Audiofilek előnyben: egy érzelmi hullámvasút a kolozsvári Music Gallery zenei kiállítása az Edisonban

A minap szembejött egy reklám. Edison – House of Music és Music Gallery, Cântece Interzise. Nahát, ez itt van Kolozsváron. Persze, tudhattam volna róla... időnként egy kő alatt élek. Nem tartott ez sokáig, mert kiderült, hogy ez bizony a Ploiești (egykori Hosszú) utca és a Párizs utca sarkánál álló impozáns történelmi épületben működik, amely sokáig lerobbanva álldogált. Ritkán járok arra...

Az Edison után a második világháború utolsó három évében Erdély néven futott, hogy aztán újból visszatérjen legelső nevére egy évig. Utána 1946-ban Corso lett, majd 1948-tól Vörös Csillagként működött a kommunizmus évtizedei alatt. A kilencvenes évek elejétől már nem használták moziként, de a kétezres években egy ideig itt volt az Euphoria Music Hall.

A filmtől a zenéig úgy jutott el, hogy miután évekig állt kihasználatlanul, 2025 végére felújították és megnyitott közösségi térként Edison – House of Music néven, ezen belül kapott helyet a Music Gallery is. A kulturális központ működtetője a Fapte Egyesület, amely a Jazz in the Park (itt írtunk róla) fesztivált is szervezi, így a működtető csapat állandó kulturális terét is képezi.

Az Edisonban helyet kapott egy kisebb színpad, a Music Gallery interaktív állandó kiállítása, egy Hi-Fi listening room, vagyis egy zenehallgatásra alkalmas hangszigetelt szobácska két hangfallal és egy erősítővel, illetve egy kávézó az előtérben. Az épületben az emeleten találunk egy Hi-Fi Cinema nevű termet, ahol minőségi zenehallgatásra és filmnézésre alakítottak ki mindent: albumhallgatásokra, zenei dokumentumfilmek vetítésére, gondosan összeállított filmestekre, kis csoportok számára szervezett alkalmakra. (Van még továbbá egy rejtett kis bárrész, egy úgynevezett speakeasy is.)

A Music Galleryt a Fapte/Jazz in the Park csapata eredetileg egy utazó, időszakos zenei kiállításként hozta létre korábban, 2023 márciusában nyitották meg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban egy rövid időre, majd Jászvásárra is eljutott a Braunstein-palota épületébe, és csak később született meg az ötlet, hogy legyen egy állandó otthona. Időszakosan a jazzfesztivál eseményein is felbukkant, 2025-ben pedig egy országos turnéja volt hat városban, mielőtt az Edisonba került volna.

A Cântece Interzise, vagyis Betiltott dalok elnevezésű interaktív kiállítás a Music Galleryben látogatható még június végéig, tehát nem képezi az állandó kiállítás anyagát… és itt kaptam fel picit a fejem. Hogy lehet, hogy egy kisebb moziterembe ennyi minden beleférjen?

várja a látogatókat a belső terem (az egykori mozi terme), az előtérben lévő kávézó hangulatos, de felejthető – Kolozsváron minden utcasarkon van valamilyen speciális kávékat kínáló hipszterkávézó.

Terülj, terülj...

No de: odabenn van bakelithallgatásra szakosodott hosszú asztal, ahol elmélyülten lehet merengeni a zene és a felszerelés kiváló minőségén (és az üres pénztárcán), aztán van Hi-Fi hallgatószoba (erre később kitérek), kurátor által összeállított lejátszási listák (ez most bent volt a hallgatószobában), kipróbálható digitális hangszerekkel felszerelt kis színpad (egy dobszerkó és egy zongora, egyiket se próbáltam ki, mert nem tudok zongorázni és dobolni, úgy sem, hogy fülhallgatóval voltak ellátva és senki se neszelte volna meg az egészet), ez a színpad persze kisebb koncertekre is alkalmas (itt fog a közeljövőben Al Di Meola is fellépni), egy interaktív „hangzó földgömb”, valamint a hanghordozók (bakelit, kazetta stb.) és a zenei kalózkodás történetét bemutató pannók és tárgyak.

Volt itt azért pár érdekesség...

Amikor megérkeztem, még volt pár perc a 40 lejes jegyemmel lefoglalt időpontig, ezért beszédbe elegyedtem a kasszás pultnál üldögélő lánnyal, fél szemmel be-belesve a kiállítótérbe. A kezembe nyomott egy kihajtható kiállítás-térképet. Az első, ami feltűnt, hogy az állandó kiállítás és az időszakos lényegében összecsúszik, a már említett földgömb „újrahasznosításával”, illetve a zenei kalózkodás történetének fejezetével is – külön pannó áll a kalózrádiók történetével. Úgy döntöttem, a térkép szerinti sorrendben nézek körül.

Balról hatalmas asztal fogadott lemezjátszókkal és állványokra helyezett fülhallgatókkal, mögötte szépen megvilágított polcok a lemezekkel… belenéztem a felhozatalba,

De aztán beugrott, hogy ez azért mégiscsak Jazz in the Park-projekt, death metált itt biztos nem fogok találni, de azért egy Metallicát előhalásztam volna, mondjuk, hogy valami mainstreamebbet említsek. Jazz, blues, világzene, komolyzene, néhány elektronikus zenei produkció és nu metál, valamint néhány elenyésző punk bakelitet fedeztem fel, illetve kezembe akadtak régi román lemezek is.

Senki sem volt a teremben, amikor megérkeztem (és csak a végére tévedtek be még ketten, pedig a kiállításra olcsóbban lehetett jegyet váltani azoknak, akiknek a héten TIFF-bérletük volt),

amiken videóinterjú-részletek mentek a szovjet bootleg-gyártás történetéről és a román kommunista rendszernek a zenei életet lezüllesztő, elnyomó gyakorlatairól.

Bár az orosz (zene)kalózkodás legendás és valószínűleg mindenkinek van már vele itt némi kapcsolata, a kiállítótér egyik „megállójánál” az volt kiírva: bone music. (Egyébként a pannókon román szöveg van mindenhol, az angol nyelvű leírások QR-kód beszkennelésével érhetők el, magyarul pedig nincs semmi.) Vagyis csontzene. Ott állt előttem egy 7” méretű lemez, rajta egy gerincrészlettel hátulról megvilágítva.

Ha nem valaki idegein zongoráznak épp, akkor valaki gerincén trombitálnak!

A jelenséget egy Stephen Coates nevű angol úriember kutatta fel, amikor Szentpéterváron járva egy ócskapiacon ráakadt egy röntgenfelvételre, ami lemez méretűre volt vágva és látszott a felületén a gravírozás, tehát zenét írtak rá. Az egész történetből keletkezett az X-Ray Audio Project, ami feltárta, hogy Sztálin hatalomra kerülését követően a szovjet rezsim hogyan tiltotta be az általa veszélyesnek ítélt (külföldi és száműzött szovjet) zenéket az ötvenes-hatvanas években, emiatt kialakult a „röntgenizdat”, vagyis a csontzene:

A minőség olyan is volt, körülbelül öt-tíz lejátszásra volt alkalmas egy ilyen „lemez”, de kabátok és pultok alatt, sötét utcasarkokban futótűzként terjedtek. Meghökkentő látvány az egész: valakinek a gerince, karja, koponyája stb., rajta pedig egy betiltott dal. Ennél szovjetebb már nem is lehetne.

Kalózrádió-torony és a román rockzene nehéz évei.

Belehallgattam az egykori ír kalózrádióba egy rádiókészülék-toronynál, megnézegettem egy ritkaságszámba menő, hordozható bakelitnyomó készüléket, elolvastam a szesztilalom alatt működő underground klubok és speakeasyk (alkoholt áruló rejtett kocsmák) történetét, illetve az afroamerikai zene küzdelmét a történelem viharos évtizedeivel (századaival), és a cenzúrával viaskodó hiphop-kultúrához tartozó standnál még graffitit is rajzoltam egy digitális rajztáblán, majd megbámultam az eredményt kivetítve.

Twin Peaks?

Eddig nem is rossz, mondtam, majd odaléptem ahhoz a sarokhoz, ami tulajdonképpen a betiltott nóták világáról szólt. Románia is felkerült mind a pannóra, mind pedig a hangzó földgömbre a Phoenix Mugur de fluier című dalával. (Magyarország nem szerepelt se a listán, se a térképen.) A Phoenix folk-rock műfajban alkotott, eleinte engedélyt kaptak a megjelenésre 1974-ben, de amikor a diktatúra látta, hogy mekkora sikerük van, megijedt és a Szekuritáté elkezdte őket zsarolni és zaklatni. Válaszlépésként a tagok kivándoroltak Romániából, csomagtartójukban pedig vitték magukkal „veszélyes” zenéjüket is.

Lemezíró masina.

Nézegettem a pannót, 25 dal szerepelt rajtuk, amelyeket különböző hatalmak, rezsimek, körülmények betiltottak, ellehetetlenítettek vagy megtámadtak különböző országokban. Nincs 25 ország, mert például az USA három dallal is szerepel, de van itt például Kína, Irán, India, Lengyelország vagy Szenegál. Azért a koncepció kicsit félrevezető: nem minden dal, ami szerepel a listán, volt betiltott, így a címadás kissé sántít szerintem. (Például Bob Marley Get Up, Stand Up című dalát nem tiltották be, Marley-ra viszont rátámadtak miatta az otthonában, és a kolumbiai Juanes dalát, az A Dios Le Pido-t sem tiltották be, csupán a gerillaharcosok és paramilitáris alakulatok élték meg fenyegetésként ezt a békéért kiáltó számot.)

Aztán arra gondoltam, inkább veszélyesnek nevezném ezt így egyben. Fogtam egy fülhallgatót, majd megkerestem a soron következő országot a földgömbön,

Csakhogy itt kezdődtek a bajok… számíthattam volna erre, bár ebben az országban már semmi nem lep meg, még az ötcsillagos Kolozsváron sem. Törökország dala nem indult el, ezért szóltam az egyik felügyelőnek odakinn, hogy né, probléma merült fel, tudna-e segíteni? Azt mondta, igen, tudnak róla, három ország dala sajnos nem működik a földgömbon, tudja, nemrég volt a múzeumok éjszakája, sokan voltak, elromlott, úgy maradt, sajnálja…

De akkor itt kinek mi lenne a dolga, ha már 40 lejt elkérnek érte? – tettem fel magamban a kérdést.

De ennek így mi értelme van, ha fizetek valamiért, és még úgy sem működik?

Folytattam tovább a földgömbsimogatást, és a végén nyugtáztam: hat darab ország dalánál nem működött a lyuk, kettőnél fülsiketítően recsegett, másik kettőnél pedig nem volt elég, hogy bedugjam a fülhallgatót, görcsösen kellett egy irányba szorítsam, mert érintkezési problémák voltak, ezt pedig egy másik fülhallgatóval is leteszteltem. Úgy látszik, a betiltott dalokat tényleg „betiltották”, de legalább fizettem érte.

A terem másik innovatív és potenciálisan izgalmas élményét sem tudtam kihasználni, egy VR-szemüveget, amely megmutatta volna egy, a jazz fénykorának időszakában működő underground klub terét, hangszerekkel, díszlettel és miegymással, vagyis beléptem volna egy letűnt korba. Errefel föltettem a szemüveget, és semmi. Elsötétült, nyomogattam, megpróbáltam újrakapcsolni. Amikor levettem (egyébként rettentő szoros volt még úgy is, hogy lehetett állítani a méretét a fejtetőn), levált róla a gumiszegély, ami jobbára egy úszószemüveg módjára szinte vákuumosan tapadt az arcomra.

Jeleztem, hogy nem boldogulok… hát, igen, vajon le lenne merülve? Lehet, hogy le van merülve, dugjuk be kicsit tölteni, pár perc múlva térjen vissza és kipróbáljuk újra, jó? – hangzott a válasz. Bingó: másodjára sem működött, két másodpercig villant fel előttem a szédítő virtuális valóság, és a megadott két gesztus, amit a rajta lévő kamerának is regisztrálnia kellett volna, sem használt arra, hogy elinduljon valami mozgás, amiről azóta se tudtam meg, hogy mi. A nő szabadkozott, elnézést, legközelebb ha erre járok, működhet, nézzek be újra, szóljak…

Nem tudom, kik a felelősök ezért, kiknek tiszte megjavítani az eszközöket, feleslegesen hibáztatni sem szeretném a teremőröket, de azt gondolom, hogy ha a múzeumok éjszakája című esemény óta tudják, hogy probléma van az egyik eszközzel, akkor vagy illene szólni, hogy sajnálják, vagy rekord idő alatt kéne szólni az illetékeseknek, hogy jó volna ott valamit kicserélni vagy megjavítani. Főleg úgy, hogy nagy valószínűséggel még használatba kerül, hiszen ez még csak az első fejezete a kiállítás-sorozatnak.

Vettem két mély levegőt, és úgy döntöttem, hogy betérek a listening roomba. Odabent is volt egy kis polc bakelitekkel, de lemezjátszó sehol, gondoltam, majd valami elindul. A teremőr szólt, hogy van bent egy kis digitális, nagyobb iPadre, régi érintőképernyős telefonra emlékeztető, sok csatlakozóval ellátott lejátszó, egy kompakt erősítő, illetve két hangfal.

A hangzó földgömb, ami néhol „berekedt”. Egyébként remek koncepció.

Becsuktam az ajtót, majd a lejátszó fölé hajoltam, dalokat kerestem. Szinte mindegyiknél azt írta, hogy audio track meg egy sorszám, tehát előadók nem szerepeltek rajta, ellenben úgy gondoltam, ez valami kurátor által összedobott playlist lehet, és köze van azokhoz a bakelitlemezekhez, amelyek a tartóban voltak sorban. Nem volt köze hozzájuk, mint kiderült.

Viszont percek alatt találtam hallás alapján ismerős dalokat...megszólalt Beth Hart, Vaya Con Dios és a Pink Floyd is. A szoba gyönyörű fényében tényleg nagyon intim környezetet és otthonosságot tapasztaltam, majdnem leültem a padlószőnyegre, hogy ott törökülésben „bezgeráljam” a berendezést. Nem jött be senki, nem kopogtak, hogy csak tíz percet szabad.

Itt akarok lakni.

Néztem a hangfalakat, szinte érezni lehetett, ahogy kering a rezgés odabenn, minden egyes akkordot, hangfoszlányt, az énekhang emberi megbicsaklásait (amit az AI nem tud sosem kiiktatni, és nem is kell) hallottam,

Ilyen berendezéssel, ilyen csúcstechnológiával és legmagasabb minőséggel, ahol a zene minden egyes eleme képes kibontakozni. Nem a bakelit a lényeg, hanem az, hogy milyen körülmények vannak megteremtve ehhez.

Nem akaródzott távozni a szobából, legalább húsz percet töltöttem el ott, hogy elnyújtsam azt az élvezetet, amire valószínűleg sosem lesz pénzem, hogy otthon megteremtsem. (Nyilvánvalóan azért is, mert egy tömbházlakás szobáját szónikusan leszigetelni khmm...hát, nem kis vállalkozás.) Azt viszont bevallottam magamnak, hogy bizony kevés az a közösségi tér, ahol igazán otthon tudtam magam érezni, akár egy rövid időre is. Ez az a hely volt.

Amikor kiléptem az utcára, láttam, hogy időközben jó nagy zuhé söpört végig a városon azon a szerdai estén. Kíváncsiságból megnéztem, mennyibe kerül a hi-fi berendezés, amit korábban tapasztalhattam. Huszonnégyezer lej.

Szóval vegyes érzelmekkel távoztam – amiért jöttem, csak félig vált be, de kárpótólt a kis szoba. Több kis szobát a népnek!

Bónusz:

A graffiti!