A nép elmegy a moziba, megnézi a Petőfi-játékfilmet, nevet, szorong és tapsol is a végén

Mindenek előtt: repes a szívem, amikor egy-egy kulturális termék hozza lázba az összmagyar közvéleményt. Értsd, nem arról mereng, vitázik, ordítozik, kommentel a Köz, hogy melyik politikus épp mit dugott hova, vagy hogy ki vesszen előbb, Putyin, Zelenszkij, esetleg Biden vagy épp Klaus Ionopotchivanoc Iohannis. Kultúra, művészet, na, ez igen, erről érdemes! Szinte olyan ez, mint amikor Petőfi Sándor 1848. március 13-án megírta a Nemzeti dalt, az összmagyar irodalom talán legismertebb versét. Akkorát robbant, hogy rendes forradalom is lett belőle, Bécsnek meg rezgett a gatyája, legalábbis egy ideig.

Még neki se fogtak a készítők az 1848-as forradalom kulcspillanatait feldolgozó monumentális történelmi film, a Most vagy soha! forgatásának (valóban monumentális, hiszen a források egybehangzó állítása szerint ez az alkotás a magyar filmtörténet legdrágább produkciója), máris megtelt a magyar sajtó a lehető legkülönbözőbb tartalmakkal. Voltak objektívebbek is köztük, ám

elsöprő többségük alapvető üzenete az volt, hogy „akasszátok fel a királyokat”, értsd, a regnáló rendszert.

Aztán amikor a Lóth Balázs rendezte alkotás március 14-én a mozikba került, a csapból is folyni kezdett a róla szóló szakmai és „szakmai” diskurzus, kábé a fent említetthez hasonló hangnemben. Persze, a nép is megszólalt, miért ne szólalt volna meg egy demokráciában. (Ja, nem is szólalhatott volna meg, ha nem lenne demokrácia.) A szakértők és „szakértők” legyintettek: a nép nem ért hozzá, a népet megvezették, a nép hülye. A mindentudó magasságokból érkező néphülyézés is régi jelenség (Petőfiék is kiakadtak emiatt), szóval nem volt semmi új a Nap alatt.

A film természetesen Erdélybe is eljutott. No, gondoltam, elmegyek én is az egyik délutáni vetítésre. A Dunán, Tiszán, Dráván, Száván, Szamoson, Maroson, Olton lefolyt sok szó után valóban irtó kíváncsi lettem, milyen a film. Félre ne tessék érteni: nem a film kontextusa, hanem maga a produkció. Szépen vettem magamnak egy mozijegyet és hétfőn délután hat órakor beültem a kolozsvári Repcsibe (ma Florin Piersic a mozi neve, de nekem már csak Repcsi marad, ez a komcsi rendszerben élő Republica elnevezés becézett formája). Kicsit meglepődtem, hogy szinte telt ház volt. És a hírek alapján, miszerint tömegesen hajtják be az embereket, iskolákat a Petőfi-játékfilm vetítéseire, azon is meglepődtem, hogy

hétfő délután családok, haveri körök, idősek, fiatalok üldögéltek a nézőtéren.

Kedvenc karakterem, a gonoszból ideiglenesen megtértté váló Meyer (Jászberényi Gábor).

Nem kétlem, hogy csoportos „behajtás” is volt, miért is ne lenne? Úgy szeretném, ha például a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeire is tömegével „hajtanák be” a tisztelt tanár hölgyek és urak a nebulóikat. Akkor is, ha nem Petőfi Sándor szelleme a díszvendég. (Azt se kétlem, hogy ilyen „behajtás” is volt a könyvfesztiválokon, mondom az egyensúly kedvéért.) A közönség (a nép, ja) szépen végigülte a 135 percet, nevetett, meghatódott, sőt, láttam, amint egyesek eltakarják szemüket egy-egy keményebb jelenet alatt, aztán a végén tapsolt egy nagyot és ment mindenki haza, csípős volt az est odakint.

A magam részéről igyekeztem megfigyelni a filmet, mint alkotást. Bár néha nehéz volt: például a Nemzeti Múzeum előtti jelenet engem is elragadott. És volt még pár ilyen rész. Igaz, más jelenetek meg „kidobtak” a műélvezetből, különböző (szakmai!) okok miatt. És akkor most szeretném leszögezni:

érzésem szerint is kurzusfilm a Most vagy soha!.

Ugye, az olyan mozgóképes produkciót szokás kurzusfilmnek nevezni, amely egy történelmi eseményt, figurát mutat be, az épp regnáló hatalom érdekei szerint. Mosolyogva néztem az esetek jó részében remek minőségű és rengeteg mentális energiát, amelyet sokak arra fordítottak, hogy igazolják, a Most vagy soha! azért rossz, mert kurzusfilm. Olyat is láttam, aki kerek perec kijelentette: vannak jó filmek és kurzusfilmek. Na de álljunk is meg egy szóra. Aki szerint Szergej Mihajlovics Eisenstein Patyomkin páncélos című filmje, amely egyértelműen kurzusfilm (ráadásul épp a bolsevik hatalomé, amelynek örökségét jaj, de közelről megismerhettük mi is, itt Erdélyben), szóval aki szerint a Patyomkin nem jó film (sőt, az egyetemes filmtörténet egyik alapműveként tartja számon a filmes szakma), az vagy burokban született, vagy fogalma nincs a filmről, vagy… finoman szólva, elfogult. Nem tudom, mennyi pénzt „rakott bele” az akkor bolsevik hatalom, ám az eredmény minden politikai kontextustól függetlenül remek lett. Azt is leszögezném: a Most vagy soha! nem kerül be az egyetemes filmtörténet nagykönyvébe, hacsak nem a regionális fejezetbe, a ráfordított pénz okán. Ahhoz talán egy Eisensteinra lett volna szükség. Viszont az sem igaz, amit oly sokan ismételgetnek mantraszerűen: rossz, rossz, rossz! Mert nem rossz.

Jönnek a márciusi ifjak.

Teljesen vállalható, hollywoodi receptre készült magyar léptékű szuperprodukció. És szórakoztató. Ha tetszik, ha nem.

Vizsgáljuk meg, milyen állami érdek rejtőzhet a sokmilliárdos kurzusfilm mögött. Annyi fantasztikus elképzelésről olvastam, hogy a végén már csak nevetni tudtam. Az elfogultság valóban nagyon ihlető tud lenni. És aki elfogult, annak tapsolnak a hasonlóan elfogultak. Aki viszont igyekszik egyensúlyt tartani diskurzusában, az azt kockáztatja, hogy mindenféle színezettől függetlenül lelkesen utálják majd minden oldali elfogultak. Tehát: mit is akar a hatalom ezzel a kurzusfilmmel elérni? Semmi ördögtől valót: egy nemzeti mitológia újrateremtését. Minden nemzet filmművészete megteremtette a maga nemzeti mitológiáját (a változó kurzusok szerint, bizony), így vagy úgy. A magyar is, a román is, a szerb is, a lengyel is, és a sor hosszan folytatható. Ja, az Amerikai Egyesült Államok is, bár ott nem kellett hozzá állami pénz soha, mivel az amerikai, közelebbről a hollywoodi filmipar másképp működik – lásd például D. W Griffith Egy nemzet születése című filmeposzát vagy a klasszikus westernfilmek kábé 99,99 százalékát. És el tudom képzelni, voltak olyanok, nem is kevesen, akik utálták Eisenstein Patyomkin páncélosát, Griffith monumentális alkotását satöbbi. Na és a mi esetünkre térve: ki lenne alkalmasabb egy nemzeti mítosz megtestesítésére, mint az összmagyar irodalom állócsillaga, Petőfi Sándor, aki ráadásul a magyar történelem egyik kulcsfontosságú epizódjának hőse is volt? Ha ez a botrányosnak kikiáltott új magyar kurzusfilm mögött álló érdek, akkor elnézést, önmagában nincs vele semmi baj.

A film szórakoztató (többnyire), a maga 135 perces hossza ellenére. Kellőképpen lendületes, kellőképpen mozgalmas, kellőképpen monumentális (valós helyszínek, CGI-animáció, akció, látvány, románc, humor, van benne minden, ami egy hollywoodi receptre készült grandiózus tömegfilmben ma elengedhetetlen).

Van persze jó pár dolog, amit nem értek, főleg, ha ilyen sok pénz állt rendelkezésre.

Akkor is, ha nincs kéznél egy Eisenstein. Elsősorban a karakterek zavarnak. Igaz, hogy egyetlen nap eseményeit ábrázolja a film (március 14-nek estéjétől kezdve), de az a betonba öntött karaktersor (értsd, szinte az összes jelentős figura), amely előttünk áll, akkor is zavar. Bevallom, kedvenc karakterem egy Meyer nevezetű (Jászberényi Gábor alakítása) piti gazember. Miért? Mert az ő figurája alakul, változik: konkrétan, Meyer „megjavul”, már ami a forradalomhoz való viszonyulását illeti. Eleinte magasról tesz rá, csak a pénz érdekli, a végén meg odaáll a nagyobb ügy mellé. Nem lesz belőle pozitív hős, dehogy. Csak megérinti a forradalom felemelő lendülete. Ugyanilyen figura a Vasvári Pálé (Fehér Tibor alakítása): őt a nők meg a divat érdekli, a forradalom amolyan fickós hóbort számára, aztán az ő figurája is változik. Ha a készítők végigmentek volna minden karakteren, szépen, következetesen, nem lettek volna épp a főhősök (Petőfi, Jókai stb.) olyan… rajzfilmfigurák. Értem én, őket a sors tolta egyre tovább előre. De egy filmnek árt az egydimenziós karakterábrázolás.

A főgonosz Farkas(sh) (Horváth Lajos Ottó).

A film főgonoszán, Farkas(ch) úron (Horváth Lajos Ottó alakítása) általában azért verik el a port, mert jaj, de közhelyesen ármánykodik, csak azért, hogy újra meg újra elbukjon. Kérem tisztelettel, akkor a kommersz filmműfaj összes főgonoszán el lehet verni a port, mert ők is jaj, de közhelyesen ármánykodnak, hogy újra meg újra elbukjanak.

Ami engem Farkas(ch) figurájában zavar (de nagyon): ha megütnek, se értem a motivációját.

Mi a jóistenért akarja kinyírni Petőfit még akkor is, amikor határozott parancsot kap, hogy hagyja a fenébe az egészet és menjen szépen börtönbe, ha ilyen kétbalkezes. Addig elfogadom, amíg parancs van, zsold van, na de utána? Az az indok, hogy őt egy cingár költő nem fogja legyőzni (szinte lírai monológ formájában mondja ezt ez a Farkas(ch), fel is nevettem, pedig nem volt vicces a szándék), enyhén szólva kívánni valót hagy maga után. Ahogy az a mód is, ahogyan a filmzene gyakorlatilag a produkció egyik főszereplőjévé válik. Itt valóban jól működött volna a „kevesebb az több” elve. Néha könyörögtem a Mindenhatónak, kapcsolja már ki a zenét, hadd halljam picit a forradalmárok ruhasuhogását, lépteit. De nem. A zene hömpölygött tovább zavartalanul, mint a Duna. Szendrey Júlia (Mosolygó Sára alakítása) szenvedő akcióhősként való szerepeltetése is nagy falatnak bizonyult a készítők számára. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a karakter olyan helyzetekbe kerülhet, amilyenekbe a filmben került.

És itt nem arról van szó, hogy egy 19. századi hölgy nem pofozkodhat egy fikciós filmben. Dehogynem.

Hány ilyen filmet láthatunk. Hanem arról, hogy ezt a karaktert nem úgy építették fel.

Nem folytatom a film vérző sebeinek felsorolását, hosszabb tanulmányt igényelne. Amit viszont fontosnak tartok hangsúlyozni: a hibák ellenére a film élvezhető. Azoknak pedig, akik azt róják fel az alkotóknak, hogy eltértek a történelmi hűségtől, csak annyit tudok mondani, hogy a klasszikus western hősei (ugye, az a műfaj, amely talán az amerikai nemzeti mitológia – igen, fehér, keresztény, sok esetben rasszista, tudjuk – prototípusa) a Most vagy soha! Petőfijéhez képest igazi földön kívüliek. A klasszikus western hősei köszönő viszonyban sincsenek a történelmi valósággal. A híres mesterlövészek valójában többnyire opportunista, sok esetben aljas gyilkosok voltak. A klasszikus western viszont nem történelmi film. Hanem mitológiai. Ahogy a Most vagy soha! is. És ami még fontosabb: közönségfilm egyik is, másik is. A közönségnek pedig szemlátomást tetszik. Annak a bizonyos népnek. Amely most elmegy a moziba, megnézi a Petőfi-játékfilmet, nevet, szorong és tapsol is a végén.