Jazz in the Park: a kolozsvári fesztivál, ahol van levegő, és a zene is egyre jobb

Tinikoromban nem jártam rockkoncertre. Egyrészt azért, mert nemigen voltak (a tinikorom a komcsi nyolcvanas években zajlott), másrészt azért, mert apám úgy gondolta, nekem műveltnek kell lennem, tehát ostoba gitárzörgésre nincs szükségem. Emlékszem, hogy kiakadt, amikor megmutattam neki a frissen átmásolt Iron Maiden-albumot (Piece of Mind, 1983): mi ez a marhaság, kérdezte. Aztán egy zeneszerző ismerős elmagyarázta neki, micsoda komplex dallamok és harmóniák vannak ott, meg hogy az Iron Maiden zenéje a rockzene szimfóniája. Na, csend lett.

Bérletem volt a szokásos pénteki szimfonikus koncertekre (ma is pénteken vannak) a Farkas utcai filharmóniába. Egy bennfentes megsúgta, kérjem az utolsó sorba a helyet, a kakasülőn. Mert ott lehet aludni, ha unalmas a muzsika. Nos, aludtam is, csókolóztam is, figyeltem is. És nem hiába. Amit a klasszikusokból tudok, ott szívtam magamba. Nem tudom elfelejteni az estét, amikor Yvri Gitlis izraeli hegedűvirtuóz lépett fel a filiben. Szó szerint egy tűt nem lehetett leejteni. Iszonyú meleg volt, fellépőről, közönségről ömlött a víz, valakit támogatni kellett (a melegtől lett rosszul, nem az eksztázistól)… nem tudom leírni a hangulatot. Amikor befejezte, felrobbant a terem. Az emberek nem akartak elmenni. Lehet, köze volt ennek valami szabadságérzethez is. Ami egy ideig még kísértett, amint a közönség kilépett a koncertteremből, míg aztán fokozatosan megfojtotta a Ceaușescu-éra bűze.

A Jazz in the Park helyszíne: a néprajzi múzeum skanzenje, más néven Romulus Vuia Néprajzi Park. Remek környezet egy jazzfesztivál számára.

Elvtársak, ezek az ártatlan bolondok artikulálatlanul fújnak, püfölik a dobot, rángatják a bőgőt, kalapálják a billentyűket, szöveg nincs, ha van, akkor is subidubi, mit árthat az nekünk. A híres szebeni jazzfesztivál 1974-ben indult. Meglepő (s egyben lehangoló módon) ma is megy. (Ezzel Románia „legöregebb” jazzfesztiválja.) Meglepő és lehangoló, mert hacsak nem keresi az ember, nem is hall róla. Őszintén, azt hittem, kukázták. A diktatúra idején szabályos zarándoklat zajlott Szebenbe. Egyszerűen azért, mert az akkoriban épp menő free, elektromos, fúziós jazz olyan energiát csapott a néző arcába, hogy azzal akár a következő fesztiválig elvolt. Hatalmas zenészek járták meg a szebeni színpadot, mondok egy rövid listát fejből: Michael Brecker, Ron Carter, Günter Sommer, Dee Dee Bridgewater, Albert Mangelsdorff, James Blood Ulmer, Vlagyimir Csekaszin, Pege Aladár, no meg a hazaiak, Mircea Tiberian, Harry Tavitian, Corneliu Stroe, Johnny Răducanu, Aura Urziceanu, Eugen Gondi, Boros Zoltán s hej, hosszabb ez a fejből-lista (ilyen ritka gyöngyszemeket is találni)…

Engem persze nem engedtek Szebenbe. Viszont a fesztivál után jó pár jazzóriás átugrott Kolozsvárra is. Günter Sommer koncertjére nem kaptam már jegyet. Egymás vállára állva másztunk fel a bejárat fölötti tetőre, egy társunk kinyitotta az ablakot, így hatoltunk be a filibe, de megérte. A Csekaszin-Taraszov-Ganelin trió albumai ma is megvannak.

Így lett belőlem (és még sokakból) jazzrajongó anélkül, hogy értettem volna a muzsika törvényeit, tudományát. (No meg tizenegyedik osztálytól Virgil Mihaiu jazzológus volt a némettanárom, akivel németül nem, de a jazzről rohadt sokat beszélgettem.) Követtem, követem a jazz alakulását, amennyire tehetem. És azt láttam, látom, hogy az 1989-es nagy romániai átmenet kitörése óta a jazz szép csendben elült. A hajdani hazai derékhad megöregedett, meghalt, a fiatalabbak közül sokan kivándoroltak, a romániai jazzfesztiválok vagy vergődnek, vagy megadják magukat, a klubok nem tudják megfizetni a jelentősebb külföldi előadókat, sok esetben meg a jazz fedőnév alatt mindenféle zene megy, amire valaki rámondja, hogy az. (Értem én, könnyebb eladni a mindenista muzsikát.) Günter Sommer, a free jazz egyik nagy veteránja mondta valahol:

(Mármint olyanokra, akik tényleg komolyan veszik a jazzt.) Talán két kivétel van, vagyis két olyan hely, ahol a jazzt valamennyire komolyan veszik: az egyik a Gărâna Jazzfeszt (27 éve létezik), a másik pedig a kolozsvári Jazz in the Park. Az utóbbiról szólnék, egyrészt, mert kolozsvári, másrészt mert éppen a minap ért véget. A fesztivál 11 éve, 2013 júniusában startolt el, mégpedig a kolozsvári Sétatéren. Persze, nem úgy, mint az Untold, nem volt kerítés, nem voltak útlezárások napokkal a buli előtt, nem volt belépő sem. Csak a Sétatér, egy színpad (ha ugyan jól emlékszem) és muzsika. Amely nyomokban jazzt is tartalmazott. Amit mondani akarok: a kolozsvári jazzfeszt tulajdonképpen olyan lecsófesztiválként indult, amit mindenféle népeknek el lehetett adni, ingyen. (Hogy ez amolyan tudatos beetető volt a szervezők részéről, mint az első pár ingyen adag drog a sarkon, nem tudom ) Aztán ahogy telt az idő, a fesztivál egyre nőtt, elkezdtek feltünedezni a komoly jazzelőadók: Teodora Enache, Lars Danielsson, Sebastian Spanache Trio, a Gaio Big Band (a kolozsvári jazz hajdani nagy csapata), Luiza Zan, Richard Bona, Marcus Miller… és ezzel eljutottunk a jazz szupersztárok szintjére. Aztán jött a pandémia, bevágta az ajtót, a feszt pedig felköltözött a néprajzi múzeum skanzenjébe és belépős lett. Azóta eltelt pár év és tessék, kiderült, hogy

akik érthetetlen, értelmetlen zajokat produkálnak. Jó, a szervezők továbbra is ügyesen keverik a stílusokat, de a lényeg az, hogy minden fesztiválon igyekeznek bemutatni néhány sommeri értelemben vett jazzpartizánt is.

A palacsintázónál itt is nagy a sor, de azért tessék nézni, nincs tömeg, van levegő, egészen jól tudja érezni magát az ember.

Az idén tudtam, hogy a vasárnap estémet a skanzenben fogom tölteni, ugyanis nem egy, de mindjárt két hatalmas jazzelőadó is fellép majd a régi boronaházak, fatemplomok közt. Szépen megvettem a jegyem, online (másképp már nem is lehet), bő 200 lej egy napijegy illetékkel együtt, aztán vasárnap estefele kibandukoltam a Törökvágásra. Autóval is mehet az ember, ám idén picit bezavart a Rákóczi út felújítása. Már belépéskor éreztem, hogy ez itt (még) nem nagyipar. És eszembe jutott, hogy ha nem cseszik el, akár olyan fesztivállá is válhat ez a kolozsvári, mint a németországi Jazz Baltica: intim, bensőséges, ahol az ember közel tud férkőzni az előadókhoz. Persze, hipszteriád van itt is: tudják, amit

került, amibe kerül (a tetkótól a ruházatig, a színes hajtól a személyre szabott ivókulacsig – jó sokba kerül egyébként), az eredmény pedig az, hogy a nagy különbözőségben egyre inkább hasonlít egymásra minden igyekvő. De ez csak egy réteg volt odafönt a dombon: huszonévesektől hetvenesekig, fiatal pároktól nagycsaládokig és idős emberekig mindenfélét láttam.

A másik figyelemre méltó dolog az volt, hogy nem jött szembe semmi felirat, hogy Palesztinát fel kell szabadítani, a fákat most azonnal meg kell menteni, az állatszexkedvelők jogaiért kellene már küzdeni egy kicsit, ha nem akarok fasiszta lenni. Nem állítom, hogy nem voltak, csak azt, hogy nem találkoztam velük. Amivel viszont találkoztam, az egy furcsa szabály, máshol nem láttam ilyet: a fesztiváltérben voltak ilyen kijelölt helyek, ahol dohányozni lehetett. A térképen is feltüntették őket. No, hát lehet, hogy sokan oda mentek cigizni, de hogy nem mindenki, az biztos. Koncertek közben lazán dohányoztak körülöttem. Nem állítom, hogy ostobaság az ötlet, csak épp kivitelezhetetlen. Hacsak nem akarja valaki a közönséget zaklatni.

Balról jobbra: Tigran Hamasyan, Mark Karapetian, Arman Mnatsakanyan.

Hamasyan az utóbbi idők egyik (még) fiatal jazzmágusa, aki a hírek szerint gyakorlatilag új lapot írt a nagy jazzkönyvbe. No, ha mágus, akkor lesz show, gondoltam. Ehhez képest felment a színpadra három fickó, Tigran Hamasyan (zongora), Mark Karapetian (hathúros basszusgitár) és Arman Mnatsakanyan (dobok) és kímeletlenül lenyomtak másfél óra jazzmetált. Egészen döbbenetes élmény volt: egy trió részéről az ember azért egészen más hangszerelést vár el, akkor is, ha amatőr zenekedvelő, mint én. Azt nem vártam, ahogy a zongorától a basszuson át a dobokig minden egyes hang (amit olyannak szántak) a zsigereimet fogja szétszedni, de csak azért, hogy sajátos harmóniák, dallamok, ritmusok mentén azonnal újra összerakjon és átadjon a hamasyani zenei univerzumnak, szeretettel.

A végén sem volt semmi vagánykodás: meghajoltak, megköszönték, mentek dolgukra. Olyan erős hatással voltak rám az örmény, indiai, közel-keleti, metál, progrock elemekből összekalapált, -simogatott, -duruzsolt melódiák (amelyek végeredménye mégis jazz volt, a legszigorúbb értelemben véve), hogy elsőre azt mondtam, elég, a másik koncertre nem megyek át.

Hála Istennek, volt egy jó fél óra a két produkció közt, sétáltam hát egyet a skanzenben. Még egy jó pont a szervezőknek:

Tartsa meg az Isten a jó szokást! (Az is igaz, nem voltak százezres tömegek.) Ha súghatok a szervezőknek: ne mennyiséggel növeljék a fesztet, hanem minőséggel. Jövőre jöhetne például Christian McBride és (na jó, vagy) Kamasi Washington, a jazzpartizánok közül. Csak mondom…

Balról jobbra: Guy Moscovich, Avishai Cohen, Roni Kaspi.

A nagyszínpad elé épp időben érkeztem: akkor jött fel Avishai Cohen bőgős, aki a jelen pillanat egyik világnagysága. Izraelben született, hosszú ideig Amerikában élt, ahol akkora mázlija volt, hogy Chick Corea vette a szárnyai alá, együtt alapították többek közt Corea Origin nevű formációját. Később visszatért Izraelbe, mostanság pedig mintha mindenütt ott lenne, ahol valami fontos dolog történik a jazzben. Ezt a felállást még nem ismertem: a zongoránál egy fiatal izraeli, Guy Moscovich ült, a doboknál pedig egy szintén pimaszul fiatal ütős, a szintén izraeli Roni Kaspi. Cohen úr vén róka a maga 50 pluszával, pontosan tudja, hogyan kell adagolni a showt, hogy kell bravúrkodni a nagybőgővel, hogyan kell keverni a hard bopot a világzenével, kicsi blues, kicsi közel-kelet, kicsi popzene… az összhatás viszont lenyűgöző, kiegyensúlyozott. És le a kalappal előtte, hogy ilyen esélyeket kínál a tehetséges fiatal muzsikusoknak. Akik a maguk részéről figyelnek rá: öröm volt nézni a generációk együttműködését (mondjuk hátat fordítás helyett, ami szintén egy trend).

A Cohen Trió produkciója közben döbbentem rá valamire, ami már korábban is feltűnt, csak nem tudtam megnevezni. Egy adott ponton már idegesített is: mi a fene történik? Vagy inkább, nem történik…

Aki fesztiválokra, koncertekre jár, biztos tapasztalta már, hogy akárhol áll meg, folyton, de tényleg, folyton járkálnak körülötte. Mindegy, hogy David Bowie, Prodigy, The Hu, Dead Kennedys, Nick Cave vagy Jethro Tull (csak olyan koncerteket neveztem meg, ahol jelen voltam), feszt ment a koslatás. A közönség egy bizonyos szegmensének egyszerűen nyű van a seggében, képtelen perceknél tovább figyelni vagy táncolni vagy ugrálni vagy pogózni. Nem, muszáj menni. És akárhogy odaszorul az ember az előtte állóhoz, rátapadni még se lehet, mert az már metoo, ugye. Emezek meg egyszerűen jönnek, lökdösnek, jó esetben mondanak egy bocsit, rossz esetben leböfögnek. Na, ezen az estén nem volt koslatás. Az volt, hogy odajött egy ember a korláthoz, mert meg akarta nézni az előadókat közelről, aztán hátrébb ment. De az ostoba, általában vihogással, hőbörgéssel kísért koslatás hiányzott. Talán ez volt a legnagyobb küzdőtéri élményem ezen a fesztiválon.

Aztán ennek is vége lett.

ki-ki amerre látott. Azt kell mondanom, remek kis fesztivállá nőtte magát ez a kolozsvári. (Környezettudatosak is, meg figyelnek a pataréti roma közösségre, meg minden, de Isten bocsásson meg nekem, ezen az estén ez kevésbé, sőt, egyáltalán nem érdekelt.) És ha sikerül fenntartani a szintet, nem túl megnőni, nem belezuhanni az ipari örömtermelésbe, akkor valóban a régió Jazz Balticájává válhat a Jazz in the Park. Hajrá, én támogatom, a pénzemmel is, a jelenlétemmel is. Egyelőre nagyon úgy tűnik, érdemes!