A Nagy Buddhától a Golden Gai párszemélyes bárjaiig. Japán útinapló – második rész

A CFR-hez, MÁV-hoz szokott kelet-európai ember számára a japán a tömegközlekedés önmagában egy csoda. Az ember az elején fél tőle, hiszen Tokióban például csak metróvonalból van tucatnyi, és akkor még nem is beszéltünk a vonatokról, amelyekkel gyakorlatilag bárhova el lehet jutni. Az utazás előtt külön a japán tömegközlekedésre szabott applikációt is letöltöttem, hogy valamiképpen egyszerűsítsem a káoszt.

Egy sima Google Maps tökéletesen elég ahhoz, hogy bármilyen – városon belüli vagy azon kívüli – utazást percek alatt megtervezzünk, a program még a peron számát is előre megmutatja, ahol fel kell ülnünk, a járatokat pedig könnyen megtalálja az utazó, ha követi a megfelelő betű és színkódokat.

A bizonytalanság csak az olyan nagy, csomópontszerű állomásokon fogja el olykor az embert, mint a Sindzsuku Állomás (Shinjuku Station), amely több szinten egyesíti a térség összes vonat és metrójáratát, de néhány próbálkozás után azért itt is el lehet boldogulni.

(a Suica is ugyanolya jó alternatíva), amelyre az állomások előtti automatákban lehet pénzt feltölteni aztán, a metrók, vonatok beléptető kapuinál, illetve a buszokon csak be kell csipogni felszálláskor, majd kicsipogni leszálláskor, és a rendszer a megtett távolság (a megállók száma) alapján automatikusan levonja az egyenlegünkből a megfelelő összeget.

Ezek a kártyák egyedül a távolsági szupervonatokra, a csaknem 300 kilométer/órás sebességgel közlekedő Sinkanszenekre nem érvényesek – ezekre külön meg kell vásárolni a jegyet az erre kijelölt jegyirodákban.

Tokióból déli irányba indulunk tovább, hogy egy rövid vonatút (nem Sinkanszennel) után megérkezzünk az óceánparton fekvő Kamakurába. Már Tokióban esik, amikor elindulunk, de az semmi ahhoz képest, ami érkezéskor vár ránk. Szó szerint olyan, mintha dézsából öntenék, az utcákon patakokban ömlik a víz. A szállás az állomástól mindössze 4 percnyi sétára van – taxira egy ilyen kisvárosban gondolni sem lehet –, ám ez a 4 perc tökéletesen elég ahhoz, hogy mindenünk elázzon. Az elvileg vízálló bőröndök sem bírják ez a terhelést.

Csuromvizesen a szállás beléptető automatájával (japánban mindent automatizálnak, amit csak lehet) sem könnyű babrálni. Az útlevél beszkennelése során le is fagy az egész, így a hotel ügyintézője is kénytelen személyesen eljönni a szakadó esőben. A szoba rendkívül kicsi, ami a vizes ruhákra való tekintettel nem túl jó hír. Szerencsére a pincében van szárítógép, de az a nap már úgyis el van csellózva rendesen.

De talán mégsem egészen: délután ötkor, több óra özönvízszerű felhőszakadás után az ég váratlanul kitisztul, és még a nap is kisüt egy kis időre. Az utcákon még látni lehet az ideiglenes vízmosások nyomait, egy-egy felborított cserepes növény, a járdaszegélynél összemosott hordalék jelzi még, hogy nemrég ítéletidő volt, ám az élet ha lassan is, de természetesen szivárog vissza a kihalt utcákra, a boltosok már a bejárat előtti tereket takarítják, és már egy-egy étterem is újranyitott.

Elcsigázottan ülünk be az első utunkba kerülő kis vendéglőbe, ahol egy ötvenes férfi a teljes személyzet. Jó választás volt. A bundás rákkal, tintahalkarikákkal és egyéb tengeri nyalánkságokkal „dúsított” udon leves, amit ott fogyasztok, az egész utazás egyik legmaradandóbb gasztronómiai élménye. Az udon megnevezés egy vastag, búzalisztből készült tésztafélét takar, amelyet sokféleképpen el lehet készíteni, de általában levesben használják. Ez a leves nem olyan sűrű és zsíros, mint a sokkal híresebb (különben nem is eredeti japán, hanem kínai közvetítéssel érkezett) rámen, de ez is egyfajta húslevesalap, amely a feltétekkel együtt válik teljessé. Rendkívüli élmény.

Aki teheti, kóstolja meg.

Alkonyatkor érkezünk meg a partra. A Csendes-óceán a nevét meghazudtolva nem csendes. Állítólag, amikor Magellán először megpillantotta, éppen csendes volt, ám a neve egyáltalán nem jellemzi a Föld legnagyobb óceánjának alaptermészetét. Most is haragos hullámok fodroznak ki a part felé, néhány kitartó szörfös még mindig igyekszik ezeket meglovagolni, de egyébként senki nem merészkedik a vízbe. A vihar már elvonult, de a zaklatott víztükör még mindig emlékszik rá.

Másnapra aztán elsimul az is, így úszni is lehet majd benne.

Kamakura – a sógunátus 13. századi fővárosa lévén – kis terjedelme ellenére meglehetősen sok látnivalót kínál a Csendes-óceánon kívül is. Vonzáskörzetében zavarba ejtően sok szentély és templom található. Itt van például a világhírű Nagy Buddha-szobor és a neki szentelt templom. A szállástól alig negyed órát kell csak sétálni az immár visszatért verőfényes nyári kánikulában. A templomudvarba érve, szinte mellbe vág a 93 tonnás, több mint 13 méter magas szobor fenséges látványa. Japán második legnagyobb Buddha-szobrát (a legnagyobb Nara városában található)1252-ben öntötték,

Ezért is fontos zarándokhely a hívek körében.

Bár Japán „autentikus” és legnagyobb vallása a sintó, a valamivel később, kínai közvetítéssel megérkezett buddhizmus is fontos, sok embert érint. Azzal együtt is, hogy a legtöbb japán nem igazán vallásos.

és a két életfilozófia egyesül valamiképpen a mindennapjaikban: együtt, harmóniában élni a környezettel, a téged körülvevő világgal, és elfogadni, hogy a dolgok mulandók – talán ezek a legfontosabb alapelvek.

A szellemvilággal kapcsolatos felfogásuk (ez inkább a sintó sajátja) viszont egészen érdekes. A kamik, a szellemvilág lényei számukra a mindennapi élet természetes velejárói, kiegészítői a számunkra látható világnak, és nem csak afféle elvont mesevilág, amellyel a nagyszülők traktálják a gyerekeket. De persze ezek is csak felületes benyomások. A japánokat nem lehet megérteni.

A Fudzsi a naplementében. (Fotó: Varga Brigitta)

A híres szunnyadó vulkánt, a Fudzsit évente legfeljebb 80 napig lehet látni (elsősorban a téli időszakban), az év nagy részében a magas páratartalom miatt konokul felhők közé burkolózik. Mi csak a naplementét szerettük volna megnézni, ehhez pedig az internet segítségével találtuk meg a megfelelő helyszínt az óceán partján. Csak „menet közben” döbbentünk rá, hogy

Látható volt, teljes pompájában, mintha csak nekünk akarta volna magát megmutatni. Közben persze fényképészek tucatjai kattogtatták a gépeiket: a modern világban a fontos pillanatok nem múlhatnak el, ott maradnak kimerevítve digitális fényképalbumok ezreiben.

A sógunátus fővárosa után a császári fővárost, Kiotót is meglátogatjuk. A sors iróniája, hogy bár Kiotó, az „ezeréves főváros” a sógunátus évszázadai alatt is császárhű maradt – a császári udvar székhelye mindvégig itt volt, igaz, a császár helyett a sógun irányította az országot –, a Tokugava-sógunátus bukása és a Meidzsi-restauráció kezdete (1860-as évek) után, vagyis éppen akkor, amikor a császár visszaszerzi a politikai erejét, elveszti a fővárosi címet Edo (ma már Tokió) javára. Talán éppen ebből, a fővárosi cím elvesztéséből származik a kiotói ember sértett büszkesége, amely az idők során hétköznapi, szürke gőggé kopott.

Ha valaki a Kamo-folyó partján hosszabb sétára indul Kiotóban, az biztosra veheti, hogy útja során találkozni fog néhány szürke gémmel.

Szürke gém a Kamo-folyó partján, Kiotóban. (Fotó: Varga Brigitta)

Ezek a fenséges madarak – talán nem véletlenül mozognak ilyen otthonosan az egykori császári fővárosban – kimért, szinte megkoreografált mozdulatokkal lépegetnek a vízparton vagy a sekély mederben, hosszú nyakukat elegánsan nyújtogatva kémlelik a vizet, apró halakra lesnek. Ahogy az utazó testközelből – Kiotóban a szürke gémek nagyon megszokták az ember közelségét – megcsodálja ezeket az elegáns lényeket, egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy olyan sok japán festmény, minta visszatérő motívumai lettek.

Ma is él ez a sok száz éves hagyomány Kiotóban: mi is megnézünk egy rövid maiko-bemutatót (a maiko a fiatal geiko-tanonc Kiotóban) egy helyi geiko-múzeumban.

Ezeket a táncokat annak idején úgy tervezték meg, hogy viszonylag szűk helyen, egy átlagos tatami (rizsszalmából és kákából készült hagyományos japán szőnyeg) felületén elő lehessen adni őket. A kimonó szűk mozgástere is hozzájárult persze ahhoz, hogy a gésák, geikók, maikók mozdulatai ennyire aprók és kecsesek.

A mozdulat pontossága és irányított ereje persze nem csak esztétikai célokat szolgált: a szamuráj, a hivatásos japán kardforgató esetében a túlélés záloga volt. Egy „szamuráj show” is bekerül a programjaink közé. De amíg a maiko tradicionális tánca kellemes, mély emléket hagy bennünk, addig a bohócszamurájok nevetséges performanszát a „futottak még” kategóriába sorolja a fáradtan beletörődő turistaagy. Ezeknek a szerencsétleneknek semmi közük nincs a szamurájokhoz, a szamurájok végleg eltűntek, emléküket pedig turistaattrakciók formájában minduntalan bemocskolják...

Torii folyosó a Fusimi Inari-nagyszentélyhez vezető úton, Kiotóban. (Fotó: Varga Brigitta)

Kiotótól tömegközlekedéssel mindössze egy órányira van a híres Kurama-hegy, egy misztikus helyszín, amely számos sintó és buddhista templom és szentély színhelye – a két szemlélet, szellemiség mintegy ötvöződik ezen a helyen –, amelyeket egy túraösvényen járhat végig az utazó.

A fák gyökerei sok helyen a földfelszín fölé emelkednek, lehetőséget adva rá, hogy „kezet fogjunk” ezekkel a gigászokkal.

Őserdő alulnézetből a Kurama-hegyen. (Fotó: Varga Brigitta)

A fő templomnak tekinthető, buddhista Kurama-dera szentélyében egy szerzetes éppen akkor kezd bele rituális imája éneklésébe (miközben egy gongot csapkod ütemesen), amikor az eredetileg Indiából „érkezett”, ott a háború és gazdagság, itt japánban a buddhizmus védelmezőjeként számontartott Bisamonten isten szobrának ragyogó, szinte világító szemébe nézek. Neki, az „északi őrzőnek” szentelték a 8. században a templomot is, lévén, hogy észak felől, a Kurama-hegyről őrzi Kiotó városát. Valósággal megszólítja a szobor azt, aki mélyen a szemébe néz.

Utunk során aztán még egy szép egybeesés történik. Idős helyi hölgy halad előttünk, minden kisebb szentélynél megáll, majd elképesztő, zengő hangon énekelni kezdi mantráit. A hegyek, a fák felerősítik a hangját, egyenesen az ég felé közvetítik azt…

Egy hagyományos, kétszáz éves nádfedeles házakból álló falut is meglátogatunk. A Miyama nevű hegyi falu – itt télen komoly havazásokra lehet számítani – hagyományos házai egyes székely vagy máramarosi, magas tetejű házakra emlékeztetnek.

Hagyományos nádfedeles ház Miyama faluban. (Fotó: Varga Brigitta)

A falu melletti erdőbe azonban nem lehet bemenni, kerítés állja utunkat, rajta felirat figyelmeztet a medveveszélyre. Honsú szigetén – ahol Kiotó és Tokió is elhelyezkedik – a fekete medve honos,

Kiotóba visszaérve egy túravezető mutat egy autentikus rámenezőt. Itt is automatában kell leadni a rendelést, az automatába kell tenni a pénzt is, a szakácsnak már csak a cetlit kell odaadni, amit az automata ad a visszajáróval. Eddig soha nem ettünk még igazi ráment, de nem is biztos, hogy egy darabig vágynánk rá. Nagyon tartalmas az alaplé, nagyon sűrű és nagyon gazdag – de elképesztően zsíros, megterhelő. Aznap már komolyabb ételt nem is fogad be a szervezet.

Az utolsó néhány napot ismét Tokióban töltjük, hiszen amúgy is innen fogunk hazarepülni. Egy japán ismerős ajánlására felkeresünk egy autentikus onszent. Japánban ezek a hagyományos termálvizes fürdők kulcsszerepet játszanak a szabadidő minőségi eltöltésében, a regenerálódásban. Az első héten Tokió mellett a festői hegyi városka, Hakone mellett, egy természetvédelmi rezervátumban kerestünk fel egy ilyen fürdőt. Az onszenekben a férfiak és a nők külön fürdenek, fürdőruhát ugyanis ezeken a helyeken nem lehet használni.

A hakonei Yuryo onszen a kilátásával nyűgözött le minket: a forró vizes medencében ülve, az erdők és hegyek ölelésében igazán nem nehéz kikapcsolódni. Ez a fürdőhely a különféle turista-oldalakon is fent van, így külföldiek is látogatják.

Sokan gyanakodva meg is néznek, vajon mit keresnek itt idegenek. A japánokban a sógunátus korának több száz éves elszigeteltségéből maradt azért valami zártság. Nehezen nyitnak a külföldiek felé, az embernek néha az az érzése, hogy inkább csak megtűrik a turistákat. A legtöbben nem is beszélnek angolul, vagy csak nagyon rosszul, ez is ráerősít a távolságtartásukra. A második onszen sötét, kólaszerű vizében üldögélve így senki sem zavar, nem szólítanak meg, udvariasan kikerülnek. Kell ennél több a kikapcsolódáshoz?

Kiotói utcakép. (Fotó: a szerző felvétele)

De mivel a helyiekkel is szeretnénk azért interakcióba kerülni, az utolsó esték egyikén visszatérünk egy kis kocsmába, amelyet a feleségem japán táncos ismerőse, egyik mestere mutatott nekünk még az utazás első hetében (a második onszent is ő javasolta). Akkor sok szó esett a művészetről, arról, hogy

Olyan mondatok hangzanak el például, hogy ha valaki fehérre festi az arcán, és pucéran vonaglik a színpadon, az attól még nem butoh (a butoh egy kortárs japán táncnyelv – a szerk.).

Most, hogy visszatérünk a pultos, egyben a hely tulajdonosa, aki színészként is aktív, és aki a szintén vígjátékszínészként ismert mesterétől (a japánoknál a mai napig nagy hagyománya van a mester–tanítvány kapcsolatnak és a szigorú hierarchiának) örökölte a helyet, örömmel köszönt minket.

Kikérdez, mit láttunk Japánban, mi tetszett a legjobban.

A japán whisky és sócsu (japán alkoholpárlat, sokkal jobb mint a nála híresebb szaké) mellé apró füstölthal-darabkákat, sajtfalatokat, szőlőszemeket tálal fel apró tányéron a vendégeknek. Összesen heten–nyolcan ha beférnek a kis kocsmájába, a pult előtt álló keskeny térbe, a magasított székekre.

helyi színészek, rendezők, zenészek, újságírók bohém találkozóhelye ez a negyed, amely valahogy átvészelte a város metropolisszá növekedését, és egyfajta időkapszulaként ott maradt annak szívében.

Egyszer csak bejön egy aprócska öregasszony.

A pultos majdnem elájul az örömtől. Bemutatja: ő egy helyi legenda. A falat beborító könyvespolcról előhalászik egy könyvet és a kezünkbe nyomja: ezt az idős hölgy életéről írták.

Japánul van, csak a képeket tudjuk nézegetni.

Az idős hölgyről aztán megtudjuk, hogy hokkaidói származású, de miután fiatal korában a szülei megpróbálták hozzáadni valakihez, akit ő nem kedvelt, megszökött. Kalandos úton később éppen a Golden Gai negyedben nyitott kocsmát, ennek köszönheti a hírnevét is: bárja a művészek kedvelt törzshelye lett.

Előbb Portugáliába utazott, majd onnan Brazíliába. Végül az Amazonas-esőerdőben is működtetett kocsmát egy ideig. Aztán visszatért, és a japán munkásmozgalmak aktív képviselője volt egy ideig.

Közben a pultos kever neki egy koktélt, amit állítólag a brazilok is kedvelnek (nem jegyeztem meg, mi az). Az idős hölgynek ízlik, egy perc alatt megissza az egészet, majd kér még egy deci whiskyt is kísérőnek. Nem ez az első kocsma, ahol ma megfordul.

Megkérdezzük tőle – a pultos közreműködésével, mert angolul ő sem igen beszél –, hogy mi a hosszú élet titka.

majd még egy ideig elidőzik a pohara mellett, mosolyogva hallgatja a róla szóló anekdotákat, aztán hazaindul.

Nemsokára mi is hazaindulunk. A varsói átszállással együtt 20 óra, mire hazaérünk. Fizikailag. Még jó időbe telik, mire valóban visszaérkezünk valahonnan, amit meg sem lehet igazán fogalmazni. Csak annyi biztos, hogy hatalmas, életre szóló élmény...

Otthon aztán egy Hello Kitty-mintás vécépapír gurul ki először a bőröndből. Egy bárostól kaptuk ajándékba Sindzsukuban, miután a feleségem megjegyezte, milyen aranyos a papír a vécében. Az a báros is európai volt, 15 éve él Japánban, és valamiért gyakran hozta szóba a törött szíveket.

Mennyi történet fér bele a legapróbb dolgokba is…