Az égboltot úgy nézni, szárazon, mint egy fogkefét, nem lehet!

Váradi Nagy Pál (a)tipikus erdélyi magyar polgár. 1985-ben született, van neki egyetemi diplomája filológiából és programozásból, amelyeket a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett. Megjárta a médiát, de egy ideje szoftverfejlesztőként keresi a kenyerét egy multi kutatási részlegén. Közben ír, néha zenét szerez… és amatőr csillagászként figyeli az eget, no meg csillagtúrákat szervez Kolozsváron és másutt.

Téged a világ egy része szoftverfejlesztőként ismer, ez a munkád. A világ másik része íróként, költőként (köteted is megjelent, Urbia címmel, 2012-ben). A világ harmadik része pedig amatőr csillagászként. Ha az ember megnézi a honlapodat, van ott minden, fotók, eredmények, de az is kiderül, hogy zenét is csinálsz. És akkor: Széchenyi Zsigmond kiváló vadászíró egyik könyvének címe Ahogy elkezdődött… Ha te könyvet írnál a csillagász-énedről, hogy kezdődne az a fejezet, amelynek az lehetne a címe, hogy: Ahogy elkezdődött…?

Váradi Nagy Pál: A dolog bő 30 éve kezdődött, vagy még korábban. Emlékszem, ahogy megtanultam olvasni, elkezdett érdekelni a csillagászat is. Tehát kértem könyveket anyáméktól. A történet egy 27 oldalas képeskönyvecskével indult: ott volt a Sarkcsillag, a göncölök. Hamar meg is sértődtem, mert mi az, hogy a Terminátor a Holdon van és nem a tévében. Ugye, az égitestek nappali és éjszakai oldalának találkozását terminátornak hívjuk. Akkoriban a Pro7 csatornán láttam a Terminátort, vagyis Arnold Schwarzeneggert. Engem zavart ez a szóbitorlás.

Aztán szüleimnek feltűnt, hogy már válogatom a csillagászati műveket a könyvesboltok polcairól, és azt is látták, hogy mindenféle kuruzslást meg varázslást meg csillagjóslást izomból félretolok. És akkor vettek nekem egy binokulárt. Ez egy kicsi távcső, ami pont arra volt jó, hogy 1998-ban felfedezzem magamnak a Jupitert és lejegyezzem a holdjainak az állását. Azt persze nem kell ez alapján elképzelni, hogy hű, de okos voltam, mert például vakuval ráfényképeztem a Holdra, hogy hátha… tehát a fénysebesség még nem volt meg a fejemben. És a kép persze, hogy sötét lett. Utána aztán persze jöttek a szakkönyvek, bújtam őket… és feltűnt egy dolog. Az egyik szakkönyv azt írta, hogy az Alfa Cygni 1600 fényévre van, a másik meg azt, hogy 1200 fényévre. Na álljunk meg, hát hogy is van ez? Akkoriban hatodikos voltam. Meg kellett barátkoznom azzal, hogy a különböző szakkönyvek nem a tutit közlik, hanem mérések eredményeit mondják meg nekem. Nos, ezekkel a barátkozásokkal kezdődött.

Napkitörés. A felvétel ún. keskeny sávú kép, a kalcium K vonalában, az emberi szemnek már nagyjából láthatatlan ibolya-ultraibolya fényben készült, az ún. hamis színes kódolás erre hívja fel a figyelmet.

Egy csillagközi szaltóval ugorjunk át a jelenbe. Amikor rád néz, gondol az ember, el lehet-e, el kell-e választani a szoftverfejlesztőt, az írót, költőt, zenészt, illetve a csillagászt? Ja, jut eszembe: milyen egy amatőr csillagász habitusa?

Vegyük sorra. Ha valahol megjelenek a nyilvánosságban, ugyanúgy betagolom és csomagolom magam, mint amikor bemegyek az adóhivatalba. Ugye, akkor adófizető vagyok. Amikor irodalmi körre megyek, akkor fűzfapoéta vagyok, amikor meg az ég alatt valamiről beszélek, akkor meg nem szoktam Babitsot idézni, mert túlterhelné a dolgokat. Másrészt az is igaz, hogy úgy járok át az említett témák között, mint a nyelvek között – román, magyar, angol, a finn már kikopott. Viszont ha valaki nem ért románul és én átváltok románra, teljes a csőd. Ugyanígy, ha én amatőr csillagászként átváltok költőbe, az teljes csőd. Nagyon kevés emberrel működik a szintézis, ahol át tudok váltani egyik témáról a másikra, ezért megválogatom a szerepet.

Ami a habitust illeti, én így fogalmaznék: az atlétika az izmos, nyurga embereket vonzza. A kosárlabda nem vonzza a tömzsi, kettéfűrészelt óriásokat. Az amatőr csillagászatban előfordul, hogy egy fotót egy évig kell készíteni, más fotókra meg két perc elég, szó szerint. Van olyan ember, aki az egyik kategóriában megtalálja a helyét, a másik meg teljesen idegen tőle. Olyan is van, aki átjár a témák között, van, aki rajzol, van, aki fotóz, van, aki csak néz az üvegen át és a digitális technikát visszautasítja.

Mi a te csillagászati ars poeticád, vagy, ha tetszik, ars stellarisod? Ha van ilyen, ha megfogalmaztad magadnak.

Valami van. Nagyon sok megfigyelést végzek és az egyik kulcsfogalom az, hogy jó, fontos az esztétika, de van etika is a világon. Tehát ha csillagfotót készítünk, akkor abba nem rajzolgatunk bele. Ha egy részlet hiányzik, akkor azt elfogadjuk hiányzóként, nem rajzoljuk oda. Illetve ha odarajzoljuk, akkor lábjegyzetet írunk, hogyan is készült a kép. Olyan hírben vannak az csillagfotósok, hogy hát photoshop az egész. Persze, eszközöket használunk, de azért megvan a szakácskönyv. Még a BMV-leves (Bele Minden Vackot, ugye) is egy szakácskönyv alapján készült. És egy csillagfotó azért nem BMV-leves, tehát betartjuk a szabályokat.

Milyen felszerelés szükséges ahhoz, hogy valaki amatőr csillagász, csillagfotós lehessen? Mennyibe kerül egy ilyen szerkó?

Ha úgy vesszük, hogy nem kimondottan csillagászatra kitalált eszközök is léteznek – például ma már vannak okostelefonok, amelyek megmutatnak a Holdon egy krátert –, akkor bizonyos értelemben nulla a költség, mert előfordul, hogy épp olyan okostelefonja van az embernek, ami erre a célra is megfelel. Persze, nem elsősorban ezért veszi meg az ember a drága telefont, de attól még jó.

Ilyenkor szoktam mondani, mellesleg: ne felejtsük el az ókori görögöket, akik fapálcikával mérték meg a Föld átmérőjét. Ha tehát valaki neki akar állni a csillagászatnak, elég lehet egy ceruza is ahhoz, hogy nagyon jó dolgokat tudjon csinálni.

Napészlelő kuckó, saját építésű vezérléssel. Az égbolt szépségeit igen közönséges helyről is lehet rögzíteni. Az ég mozgását követő állvány, a távcső mint optika, a hűtött csillagászati kamera, az élességet leheletfinoman állító motor, az egészet hajtó tápegység, mind-mind, mint egy zenekar, összhangban kell együttműködjön.

Más példa: ma már akármilyen fényképezőgéppel meg lehet csinálni egy analemmafotót. Ami még kell hozzá: egy állvány… és idő. Ha a mélyég-fotózásról beszélünk, oda már kell egy állvány (pár ezer lejből kijön), ami követi az ég mozgását, egy fényképezőgép meg egy teleobjektív (vagy akár telefon). Ha pedig bolygókat, galaxisokat akarunk fotózni, ott már az összegek elkezdenek tartani a csillagos ég irányába, a felső határ pedig maga a csillagos ég. Az a felszerelés, amivel én dolgozom... azt mondták, egy esküvői fotós felszerelése talán kicsivel drágább, mint az én cuccom. Én erről utólag már nem vagyok meggyőződve. Hadd fogalmazzak így: egy-két autó biztosan benne van.

A csillagfotók közt nagyon sok, különböző szempontok alapján hamisnak vagy trükközöttnek nevezhető kép van. Fake! Beszéljünk picit a csillagfotózás etikájáról. Ha valaki erre adja a fejét, mire figyeljen oda, ha etikus akar lenni?

Először is nézzük meg, mi a motiváció, mi mozgat egy fotózó embert. Ha a természet megfigyelése mozgat, akkor elfogadom, hogy adott esetben a megfigyelés nulla eredményt hozott. Mert beborult az ég. Mert befuccsolt a felszerelés. Mert a macska ráborította a laptopra a borral tele poharat. Ha viszont az embert az elismerés, a mások lájkjai hajtják, akkor nagyon könnyű olyan helyzetbe kerülni, hogy én a drogomat akarom, a mások elismerését, és azért bármit megteszek és ez elfogadható, mert a drogért mindenre képes vagyok.

A Nap három arca, ún. keskeny sávú szűrőkkel és a fekete-fehér kamerával rögzített képnek jelentést adó ún. hamis színes kódolással: a hidrogén alfa (a valóságban mélyvörös), a kalcium K (a valóságban ibolya-ultraibolya) és az oxigén III (a valóságban türkiz) sávjában. Utóbbi mutatja azt, a fényerőt csökkentő szűrőn keresztül (például napfogyatkozásos szemüveg) milyennek látja a Napot a szemünk. Igen, fehérnek, és a napfoltokat leszámítva meglehetősen eseménytelennek.

Az etika itt azt jelenti, hogy elfogadjuk: egy megfigyelés nem feltétlenül hoz értékelhető eredményt, a befektetett energia nem térül meg. Vagy a megfigyelés eredményt hoz, de nem igazán látványosat. Képzeljünk el egy megfigyelést, ami abból áll, hogy van egy fénypötty, ami egyszer eltűnik, aztán meg visszajön. Nos, ez nem valami látványos.

Na mármost: a közösségi média (és nem csak) nagyon elment a látvány meg a szenzáció irányába, aminek az az eredménye, hogy egy képnek szinte semmi értéke nincs, ha intellektuálisan, és nem esztétikusan fogadjuk be. Ezért a csillagfotózásban igyekszünk intellektuálisan is (tartalom), esztétikusan is (szépség) tálalni a képeket a nagyközönség elé. Amit pedig egymásnak csinálunk… mondok egy ilyen belső körös példát. Nézd már, megfogtam a Szíriusz B-t! A Szíriusz B egy fehér törpe. Ez olyan, mint például a hegymászók között az, hogy voltam a Kancsendzöngán. Egy hétköznapi ember ebből jó eséllyel semmit sem ért. Ja, egy hegy. Ha elmondom egy hegymászónak, az rögtön elhasal, hogy na jó, akkor te hány nyolcezresen voltál és még hány van hátra?! No, a Szíriusz B olyan, mintha felmásztam volna egy nyolcezer méteres csúcsra. Az etika itt pedig az, hogy egy nyolcezres csúcsra nem helikopterrel vitetjük fel magunkat. Ha azt mondtuk, hogy oxigénpalack vagy serpa nélkül mászunk fel a hegyre, akkor úgy is teszünk. A csillagfotózásban ugyanígy: ha azt mondtam, hogy az a fotó elkészült, akkor az elkészült, és nem az elismerés miatt. És nem is nyúlok bele: nem mutatok olyasmit, ami nem volt ott.

Számodra van fontossági sorrend, amikor elkészítesz egy csillagfotót? Hogy akkor most mi az első: a megmutatás vagy az esztétika?

Gépmadár kontárkodik a Nap észlelésébe: a kolozsvári repülőtér miatt előfordulnak ennyire látványos találkozások is, nem csak a magasabban húzó, emiatt jóval kisebbnek tűnő repülőkkel.

Ez témafüggő. Ha például egy úgynevezett aktív zónát figyelek a Nap felszínén, ennek nagy esztétikai értéke nincs, tehát fekete-fehérben fogom megmutatni. Ha viszont, például, átrepül egy repülőgép a Nap előtt és közben látszik egy napkitörés is, akkor a fekete-fehérben elkészített fotót megszínezem. És ilyenkor jön az általánosan elfogadott szakmai konvenció, hogy a hidrogén alfa sávban készített fotókat piros-sárga árnyalatokban mutatjuk meg, mert a szivárványnak a piros felőli részén van. Egy másik fajta napfotót (kalcium K sáv, majdnem ultraibolya) viszont kékes árnyalatban mutatunk be. Mindenki haragszik a hidrogén alfa sávos képeket kékben bemutató csillagfotós palántákra, mert így nem szabad, sérti a konvenciókat.

Bélyeggyűjtők, galambászok, rádióamatőrök. Olyan emberekről van szó, akik megtalálják egymást, közösségeket hoznak létre. Hogyan van ez az amatőr csillagászoknál? Tudva például azt, hogy a magyar amatőr csillagászat atyja történetesen erdélyi, pontosabban partiumi: a nagyszalontai születésű Kulin György. Vagyis a mi kutyánk kölyke.

Igen, van a történetnek magyar vonatkozása. Ahogy van román vonatkozása is: a román amatőr csillagászati közösséget Vali Grigore egy személyben fogja össze és viszi, szerintem jó irányba. Aztán van a Magyar Csillagászati Egyesület, de van egy erdélyi is, az EMCSE, ők elsősorban a Székelyföldön mozgolódnak.

A dolog másik dimenziója nemzetközi. A profi szakirodalom angolul van. A magyar Wikipédiát csillagászati kérdésekben nem szabad olvasni. Az angol viszont teljesen rendben van.

Az tény, hogy a magyar csillagfotós iskola nemzetközi szinten nagyon erős. Én román iskoláról nem is beszélnék. Vannak jó román csillagfotósok, de a fórum, a közösség, egymás tanítása az minimális. A magyaroknál, pontosabban a magyarországiaknál ez a vetület nagyon erős. A magam részéről sehova se tartozom. Tartom a kapcsolatot, de inkább hídember vagyok, átjárok a közösségek között, sehol se maradok meg.

A nemzetközi kapcsolatok viszont nagyon fontosak. Nyilván, ennek oka is van, mondok egy példát. Megfigyelek valamit a Jupiter felszínén. Erre egy magyarországi kolléga nem tud mit mondani. Miért nem? Mert szinte ugyanonnan figyeli, ahonnan én. A Kárpát-medencéből. Kell négy, nyolc, tizenkét óra eltérés a megfigyelések között. És akkor engem a japán kolléga vagy az ausztrál kolléga tud kisegíteni, nem a magyarországi. Tehát én inkább egy ilyen kozmopolita, laza hálózatba épültem be: ha kell valami, akkor a NASA-nál van valaki, ha más kell, van egy japán, ausztrál, floridai ember.

Mi volt életed legnagyobb csillagászati „találata”?

Két síkon lehet megközelíteni a kérdést. A személyes sík, aminek semmiféle csillagászati vonatkozása nincs, az, hogy egy expedíció keretében eljutottam Namíbiába, ahol láthattam a déli égboltot. Ez számomra a személyes csúcs.

Analemma: a Nap égi útja, ha egy éven át ugyanonnan, ugyanabban az órában-percben fotózzuk. A kép egy éven át készült, amikor az időjárás megengedte, egy délután rögzített háttérrel és két tucat délelőtti Nap-fotó összegzéséből, az illesztéshez kellő sok matematikával. A látvány és terepmunka tervezésekor szempont volt, hogy a kincses város tornya az égen a nap-éj egyenlőségnél, tehát az égi egyenlítőnél metssze az analemmát.

Egy másik személyes sikerem az volna, hogy, mondjuk így, lenyomtam a kolozsvári analemmát. Ezt így mondom, hogy lenyomtam, mert 2012-ben úgy éreztem, hogy az agyam elalszik és meghülyülök. Betokozódom és a legnagyobb problémám a számlák kifizetése lesz és utána majd valami rákban meghalok. És akkor kerestem magamnak valami kihívást: ez lett az analemma. Sokkal nagyobb kihívás lett, mint gondoltam volna és az, hogy ezt lenyomtam, tehát felszalámiztam a problémát és megoldottam, ez – úgy kell elképzelni, mint a karácsonyfát –, szóval ez felgyújtotta az összes agytekervényemet. Ide tartozik a zene is, mert akkor írtam zenét.

Na de mi az az analemma? Képzeljük el, hogy leteszünk egy fényképezőgépet egy kerek évig, egy adott pontba, és stopperórával, minden nap, ugyanabban a másodpercben készítünk egy fotót a Napról. Jó, nem épp minden nap, mert van, amikor felhős az ég, de ez hozzátartozik. A végén ki fog jönni egy nyolcas. És az a nyolcas a Nap útját kódolja, hogyan jár… télen alacsonyan jár a Nap, nyáron magasan jár a Nap. Amit kevesebben tudnak: februárban a Nap késik, valamikor novemberben meg siet. Tehát ha a napórát valaki az alapján igyekszik beállítani, akkor ott eléggé bajban lesz. És akkor: az analemma a napórát korrigáló görbe. Ugyanakkor az analemma mutatja meg a Föld dőlésszögét, no meg a Föld pályájának elliptikus voltát. Vagyis nem körpályán vagyunk, hanem van, amikor gyorsulunk a Nap felé és van, amikor lelassulunk a Naptól távolodva.

A Tejút magvidéke, bő tenyérnyi területe az égboltnak. A bolygók fényesek, de aprónak látszanak az égen. Ezzel szemben az ún. mélyég-objektumok, csillaghalmazok, ködösségek, galaxisok adott esetben óriásinak látszódnának, csak hát halványak. Hosszú megvilágítású fotózással csalogathatóak elő ezek a részletek. Ez a kép több órányi fényt tartalmaz, részben a megvilágítás, részben a fényképezőgép melegedése okozta szemcsék, a zaj szűrése végett.

Ami pedig a tudományos értelemben valamennyire fontos tevékenységet illeti: beszálltam egy Citizen Scientists programba (Planet Hunters, Bolygóvadászok). A dolog abból állt, hogy a Kepler űrtávcső által rögzített fénygörbéket kellett nézni, és azt kerestük, hogy mikor okoz napfogyatkozást egy bolygó egy távoli csillag körül. Ha minden igaz, akkor tizenegyedmagammal az egyik megfigyelt csillagnál egy bolygó azonosításában valamelyes részt vállaltam.

Amikor csillagokról beszélünk, egy átlagos polgárnak, mint amilyen én vagyok, óhatatlanul eszébe jut három dolog. Kezdjük az elsővel. Az asztrológia. Te hogy látod a csillagászat és az asztrológia viszonyát?

Ha történetiségében tekintjük, akkor a csillagászat egy nagy történettel rendelkező, de alapvetően fiatal tudomány. Udvari csillagászként – nagyon sokan voltak ilyenek, kezdve a babilóniaiaktól – nem feltétlenül az volt a csillagász dolga, hogy például a hidrogénfúziót modellezze. Az egyiptomiaknál az volt a csillagász-pap dolga, hogy belője, mikor kell vetni meg aratni. Innen a királyok sorsáig és a háborúk kimeneteléig vezetni a döntéseket, aztán ebből az újságokban megjelenő magánéleti tanácsokig azért elég hosszú út vezet és ez a része butaság. Tehát a csillagászat mint tudományos modellnek jóslásra való felhasználása (lásd például a Nílus áradásának vagy a holdfogyatkozások megjóslását), ez egy teljesen jó dolog, így működik a tudomány. De hozzákeverni ehhez az emberi viselkedést, az alapjáraton butaság, felpörgetve pedig a szélhámosoknak nagyon jó eszköz arra, hogy a gyanútlan emberekből pénzt szedjenek ki.

A második dolog: az ufók. Mit gondolsz róluk?

Na, itt megint két dolog van. Az egyik az általában vett földönkívüli élet, a másik pedig a repülő csészealjak. A földönkívüli élet valószínűsége elég nagy. Annak a valószínűsége, hogy itt koslatnak körülöttünk és nincs jobb dolguk, mint feltűnni a radarjainkon meg a repülőinket zavarni, hát, eléggé kicsi. Nem azt mondom, hogy nulla, mert nem lehet tudni, hogy nulla-e, de tart a nulla felé. Azt hiszem, 1996 óta több ezer bolygót fedeztünk fel, ezek nagy része kőszikla vagy gázóriás. Valószínűleg nincs rajtuk élet.

Távcsőállítás az alkonyatban, amatőr csillagászok terepen. Angolosan csillagbuli, magyarul, szerényebben: észlelés.

Persze, pofátlanság volna kijelenteni, hogy egyedül vagyunk. Valószínűleg nem vagyunk egyedül, de csillagközi távolságokat figyelembe véve az az élet valószínűleg nincs itt és főleg nem olyan űrhajókban, amelyek például tehenek fülét szokták lenyisszantani. Mert a földönkívüliek biztos ezt csinálják, hogy teheneket szeletelnek meg gabonaköröket rajzolnak. Tehát: az a véleményem, hogy földönkívüli élet valószínűleg van, és akár intelligens is. Csak még egyszer mondom: piszkosul távol.

A harmadik dologhoz afféle segédigeként felolvasok egy részletet Móra Ferenc Négy apának egy leánya című regényéből. A helyzet: a mesélő, egy középkorú férfi egy ifjú hölggyel sétál este a falu szélén és mesél neki. És innen átadom Mórának a szót: „Mégis legjobban szerettem neki beszélni az égen aranyló istenszemekről, a reszkető drágakőablakokról, amelyeken az angyalok kukucskálnak le ránk. Nem csak azért szerettem ezt legjobban, mert a titokzatos égi mécsesek, a csillaghalmazok, a ködfoltok, a bolygó-testvérek, a teremtő leheletének fuvalmától reszkető távoli fények bőséges alkalmat adtak asztronómiai, mitológiai és filozófiai ismereteim kiteregetésére, hanem azért is, mert ilyenkor mindig foghattam a kezét. A magam kezével hiába mutogattam, hogy ez a hideg kék csillag a fejünk fölött a Véga, az az aranyszínű az Andromeda, akit Perseus megszabadított a szörnyetegtől, az az ezüst fátyol az ég alján a szép Berenice királyné haja, amelyet az istenek méltónak találtak az ég díszítésére – ez nem ér semmit, mert mikor én a Félkenyér-csillagra mutatok, akkor a tanítványom a Göncölre néz, és azt mondja, hogy igen, most már egész tisztán látja. Itt csak akkor lehet eredményt elérni, ha a mester megfogja a tanítványa kezét a könyökhajlás fölött, és azzal mutat rá a csillaggá karriéredett kétezer éves urakra és úrnőkre.” Biza, a szerelemről van szó, a csillagok alatt.

Erről elsősorban az áhítat jut eszembe. Tehát az égboltot úgy nézni, szárazon, mint egy fogkefét, nem lehet. Ha azt mondom, vallásos áhítat vallás nélkül, ez azért működik, mert a mai tudomány – és itt nem valami hókuszpókuszról beszélek, hanem a matekről –, szóval a mai tudomány annyira fejlett és annyira jól megjósolja a természet működését, hogy túlhaladott mindenféle költészetet.

A felolvasott szövegben is vannak pontatlanságok, mai füllel, csillagász füllel hallgatva. Először is levágtam azt, hogy a Móra-szöveg egy kora nyári estére vonatkozik, olyan tizenegy óra körül. Mert akkor áll úgy az ég, ahogy Móra leírta a Vegát. Nem említette a Szíriuszt, de jön az Androméda, a Bereniké haja pedig a horizont irányába tart.

A Helix-köd, egy haldokló csillag utolsó pöffentése: a ledobott gázburokban a gerjesztett hidrogén vöröse és az oxigén kékje uralja a színtelen hátteret. A levegő, amit lélegzünk, sok milliárd évvel ezelőttről talán épp egy ilyen csillag ledobott gázburkából származik. Egész éjszakás fotó, a képanyag jellemzője, hogy több óra feldolgozást igényel, mire összeáll a képernyőn a látvány. Ha kevés a fény, az emberi szem, ha lát is valamit, azt szürkés derengésként látja, hiába színes az égitest.

Visszatérve az áhítatra: az mindig ott van. Ahogy egy bálnát nem lehet úgy nézni, hogy ne lássuk nagynak. Egy baktériumot a mikroszkóp alatt szintén nagynak látunk. Minden, amihez nagyon sok tudás kapcsolódik, az felnagyul. És ebben benne van az áhítat. A következő kérdés az, mit kezdünk ezzel az áhítattal. Ha arra használjuk az áhítatot, hogy „megvrazsáljuk vele a gadzsikát”, akkor sekélyes. Zárójelben megjegyzem: ma már nem kell megfogni a menyecske karját, mert van mutatólézer, ami egy fénykardra emlékeztet a Csillagok háborújából és óriási fénypászmát rajzol az égre.

Nem vagyok biztos abban, hogy ez az áhítat így, önmagában átadható, mert ugye, a matek az matek, az áhítat meg áhítat, tehát meg kell keresni a középutat. Amikor valakinek vagy valakiknek, vagyis egy célközönségnek beszélek, igyekszem hozzá igazítani a mondókámat, de belül tudom, amit tudok, akkor is, ha más nem tudja, én tudom, és nem tudom nem tudni.

Ha én a Vegáról mesélek, elképzelem, hogy mi az, amit a közönség befogad és akkor azt mondom, hogy amikor a Vega fénye elindult felénk, én körülbelül akkor tanultam olvasni. Persze, ez pár évvel ezelőtt volt jó példa, most már új csillagot kell keressek, mert közben öregedtem. Ugye, a Vega 25 fényévre van, plusz-mínusz.

A Messier 33 katalógusjelű galaxis, galaktikus szomszédságunkból. Közelinek, könnyű fotós célpontnak számít.

Na de a lényeg: csillagászattal szerintem nagyon körülményes dolog udvarolni. Ha például a Deneb csillagra nézek, ami nem különösebben hivalkodó csillag az égen, és a Wikipédia-szócikkből eszembe ötlik az, hogy „it has already stopped fusing hydrogen in its core” (vagyis a magjában leállt már a hidrogénfúzió – a szerk.), látom a szupernóvát benne, ami még nincs ott az égen, de látom benne a szupernóvát, a folyamatot, a múltat, a jövőt, látom, ami a szemlélő számára nincs ott. Nos, ezzel udvarolni nem nagyon lehet. Stílussal lehet, de az meg több éves tapasztalat és szaktudás nélkül értékelhetetlen. Az én kollégáimat például ebédszünetben nem az fogja meg, hogy az ott egy napkitörés. De bezzeg ha elmegy egy repülő a Nap előtt, na, attól mindenki hátast dob.

Ami a csillagászatot illeti: ne a vallásos élmény, az áhítat felől menjünk az égbolt felé, hanem fordítva. Az égbolt látványa azért szül vallásos élményt, mert ott vannak a távolságok, a nagyságrendek, a mulandóság, ez mind sugárzik az égből, szó szerint. Ez alapján kell megtalálni az áhítatot, nem fordítva, valami wow-élmény alapján, hogy milyen vagány a Tejút faluhelyen, sötétben.

Túrákat is vezetsz, csillagtúrákat. Hogyan tervezed meg őket, mi történik ott, a szabad ég alatt?

Igen, vezetek csillagtúrákat. Viszont teljesen rendszertelenül. Nekem is kell erre idő, energia, kedv satöbbi. A legkisebb csillagtúrám öt emberes volt, a legnagyobb meg valami 150–200 résztvevős, tábori csillagászként. A dolog úgy zajlik, hogy meghirdetem a túrát, van hozzá szabályzat. Kolozsváron egy szabály érvényes, a Székelyföldön meg más, mert ott például a medvéhez is kell alkalmazkodni.

Csillagtúrázókkal 2015 telén. Felettünk az Orion csillagkép és szinte a kép közepén az Orion-köd derengése.

A kolozsvári túra a Bükkben zajlik. A túra elején ellenőrzöm a felszerelést: kell egy pár bakancs, mert sötétben megyünk és nem szeretném, hogy egy bokaficam legyen az első akadály. A kisebb gyerekeket kísérje felnőtt. Fontos kellék egy elemlámpa vagy fejlámpa. A helyszínre érve leoltjuk a lámpákat. És itt körülbelül 10 percet várni kell, mert az emberi szem retinája ennyi idő alatt alkalmazkodik a sötéthez. Addig én mondok mindenfélét és utána elkezdhetjük nézni az égboltot. Általában szabad szemmel figyeljük az eget, maximum egy binokulárt viszek, de csak ritkán. Csillagokat, csillagképeket nézünk, ezeknek a mitológiáját, kultúrtörténetét mesélem, meg hát a legfrissebb tudományos eredményeket.

Ha például a Hattyú csillagképet mutatom, akkor elmesélem Zeusz üzelmeit, a dioszkuroszokat, avagy az Ikreket... a horoszkópról nem mesélek. Aztán szépen hazajövünk.

Szeretnéd, ha elneveznének rólad bár egy kisbolygót? Guman István kolozsvári csillagászról például elneveztek egyet: ez az 523954 Guman.

Érdekes kérdés. Valószínűleg nem utasítanám vissza. De hogy bármilyen szinten én ezért dolgoznék, az nem játszik. Hogy is van a vicc? Amikor a polgár a lottózó előtt járkál és imádkozik, hogy nyerjen már. És egyszer csak megszólal az égi hang, hogy jó-jó, de vegyél legalább egy szelvényt. Én is így vagyok vele, hogy olyan nagyon nem vásárolgatom a szelvényeket. Tudom magamról, hogy nem nagyon csinálok olyasmit, ami miatt megérdemelném, hogy felvegyenek egy kisbolygójegyzékbe és akkor ez olyan, hogy ha véletlenül összejön, az jó. De nem cél.

A fotókat Váradi Nagy Pál készítette. A képaláírások szintén tőle származnak.