volt benne egy mély repedés. És ő ebből a sérült tömbből faragja ki a Dávidot. Az a feszültség van belefaragva a szoborba, hogy bármelyik kalapácsütésnél kettéhasadhat az egész kő. Ettől is olyan monumentális. A belső feszültség azonban az egészségre kifejezetten káros tud lenni, ha a lehetőségével nem élünk, ha a benne foglalt kihívást nem vállaljuk. Én azzal, hogy az egyetemen órákat tartok, tulajdonképpen apránként elszórom, felélem azt, amit meg kellene írnom inkább. Megúszom az írást azzal, hogy órákon át beszélek.

Visszatérve a mesterekre, lehet, kihagytam valakit a felsorolásból, ami hosszú és eklektikus, de a mester fogalma is szűkíthető vagy tágítható. Én most inkább tágítottam, olyan irányba, ami a mesterségről próbál mondani valamit. A lényeg talán annyi, hogy a megfelelő pillanatban voltam a megfelelő helyen, még ha sokat is kellett mozgolódni azért, hogy az ember éppen ott lehessen. A találkozásaim ezekkel a mestereimmé vált emberekkel egy szerencsés véletlensorozatnak köszönhetőek. Bár mindenki maga csinálja a szerencséjét. Ha bármelyikük hiányzik, akkor én most nem vagyok az, ami. Nem mintha olyan fene nagy dolog volna, ami vagyok.

Egyenes út vezetett a bölcsész szaktól a néprajzon, a kultúrantropológián és a szociológián át a történelemig?

Az egyenes vonal az ilyesmikben valami olyasmi lehet, mint az egykori Tisza-szabályozás. Levágták a kanyarokat, mesterségesen kiegyenesítették a medret, és ökológiai katasztrófa lett a vége. Vagy ott volt az Olt vize, annak is kiegyenesítették az útját, vihette a szennyeződést akadálytalanul jó messzire. Ha valaki végignézi, miből mi lettem – matekosból filológus, filológusból néprajzos, abból meg történész –, azt is mondhatná, afféle szakmai házasságszédelgő vagyok. Bár még önmagam előtt tetszelegve sem állíthatnám, hogy annyira jó volnék, hogy ennyit szédeleghessek a szakmák között.

Egyszerűen arról van szó, hogy ez a sodrás adta magát azokból az állandó, visszatérő mellétettségekből, amikről az előbb beszéltem. Másrészt, és ez ugyanannira lényeges, volt, a kilencvenes években, egy időszak, amikor lehetett pályát módosítani. Volt, aki közvetlenül a fordulat előtt lett informatikusból a színművészeti egyetlen növendéke Vásárhelyen, más meg állategészségügyi technikusból lett a kolozsvári színház vezető színészévé. Hozzájuk képest én nem vettem hajtűkanyarokat, nagyjából ugyanabban a szellemi mederben folydogáltam, legfeljebb hol felgyorsult a sodrás, hol lelassult.

Az alapképzést az átkosban fejezted be. Rögtön elmentél egy másik egyetemre, mesteri és doktori fokozataidat már a budapesti Közép-Európai Egyetemen (CEU), a rendszerváltás után szerezted. Egyszer azt mondtad, hogy 1989 előtt a Kárpátok gerincén, 2000 méter felett volt a Külföld, ahol egyívású emberek jelenlétét élvezhetted, mintha a tengerszint feletti magasság valahogy kiváltotta volna a határátlépést Nyugat felé, emberi közegváltást jelentett, pedig nem is beszéltétek egymás nyelvét. Ha a nyolcvanas években átvitt értelemben is felül akartál emelkedni a téged körülvevő valóságon, felmehettél a hegyekbe. A budapesti CEU-s időszak alatt éreztél hasonlót? Érezted, hogy már nincs szükség hegycsúcsokra a szellemi értelemben vett friss levegőhöz?

Felvételiztem a CEU-ra mesterképzésére, felvettek engem is és későbbi feleségemet, Sata Kingát is. Ez a személyes körülmény megkönnyítette az elmozdulást. Igen ám, de ott, a CEU-n rá kellett döbbennem: mindaz, amit addig műveltem, puszta csuklógyakorlat, amolyan szárazedzés volt csupán. Sőt, hirtelen abban sem lehettem biztos, hogy tudok-e egyáltalán úszni, vagy csupán a partról bámulom azokat, akik tempóznak.

Valódi mélyvíz volt, nekem és akkor legalábbis az. És én fejest ugrottam bele. Rendkívül jót tett nekem, hogy hirtelen mindennek, amit tettem – vagy éppen elmulasztottam –, valódi tétje volt. Megszűntek az üresjáratok. Akkoriban még teljes ösztöndíj járt az egészhez, méghozzá olyan összeg, amiből tisztességesen meg lehetett élni. De azt a pénzt pontosan azért kaptuk, hogy eszünkbe se jusson holmi idétlenkedéssel elütni az időt. Kizárólag a tanulásra, a kutatásra, a leendő doktori témánkra és az elmélyült munkára kellett koncentrálnunk. Egyfajta kegyelmi állapot volt. Sokan megérdemelnék mások is.

Az elmozdulás természete tehát hasonló volt ahhoz, amit 2000 méter felett tapasztaltam. Végre akadt egy hely, ahol az égvilágon senkit sem érdekelt, mit csinálok délután, hogy apám RMDSZ-elnök-e vagy sem, és hogy ki fia-borja vagyok. Ahol a gyakorlatban működött az, amiről odahaza legfeljebb elméletben tanultunk, a majdnem vegytiszta meritokrácia. Ott kizárólag az számított, amit letettél az asztalra. A kutya sem firtatta, honnan jöttél, mi volt a családi háttered, mit akarsz képviselni, nem keverték össze a szezont a fazonnal. A CEU persze abból a szempontból is különleges képződmény volt, hogy leginkább valamiféle szellemi inkubátorra emlékeztetett A falain belül egy teljesen másfajta budapestiség érvényesült, mint a kapukon kívül.

Odakint én voltam Erdély, a CEU-n belül még azt sem kellett éreznem, hogy erdélyi magyar vagyok, nem ez volt a fontos. Ott a meccs lényege annyi volt, hogy meg tudok-e felelni a követelményeknek, vállalom-e a magasra tett lécet, vagy sem. Kipróbálhattam, hogy meddig jutok el, mire vagyok képes. A korábbi oktatási intézmények nem voltak kíváncsi erre, és nekem magamnak sem kellett feltétlenül elszámolnom magammal.   

A CEU-n a történelem mesterin azt mondták, ha benne vagy a felső tíz százalékban, felvételizhetsz doktori képzésre. De ez már a vége felé volt. Az első három hónap elteltével azon kaptam magam, te jó ég, mi a fene folyik itt? Amikor elindultunk, nagyon örültem. Kilenc hónapra szóló az ösztöndíj, tisztes pénz, sok Budapest fér majd ebbe bele. Aztán a sarki éjjel-nappaliban vettük a kenyeret meg szalámit, szombatonként az úgynevezett MDF piacra jártunk heti bevásárlásra, hétköznap este tízkor pedig a portásnő kirakta a kabátjainkat a ruhatár pultjára, és elment, de mi még azután is ott vertük a billentyűzetet a számítágépteremben. Mint valami sztahanovista bányászok az ötéves terv hajrájában. Észre sem vettük, és már nyakig benne voltunk a darálóban. Kőkemény dupla-vagy-semmi játszma volt. Ismerek olyat, aki ott zokogott tehetetlenségében a folyosón, valahogy lelket vertem belé, ma egyébként a CEU-n tanít, úgyhogy végül mindkettőnknek sikerült átvészelnünk ezt a sokkterápiát.

Itthon akkoriban még híre-hamva sem volt számítógéptermeknek, ott viszont bent ültünk a gépteremben, és éjjel-nappal körmöltük az esszéket. Mert ott nem volt szóbeli vizsga, mindent írásban kellett letenni az asztalra. Szilágyi Julika fia, Mihály zseniális szójátékokat gyártott. Egyszer a gladiátorok antik köszöntését – a Morituri te salutant – ferdítette el, és úgy köszöngetett, , hogy: »Monitori te salutant!« És tényleg, hisz a tempóba bele lehetett roppanni. Az én alkatomnak tökéletesen megfelelt. Nem feltétlenül azért, mert a CEU intézményként annyival különb volt, hanem mert egymásra találtunk ilyen szempontból.

Mondhatjuk, hogy megérkeztél?

Igen, megérkeztem, csakhogy ezt a megérkezettséget végül azzal kellett megkoronáznom, hogy hazajöttem ide, holmi hazátlannak. Mert amit hazahoztunk, az a fenének sem kellett; az égvilágon senki nem volt kíváncsi rá. Azért nem, mert hazajöttünk valahonnan. Hamisítatlan erdélyi történet, ha akarom, ott a nagy elődök sora, akik szintén nem mentek semmire az itthoni közeggel, akiket ugyanígy félreértettek, leírtak, vagy elszigeteltek.

Demokrácia ide vagy oda, az egyes emberek egyike-másikában mélyen gyökerezik a frusztráció, az irigység olyasmi okán, amit az illető nem tud, de lehet, valójában nem is akar csinálni. Egy kedves volt tanárom mondta, románul, az egyik kollégájának: »Nézd meg ezt az őrültmagyart! Három évig élt Budapesten, most meg visszajön ebbe a mocsok országba, és tőlem kér kölcsön pénzt, hogy egy isten háta mögötti faluban házat vegyen magának!« Duma volt, közben látszott rajta, hogy imponál neki a dolog. Tehát a megérkezettség azon az áron érvényes, hogy valamiképpen onnan is el kell majd menni.

Így aztán nem a történelem tanszéken lyukadtam ki, hanem a politológián. Meg kell adni, ez az akkor még fiatal tanszék kivétel volt, mert nyitott volt, még a magamfajta vándorok felé is. És még ezen a tanszéken belül is újabb mellérendeltség várt, miért pont ezt vagy azt kell tanítanom? Elképesztően nehéz úgy megírni bármit, hogy közben az egyetemen nem arról beszélsz, amihez talán jobban értesz, ami a hazahozott kutatási témád.

Azokból a tárgyakból, amiket idehoztam, mára egyetlen féléves valami maradt. Na, ebben érzem igazán otthon magam, nem kell hétről hétre a semmiből összeeszkabálnom valamit, csak hogy legyen mit mondanom a következő órán. Beszélni persze tudnék bármiről, csak az éppen nem feltétlenül az adott tárgyról szólna, az ilyesmivel meg nem hiszem, hogy sokra mennének a diákok.

Szóval még a szakmaváltásokon belül is sorakoznak párhuzamosságok és mellékvágányok. Most már nyugodtan mondhatom, berendezkedtem erre az állapotra, ebből megérkezés nem lesz, mert egyszerűen nem olyan a vonatjegyem. Lehet, körjegyem van. Még az is lehet, hogy anno a munka mezejéről lógtam meg, amikor beiratkoztam a második egyetemre, de ott sem volt magától értetődő, hogy tényleg megéri-e végig is csinálom. Mindig volt magánmeccsem is ezeken a bajnokságokon. Ja, a CEU-n kellett, hogy legyen magánmeccsed, beszámított a pontozásba. Csak éppen az tisztán szakmai mérkőzés volt.

Még az első egyetememen történt, hogy a pártállam egyszer csak fogta magát, és egy tollvonással eltörölte a karácsonyi vakációt. Hatalmas felzúdulás támadt, beadványt fogalmaztunk, tiltakoztunk, ment a szervezkedés. És amikor oda jutott a dolog, hogy alá kellene írni a petíciót, kerek perec megmondtam: én ezt nem írom alá. Rám néztek: »Mi az, Zoli, tán félsz?« Mondom: »Dehogy félek! Csak pontosan tudom, hogy ha ezen a papíron ott virít az én nevem, abból azonnal magyar ügyet csinálnak. És akkor ti ezt a meccset azon nyomban elveszítitek.« Nekem ebből szándékosan ki kellett maradnom, ne lehessen azt mondani, ismét elégedetlenkednek a magyarok. A megoldást végül a külföldi keresztény diákok hozták el, ők egyszerűen fogták magukat és hazautaztak.   

Volt egy tanárom, aki utálta a szakállasokat. Az évfolyamtásaim rángatták a kabátomat a folyosón vizsga előtt, hogy van még több, mint egy órám, menjek és borotválkozzam meg szóbeli előtt, mentsem meg a helyzetet, magamat. Azt mondtam akkor, ha ez az egész egyetem annyit ér, mint egy pofa szőr, akkor én azt a szőrt a pofámról nem adom. Bementem szakállasan, és persze az égvilágon semmi baj nem lett belőle. Még egész jó jegyet is kaptam. Volt olyan is, egy szekus hírében álló tanárom, aki éppen azért kedvelt, mert végre volt valaki, aki nem rettegett tőle. A Fordulat után aztán nagyon szerette a mi régi jó barátságunkat kinyilvánítani. Az elvtársnak én lettem Zoli úr. Mintha az elv-társa lettem volna valaha is...

Manapság kevés egyetemi oktató fütyül olyan látványosan a publikációs kényszerre, az idézettségi mutatókra, mint te. A beszéd javára történő írás-megúszáson kívül volt más oka is annak, hogy leginkább a partvonalról követed a tudománymetriai pontvadászatot?

Különválasztanék két dolgot: a belső késztetést és a publikációs kényszert. Az utóbbi definíció szerint külső, intézményes nyomás. És van ebben a rendszerben valami, amit egyszerűen nem vesz be a gyomrom, hogy a mennyiség átcsap minőségbe. Az intézményesített szemlélet igyekszik az idézettségi indexekkel valamilyen objektív módon közelíteni a mindenkori szellemi teljesítményhez. De hogy egyáltalán mérhető-e a szellemi munka? Erre a kérdésre nem óhajtok hirtelenjében válaszolni.

Kritériumok azért léteznek, nem?

Nyilván szükség van rájuk egy rendszerben, ezt nem vitatom, de a publikációs kényszert legfeljebb dacból érzékelem, amolyan csak azért se alapon. Ez persze felér egy kisebb öngyilkossági kisérlettel, hisz nem segíti az akadémiai előmenetelt, ellenkezőleg, de maradjunk annyiban, hogy nem ezt tartom lényegesnek. Nem tartozom azok közé, akik – alighogy megszáradt a tinta a diplomájukon – rögtön szaladnak érvényesülni vele. A különféle tudományos minősítéseimre soha nem tekintettem a mindennapi lelki, szellemi táplálkozásom sava-borsaként. Szerintem nem ez a lényeg.

Bár ilyenkor azonnal sarokba szorítja magát az ember a katedrán, hisz mit mond a tanítványainak? Azért ülnek ott a padsorokban, hogy kapjanak egy papírt, amiről azt állítom, hogy önmagában még édeskevés? Nem zárom ki, hogy dolgozik bennem valamiféle antisznobság. Vagy – és ez a sötétebb tónusú magyarázat – egyszerűen lusta vagyok. De meglehet, a dolog ennél jóval összetettebb, és a véglegesség képzetétől rettenek vissza.

Félek az üres fehér laptól, amit nekem kellene szavakba öntött tartalommal megtöltenem. Ott a szorongás, hogy amit egyszer leírtam, az úgy marad, a jól-rosszul megválogatott szavak fogságában. Pedig dehogy marad úgy. Újra lehet írni, lehet más szemszögből újrafogalmazni. Nálam a megírás aktusa mindenféle akadályokba ütközik. Az egyik az, hogy amíg időnként egyensúlyomat vesztve végzem a munkám, addig megvan bennem a teljesség valamiféle képzete, vagy éppenséggel kényszerképzete. Ahhoz viszont, hogy valamiből valódi alkotás szülessen, hiányállapot szükséges. Bennem pedig ez a hiányérzet, a hiány tudata nem elég nyomasztó. Legyek optimista? Egyelőre nem.

A görög mitológia Héphaisztosza úgy kompenzálja a rászakadt nyomorékságát, hogy az istenek kovácsa lesz. Ő maga nem része a teljességnek, isteni mivoltában is számkivetett. Amikor megkovácsolja Akhilleusz pajzsát, azon a görög élet teljességét ábrázolja. A pajzs nem azért véd a harcban, mert vastagabb az anyaga, a rávésett teljesség nyújt olyan szakrális védelmet, amit a fanyelű bökő nem képes átdöfni. Mindaddig, amíg lehetséges számomra a teljességnek valamiféle testközelisége – hogy akár ott is lehetnék, de még nem tartok ott –, addig nem fázom eléggé ahhoz, hogy felvegyem azt a bizonyos tudóskabátot. Addig bizony eszi a fene a publikálást.

Ez egy olyan meccs, amit saját magammal vívok nap mint nap, és ez a vívódás sokkal terhesebb, mint bármilyen külső, intézményi kényszer. Nem tudom, hogy most csak a bizonyítványomat magyarázom-e, vagy valami olyasmiről beszélek, aminek van egy szép, tiszta, pontos megfogalmazása valahol, hogy az egy meglevő képlet, amibe beíródom. Azt a képletet nem én alkottam, egyszerűen van. Jó lenne ezt így venni tudomásul.

Erről jut eszembe. Egyszer egy orvos azt mondta apám fiának: »Nézze, ahogyan maga iszik, annak az égvilágon semmi köze az egyéniségéhez. Szokjon le erről a kényszerképzetről! Maga pontosan ugyanúgy iszik, mint az összes többi, aki így iszik.« Abban a szent pillanatban leszoktam az alkoholról. Csak akkor még nem tudtam róla.

Mikor tetted le a poharat?

Több, mint húsz éve. És hát inkább az üveget, mint a poharat. Egyvalamit sajnálok belőle, azt a szinte transzcendentális élményt, ami egy-egy kéthetes mélyrepülést követett. Amikor visszatérsz a felszínre, és újra élni kezdesz. Amikor rádöbbensz, hogy mozog a kezed, engedelmeskedik a lábad. Nekem ugyan a nyelvem még olyankor sem botlott soha. Legfeljebb annyi történt, hogy átváltottam angolra, és egyetlen szót sem voltam hajlandó magyarul kiejteni. Hogy ezt egyszer egy csángómentő konferencián is sikerült megcsinálnom, az a saját intellektuális kivagyiságomnak egy annyira olcsó, szappanoperás jelenete volt, amit talán jobb is volna kihagyni a memoárból. De azért idézem fel, hogy jelezzek egy másik végletet, ami ugye nem nyilvános, amiről nem beszélünk.

Egy sereg ember szenvedélybeteg, csak nem tudja magáról. És mindahányan valamilyen értelemben kisebbségiek vagyunk, ezek viszonyított fogalmak. A kisebbségnél relatívabb fogalom talán csak egy akad, az a bizonyos felvilágosult egyetemes ember. A kisebbség már egy szűkített emberfogalom, és a kisebbségi létforma az a ketrecbe zártság megélhetőségének a lehetőségeit latolgatja. De mi van, ha nincs ketrec? Sokan éppen attól esnek szét, hogy nincs ketrec, nincs keret.

Amikor azt mondta nekem egy orvos: »Fogadd el, hogy az alkoholizmus betegség, amit gyógyítani lehet«, azt feleltem: Rendben, elfogadom, hogy beteg vagyok. De akkor a világ is fogadja el, hogy emiatt nem kell magamat szégyellni. Aki reumás, annak sem kell szégyenkeznie, azt még szánja is a környezete. Viszont az alkoholistának szégyellnie kell magát, nem sajnálja a társadalom, hanem leírja, megbélyegzi. Pedig a képlet végtelenül egyszerű kellene legyen: beteg vagyok, tehát nincs mit szégyellnem. Lám, magamtól beszélek róla, holott nem is kérdeztél felőle. De a magunkkal folytatott belső küzdelem időnként ilyen mellékvágányokra visz, hogy valamiből a kelleténél vagy az illendőnél többet nyelünk be.

Említettem, az egyetlen állapot, amit az egészből sajnálok, amit nem élek meg olyan intenzitással, az a visszatérés eufóriája, a kis feltámadás. És néha van ilyen pillanat, amikor mikrofontól és rögzítéstől függetlenül a kommunikációs térben egy mondat hirtelen telibe talál a szemináriumi teremben, vagy valami más nyilvános térben, vagy amikor végre befejezek egy kéziratot, helyükre kerülnek a lábjegyzetek, leadom a szerkesztőségnek, és megjelenik a szöveg. Ezért meséltem el ezt az egészet, mert itt párhuzam van.

Azt szokták mondani, hogy az Isten valamilyen tehetséggel megáldotta az embert. Én protestánsként azt mondom, nem biztos, hogy ez szerződésnek vehető. Az orosz író szavaival élve, az ész bajjal jár, seregnyi olyan embert láttam elmenni a fekete semmibe, aki a tehetségét nem tudta megélni. Elvesztek, mindenféle tekintetben. Ez egy nagyon veszélyes dolog. A tehetség pecsétként van ránk nyomva, csak tudni kellene élni valahogy alatta. Az ajándékkal, az állítólagos áldással vajmi ritkán jár együtt használati utasítás. Aki, például ennek hiányában, nem tud élni a tehetségével, az nagy bajban van. És én még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég tehetséges, vagy nem vagyok elég nagy bajban. Vagy mindkettő egyszerre.

Az óráidon semmi sem látszott ebből

Nézd, ez olyasmi, amiről nem könnyű beszélni. Azt hiszem, a diákjaim nem veszik észre rajtam, de minden áldott nap, amikor ki kell állnom az emberek elé, és mondanom kell nekik valamit bármiről, a semmiből kell összekotornom magam. Rám tör a pánik, utálom az egészet, nem akarok közölni senkivel semmit. Ezt minden egyes alkalommal megszenvedem. Lehet, hogy le lehetne szokni erről a pótcselekvés-sorozatról, de meggyőződésem, hogy a hitelesség nem olyasmi, amit egyszer megszerez az ember, aztán ott lapul zsebében, mint egy hajtási igazolvány, amit elég tízévente megújítani.

Ha egyszer valamiféle nyilvánosságot vállaltál, vagy olyasmire vállalkoztál, ami több annál, mint hogy tűzifát hasogatsz hűvös halomba, a hitelességedért minden egyes alkalommal meg kell küzdened. Tartottam én már olyan órát is, hogy én untam a legjobban. De azt a majdnem fizikai rosszullétet, amit már közben s főleg utána megéltem, nem kívánom az ellenségemnek sem. És meglehet, végső soron azért igyekszem valamirevaló órákat tartani, mert rettegek ettől a borzasztóan rossz érzéstől. Szaladok előle hosszú mondatokkal.

Konokul kerülöd a közszereplést is, ami a totális nyilvánosság korában lázadásként is értelmezhető lenne, viszont ez korábban sem volt másképp. Ezért, aki kíváncsi rád, az vagy beül az óráidra, vagy olyan ritka alkalmakkor csíphet el, mint például könyvbemutatók, a nemrég zárult MCC történész-kerekasztal, ahol nemcsak a pódiumon, hanem a hozzászólásaidból is sokaknak kiderülhetett, jóval többször kellene megszólalnod. Mi vehetne rá, hogy előbúj a barlangodból?

Részben igaz csak, hogy eltűntem volna, végig itt voltam az egyetemen, és azt tettem, amit egy oktatónak szerintem elsősorban tennie kell, órákat tartottam. Abban igazad van, hogy a konferenciák és egyéb rendezvények kávészüneteinek kötetlen beszélgetései sokszor nagyságrendekkel gondolatébresztőbbek voltak, mint maguk az előadások. A pipaszó mellett szereztem nagyon jó barátokat, nemcsak jeles kollégákat, és nem is mind dohányos.

A közszereplésnek van egy nagyon szűk szegmense, amit a magaménak tudhatok. A választott közösségem, Magyarvista befogadott. Két évig helyi RMDSZ-elnök voltam, aztán valahogy sikerült kikeverednem ebből a nem nekem valónak bizonyuló szerepből. Aztán helyi tanácsos lettem négy évig, és úgy voltam vele, hogy ebből a tapasztalatból legalább négy vaskos tanulmányt írok majd. A mandátum leteltével vissza akartak hívni, sőt győzködtek, hogy induljak polgármesternek. Erről gyorsan lebeszéltem őket. Nem lehetett volna a nyilvánosság elé tárni – mert abban a közegben egyszerűen nem állt volna meg a lábán –, hogy én valójában azért lennék ideális polgármester, mert külsős vagyok, senki rokonom a faluban vagy akár a környéken nincsen.

Az észak-itáliai városállamok ugyanígy választottak vezetőt, kívülről hozták, hogy elkerüljék a rokonsággal járó bonyodalmakat. Ezekben vagy más hagyományos közösségekben a vezérség dimenziója alkalmasint együtt jár a vezér külsős mivoltával. Az más lapra tartozik, hogy a mindenkori király, mint Isten felkentje, szintén egy transzcendens, külső akarat beteljesítője, tehát lényegében külsős. Végül az én egy mandátumnyi tanácsosságból egyetlen tanulmány sem született. Tapasztalatok, történetek maradtak, amiknek a java részét megint csak elosztogattam a diákjaim között a szemináriumokon. Valószínűleg elmondtam jó néhány olyan dolgot is, amit célravezetőbb lett volna más szakmai nyilvánosság előtt kibontani.

1989 előtt a nyilvánosság egyértelműen negatív dolog volt. Megéneklünk, Románia, ugye, mi pedig nem ugatunk, mert nem vagyunk kutyák. A fordulat után pedig törvényszerűen jött az ellenkezője – amivel amúgy számolhattunk volna – a világ hirtelen megtelt önjelölt prófétákkal, népvezérekkel és hivatásos igazmondókkal. Emlékszem, 89 decemberében kértem egy grafikus barátomtól egy doboz zsírkrétát, hogy karácsonyi lapokat rajzoljak, teszteltem a közegellenállást. Erre Pista rám nézett: Mi van, artistkodsz? Így. Ettől a tipikus -kodik, -kedik, -ködik magatartás, amitől – részben a mestereim sugallatára – sikerült többé-kevésbé távol tartanom magam..

Amikor ide Kalotaszegre, pontosabban a Nádasmentére jöttem, szívesen ugrottam fejest a helyi politikába, részben valami néprajzos-indítatás is munkált bennem. De rá kellett jönnöm: megy ugyan ez nekem, csak éppen nem vagyok produktív. Nem tudok semmit változtatni azon a helyzeten, amit kvázi szociológusként vizsgálgatok. Nem azért ültem be az indiánok közé, hogy megtanuljak tüzet gyújtani, hanem azért, hogy lássam, ők miként gyújtanak tüzet, s hogy nekik mire jó az a tűz.

A rendtartó székely Kalotaszegen is fontosnak tartotta, hogy jelen legyen a faluközössége gazdasági, társadalmi életének döntőfórumain?

Hmmm, nagyocska szavak ezek, főleg, ha a magam esetére gondolok. Ezt a fajta közéleti szerepvállalást apám művelte igen nagy tételben a kilencvenes években, és a maga idejében jó, helyénvaló volt. Sok mindent láttam tőle, tőle is, amit egy darabig tudatosan kerültem, csak azért se akartam olyanná válni, mint ő. De amikor elmondtam neki, hogy mibe fogtam Magyarvistán, még nekem is látnom kellett, ahogyan felcsillan a szeme. Ő, mint egykori falusi gyermek, valószínűleg többet látott ebben a vistai dologban, mint egy akkor még igencsak olcsón megszerezhető kertes házat a város közelében. Az ő udvarhelyszéki családjában nem egy példa akadt vezetőre, közösségükért cselekvőkre.

Amikor a doktori disszertációmból végre megszületett az az egy szál angol nyelvű kötet, amit sikerült összehoznom mostanáig, odaadtam apámnak a neki a dedikált példányt. Ő belelapozott, aztán úgy a fotelben ülve a hasára fektette a könyvet, félrenézett, és egy furcsa mosollyal az arcán azt kérdezte: »Jól van, fiam! De hol van az opus?« Én pedig pontosan tudtam, mire céloz. Hogy szerinte nekem nem ebben a tudományos szakmai keretben kellene gondolkodnom. Vagy nem csak ebben. Na, megint apámnál lyukadtam ki … Meg a kettősségeimnél …

Tehát a kétlakiságaim sorába illesszük be azt is, hogy társadalomtudászként, kutatóként egy meg nem nyilvánuló szépíró vagyok, vagy a fene tudja, mi. Ezzel folyton szembesülök, hogy nem tartozom ide igazán, nem vagyok tudós. Valami egyéb vagyok. És közben ebből az egyébségből, ebből az önmagában is Janus-arcú másságból élek, amit valószínűleg bizonyos közegekben nem tartanak nagyra, más közegekben viszont éppen ebben látják a lényeget.

Túl kellett lépnem azon a szerepen is, hogy én legyek az ügyeletes, a szolgálatos székely, aki a nagyvárosban fordulatos, ízes történetekkel szórakoztatja alkalmi hallgatóságát. Hát mindenki ezt csinálta körülöttem odahaza, mi ebben a különös? Ez, ha akarom, nem egyéni adottság, hanem modus vivendi. A kisebbségi lét is eleve adott, van, egyszerűen, előjeltelenül, se nem jó, se nem rossz, olyan, mint az időjárás. Attól, hogy bosszant, még esik az az eső. És nem akkor, amikorra jelezték, hogy esni fog … Ebből kell kihozni, amit lehet, akkor és ott, amikor és ahol alkalmas. Belementem ebbe a közéleti dologba Vistában, ameddig ezt alkalmasnak láttam, de aztán nagyon őszintén mondtam, hogy nem akarom a polgármester-jelöltséget. Nem lesz az jó sem nekik, sem nekem ...

»Tanár úr, maga legyen a polgármester, maga oda való!« Azt gondolták, jellemző, hogy aki szépen tud beszélni, az jó politikus is. Ezen a tévedésen hasalt el a kilencvenes évek politikai célzatú közéletiségének javarésze a maga vezérkedőivel, akik elpufogtatták a jól hangzó frázisokat, és semmi nem maradt utána, ha csak a kesernyés lőporfüstöt nem tartjuk az ünnepi tűzijáték lényegének. Ez persze a történelem örök törvényszerűsége, legfeljebb a hatékonyság foka változik. Vannak kegyetlen időszakok, amelyek visszarúgnak, mint a rosszul tartott ismétlőfegyver, a forradalmak például.

Minden forradalmi mámor után a recesszió keserves kijózanodása következik, és nehezen, vagy sehogy sem tudunk beletörődni abba, hogy a Forradalom után elmaradt a Csoda. Nem! A forradalom maga volt a csoda, csakhogy a csoda természeténél fogva nem képes másik, vagy újabb csodát szülni. Olyan, mint az öszvér, nem szaporodik. Nekem a közéletiséggel mindig is valami bajom volt a személyes nyavalyáimon innen és túl. De sok jellemet megváltoztatott a kilencvenes évek közéleti dinamikája ...

Mennyire vagy lázadó alkat?   

Ha időnként úgy is tűnik, az legfeljebb optikai csalódás, amit hagytam megtörténni, talán mert imponált, hogy lázadónak látnak. Valójában dehogy vagyok én lázadó. Egész egyszerűen azt teszem, amiről úgy gondolom, hogy tennem kell. Ez a megfogalmazásaimra is áll. Akadnak persze intézményi helyzetek, amikor a hideg futkos a hátamon, és mondom magamnak: te jóisten, még szerencse, hogy ezek nem tudják, semmiféle pártfogás, protekció nincs mögöttem! Hogy én csak úgy magamtól vagyok olyan, amilyen. Ha rájönnének, azonnal megnyuvasztanának. És végtelenül frusztráltak lennének, mondván, átvertem őket. Ez a típus azt gondolja ugyanis, hogy csak akkor lehetsz valaki, ha láthatatlan szálakkal kötődsz a rendszerhez, de ha ott lógsz a semmiben, veszélyes szabad gyök vagy.

A diákok ezt olykor értékelik, de vannak körülöttem olyanok, akik előtt jobb, ha hallgat erről a pimasz kis szabadságról az ember. Nem feltétlenül szerencsés dolog a szomszédban űzni a kulturális antropológiát, mert ha ráborítod az éjjeli edényt a falubelidre, biztosnak kell lenned benne, hogy utána felülsz a vonatra, és elhúzol onnan jó messzire. Otthon, a saját portánkon nem így teszünk rendet. Tehát nem tartom magam lázadó alkatnak. Néha inkább az a szorongató érzésem támad, hogy menthetetlenül konzervatív és konformista vagyok. Bár a konzerválás mást is jelenthet, mint maradiságot: a dolgok bizonyos formáinak a megtartását.

Rengetegszer fordult elő, hogy egyszerűen belegyalogoltam olyan helyzetekbe, amikről fogalmam sem volt, mennyire veszélyesek vagy kényesek. Maradjunk annyiban, hogy ennek a rebellis alkatnak az egyik fele puszta adottság, valami mélyen, sejtszinten működő szívósság, a másik fele viszont nagyon is tudatos döntés és felépített tartás. Számomra csak az a kérdés, hogy a külvilágnak vagy saját magamnak melyik ennek az érvényesebb része. Mi az, ami valóban számít? Mert arra, ami a sejtek szintjén adott, aligha lehetek büszke, az puszta genetikai véletlen. Én egyedül arra lehetek büszke, amit ebből a nyers alapanyagból a saját akaraterőmből építetk fel.

Ha már lázadás: Ott a rendtartó székely falu, Imreh István klasszikus világa. Lófők, szabad székelyek, nemesek, valóban így volt. Vagy szeretnénk, hogy így lett volna ténylegesen. Ha nagyon akarom, még ez a belső szabályokra épülő rendezett világ is történet, nem maga a történés. De ne felejtsük el, hogy Kalotaszeg kétarcú. Van a nemesi rész, lásd Bánffyhunyad, és vannak egykori jobbágyfalvak. Ez a kettősség szerintem a mai napig rajta tartja az árnyékát a kalotaszegi magyar közösségen, és nem feltétlenül csak rossz értelemben.

Gyerekkoromban azt tanultam, hallván ezt nagyszüleim falvaiban, Csíkban is: Segíts magadon, s az Isten is megsegít. Ez pontosan az a képlet, amikor Pallasz Athéné pártolja Odüsszeuszt a leleményessége okán. Mert képes magán segíteni, így a mandátuma is biztosított. Hiába fenik rá sokan a tőrüket. Vagy legyen egy egészen profán párhuzam: a PHARE-programokra is az pályázik sikerrel, aki állja, bizonyíthatóan, az önrészt ...

Viszont Vistában ezt a mondást sosem hallottam. Azt annál inkább, és nagyon is gyakran: »Majd megsegít a Jó Atya.« Ezzel pedig rögtön két gondom is van. Az egyik a jövő idő, az a bizonyos elodázó, tétlenséget sejtető Majd. A másik pedig az, hogy hiányzik belőle a cselekvő önrész, mint az EU-s pályázatoknál, ahol elengedhetetlen a saját forrás. Csakhogy a kérdés itt valójában az, hogy létezik-e egyáltalán az az emberi önrész, amire szükség volna. Mert könnyen lehet, hogy nincs. Könnyen meglehet, hogy igenis vannak emberek, közösségek, akiken nem helyénvaló számon kérni az önrészt.

Ne érts félre, nem akarok se jót, se rosszat mondani az itteniekről, hiszen befogadtak, és valóban otthon érezhetem magam közöttük. Minden rigolyámmal és különbözőségemmel együtt, amit ők elnézően arra a számlára írnak, hogy hát persze, székely. Hát persze, városi. Hát, persze, a tanár. Én meg hiába is próbálnám elmagyarázni nekik, hogy ahonnan én jövök, ott a reflex egészen más. Arrafelé a »majd én megcsinálom« akár öntörvényűségig makacs indulata munkál. Azt is hozzá kell tenni mindehhez, hogy ama bizonyos székely falu, ahol én a nyaraimat töltöttem gyermekként, már rég nem az, ami volt akkor, ötven éve. Az félévszázaddal ezelőtti kalotaszegi faluról nincs, nem lehet semmi emlékem, azaz az összehasonlítási alapomból hiányzik, na tessék, tudományosan, a diakrónikus dimenzió …

Ahonnan én jövök, évekig nem hallasz egyetlen jó szót, mert az eredeti közegemben a megszólalás nem az irodalomról, nem a kommunikációelméletről szól, hanem valami másról. A szűkszavúság a lényeg. A legjobb székely viccek – ha egyáltalán viccnek lehet nevezni őket – olyan szárazak, hogy szinte ropognak. Egy átlagos budapesti magyar egyszerűen nem is érti őket. Az angol viccek is ilyen szárazak.

Szegről-végről rokonság van a székely és az angol humor között?

Az angol annyira szabályozott, kimért világ, hogy a benne való legkisebb elmozdulás is nagy lökdösődést eredményez. Mint ahogy a rendtartó székely faluban is a renddel szemben való megnyilvánulás azonnal szemet szúr. Csakhogy be kell látnom, ennek mára vége. Bár szomorúvá tesz, mégis ez a dolgok elkerülhetetlen rendje, apropó rend, rég nem az már a székely falu, még az sem, ami az én gyermekkori emlékeimben él. Azok a világok már léteznek.

Amiről Imreh István írt, az valójában egy mélyen interiorizált ethosz volt. Nem formai rendtartás, hanem egy belső rend kivetülése. A mai globális faluban a közösségek jelentős részének erre már semmi igénye sincs, jól elvannak nélküle. Mert az interiorizált rend, a rendtudat kényelmetlen, terhes dolog. És a szabadság is pontosan ilyen, én úgy látom, korántsem való mindenkinek egyformán. A szabadság ugyanis kíméletlen felelősséget is jelent. Felelősséggel viseltetni valami iránt pedig súlyos teher, vagy elbírod vagy összeroppansz alatta.

A világ legtermészetesebb dolga, hogy elhárítod magadtól a szabadsággal járó felelősséget. Szépen beülsz a nyolcvan ember közé hetvenhatodiknak a sorba, és a dolog meg van oldva. Nem várható el mindenkitől, hogy ujjongjon a szabadságának, vagy hogy egyáltalán kelljen neki. Amikor megmutatkozik a szabadság lehetősége, az is kiderül rögtön, hogy képesek vagyunk-e élni vele. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy nem, nem feltételezhető általánosan a szabadság megélésének képessége, mint előzetes premissza. Senkinek sincs kőbe vésett szerződése a sorstól arra, hogy képes megbirkózni a szabadsággal.

Az interjú második részét szeptember 25-én, pénteken közöljük.