Az erdélyi nemesség nem halt ki. A fiatal generáció elszántsága a bizonyíték erre

Erdélyben a nemesség tágan értelmezhető, szinte mindenki találhat a felmenői között valakit, akinek rangja, címe, kutyabőre volt. Ezt az Ugron család egyik ifjabb sarja, Ugron Győző mondta kedd este a kolozsvári Bulgakov kávéházban tartott előadásán. Mondjuk én például hiába keresgélnék, és azt hiszem vagyunk ezzel még így minimum néhányan, ám azt is érdemes megemlíteni, hogy mint sok egyéb dologgal, valóban máshogy állunk itt Erdélyben a nemességgel is.

Hogy úgy mondjuk, nem a Habsburgok tojták a nemességet.

Az Ugron család sem volt például a szó habsburgi értelmében nemes, ám az erdélyi nemesi réteg mindig is saját köreibe valónak ismerte el őket, mert Győző szerint a felmenői okosan házasodtak. Érdekesség, hogy Ferenc József felajánlotta a grófi címet Győző egyik felmenőjének, ám ő visszautasította, mondván, hogy az Ugronok már akkor hőstetteket vittek véghez Erdélyben, amikor a Habsburgok még sehol sem voltak. Nos, ahogy kortársaink mondanák választékosan: LOL.

A lényeg, hogy – akármilyen diabolikus képet alakítottak is ki a múlt században bizonyos kommunisták róluk – a nemesek évszázadokon át a politikai, kulturális elitet képviselték Erdélyben is, csak aztán úgy érkezett meg a 20. század, mint elvásott fékrendszerű CFR-mozdony a gyanútlan állomásra.

És vitt mindent.

A Trianon utáni nemesség egyszeriben fojtogató helyzetben találta magát, az 1921-es földreform például maximum 100 hektár megművelhető földterületet hagyott az egyes családok birtokában, így már ekkor sokan eladták a kastélyaikat, nem tudván őket fenntartani, és a nemesi réteg elkezdett elszivárogni az országból.

Az előadó, Ugron Győző (Forrás: Facebook/Castellum Alapítvány)

De ekkor még sokan maradtak, és igyekeztek a nehézségek ellenére is boldogulni. Aztán jött a második világháború, azzal együtt jöttek az orosz katonák, akik gyakorlatilag mindent elvittek a még meglévő nemesi birtokokról (is), ami felfért a tankra.

Közvetlenül ezután jött a Groza-kormány 1945-os földreformja,

ami már 50 hektárban maximalizálta az egyes családok birtokát.

(Teleki Sándor írta azt, hogy egyetlen négyzetméternyi kastély fenntartásához 1 hold erdőre – 1 hold körülbelül 0,57 hektár – van szükség.) Más szóval a nemesség ekkorra teljesen elszegényedett – de kulturális elitként még mindig megmaradtak.

Nem sokáig.

Kisvártatva jött az erdélyi nemesség igazi lefejezése, fekete éjszakája: 1949. március 2-áról 3-ikára virradó éjszaka történt a nevezetes kitelepítés, amikor mindenüket elvették, némi ruhaneművel teherautókra pakolták, majd kényszerlakhelyekre száműzték őket. 3000 családot hurcoltak el jogtalanul aznap éjjel a kommunista komisszárok által irányított milicisták.

Így lettek a kastélylakókból egy csapásra „pincelakók”:

pincékben, padlásokon, disznóólakban, putrikban húzták meg magukat, egyik napról a másikra éltek, és a következő másfél évtizedben is csak a túlélésre tudtak berendezkedni. Tanulni sem volt joguk, így aztán az egykori nemesekből asztalosok, segédmunkások, teherautó-sofőrök, gyári munkások lettek.

1951-ben ráadásul jött a második kitelepítési hullám, amikor a román hatóságok hamis vádjai (vö.: ők bujtották fel a kollektivizálásnak ellenálló parasztokat) alapján sokukat az addigi kényszerlakhelyekről dobrudzsai kényszermunkatáborokba vitték. A kényszerszállásokról, munkatáborokból majd csak 1963-ban engedték el őket, de azután sem volt rózsás a helyzetük, hiszen a nemesség bélyegét viselték továbbra is a kommunista Romániában.

A rendszerváltás után aztán felcsillant a halvány reménysugár, hiszen vissza lehetett igényelni egy részét az elkobzott javaknak, de hamar kiderült, hogy az államnak nem nagyon érdeke ténylegesen vissza is szolgáltatni azokat (erről írtunk például itt és itt), így a helyzet továbbra is kilátástalan volt. Sok nemes hiába kapta vissza az addigra leromlott állagú kastélyt, nem tudta azokat se felújítani, se fenntartani, így sokan kénytelenek voltak el is adni az ingatlant.

A ’90-es évek elején azonban egy bizonyos Papp László nagyenyedi plébános elkezdte felkeresni az egykori nemesek leszármazottait, tudta ugyanis, hogy újra kell szervezni, egységbe kell tömöríteni őket.

A bíróság azonban visszautasította a tervezett egyesület bejegyzését.

Szerencsére Papp Lászlónak már volt egy bejegyzett, akkoriban inaktív alapítványa, így egy okos húzással és némi alapszabály-módosítással ebből lett az erdélyi nemesi családok leszármazottait tömörítő Castellum, amely névlegesen alapítvány ugyan, ténylegesen azonban egyesületként működik.

És itt érkeztünk el Ugron Győző előadásának – amelyet az Almásy László Kultúrtörténeti Kör meghívására tartott – lényegéhez és aktualitásához, az előadás címe ugyanis így hangzott: Fiatal erdélyi nemesek értékmentő tevékenységei. Az előadó és a generációja adják ezeket a fiatal erdélyi nemeseket, akik először éppen a Castellum Alapítvány által szervezett találkozókon ismerkedtek meg egymással gyerekként, majd ahogy cseperedtek, világossá vált előttük, hogy nekik is folytatniuk kell azt a közösségszervező, értékmentő szerepet, amit az őseik rájuk hagytak.

A Castellum ifjúsága 2018-ban szervezte meg első rendezvényét, az azóta hagyományossá váló Marosvécsi Kastélynapot, ami máris 800 résztvevőt vonzott változatos rendezvényekkel. A rendezvényt befogadó Kemény-kastéllyal persze még könnyebb dolguk volt, hiszen az már évek óta nyitva állt a látogatók előtt, de a következő évben még nagyobb fába vágták a fejszéjüket. Ők voltak azok, akik 2019-ben megnyitották a látogatók számára az évek óta üresen álló kutyfalvi Degenfeld-kastélyt egy újabb kastélynap keretében, amely akkora sikernek örvendett, hogy az örökös rájuk is bízta az ingatlan kezelését.

Ugyanebben az évben jegyezték be a kimondottan a fiatal érdeklődőkre koncentráló AntePortum Egyesületet,

amelynek elsődleges célkitűzése, hogy összehozza a kultúra iránt érdeklődő fiatalokat, függetlenül attól, hogy nemesi felmenővel rendelkeznek-e, avagy sem. Az egyesület, amellett, hogy a régi nemesi bálok hangulatát megidéző, úggynevezett Erdélyi álarcosbálokat szervez, létrehozták a Castletrip.ro honlapot is, ahol összegyűjtötték a már látogatható kastélyokról a tudnivalókat, és ahol konkrét útvonalterveket is készíthetünk ezek között.

Vezetett látogatás a mezőzáhi Ugron-kastélyban (Forrás: Facebook/Asociația AntePortum Egyesület)

Az AntePortum Egyesület legutóbbi rendezvényére éppen az elmúlt hétvégén került sor: a rossz emlékű 1949-es kitelepítés 75. évfordulója alkalmából rendeztek be egy, pontosabban két emlékszobát a már említett kutyfalvi Degenfeld-kastélyban, amely bemutatja az iszonyatos kontrasztot az erdélyi nemesek kitelepítés előtti és utáni élete között.

A kiállítás első részében egy biedermeier stílusú kastélyszobában mutatják be az érdeklődőknek, hogyan nézett ki egy átlagos erdélyi nemesi szoba, majd a pincébe vezetik a látogatókat, ahol bemutatják a kitelepítés utáni nyomort is. Az interaktív tárlat audioguide segítségével mutatja be a korszak eseményeit, illetve korabeli visszaemlékezések részleteit, hogy jobban átélhetővé tegye a szomorú eseményt.

A fiatal nemesek hosszú távú tervei között szerepel ugyanakkor az Erdélyi Történelmi Családok Kutatóközpontjának beindítása,

amelynek a központja Kolozsváron lesz, a feladata pedig többek között a még meglévő hagyatékok begyűjtése, digitalizálása, a 20. századi változásokkal kapcsolatos anyagok, cikkek, visszaemlékezések közzététele, illetve egy nemességgel kapcsolatos szakkönyvtár létrehozása. A kutatóközpont működését lehetővé tévő alapítványt már bejegyezték, a támogatóit pedig nemesi felmenőkkel rendelkező üzletemberek adják.

A nemesség tehát nem cím vagy vagyon, hanem hozzáállás és elkötelezettség kérdése. Jó lenne, ha ez itt, Erdélyben valóban „másképp” működne.