A nem titkos csoda, amikor Magyarország kicsit visszakapta a hegyeit

A világ minden szegletében hevernek olyan történet-gyöngyszemek, amelyek arra várnak, hogy afféle úton-útfélen heverő kardként valaki felkapja és megsuhogtassa őket. Így van ez Erdélyben is. Tele van a padlásunk remek történetekkel, alapanyagokkal. Csak rájuk kell találni. És itt lépnek a színre azok az emberek, akiknek ez a munkájuk. Kutatják a történeteket. Ilyen ember például Killyéni András sporttörténész, aki hosszú ideje kutatja a hazai (értsd, erdélyi, magyar és nem csak) sportélethez kapcsolódó sztorikat. És bő tíz éve talált egy olyat, amelyet akkoriban talán pár szakmabeli ha ismert. Az ő érdeme (könyvet is írt a témában, 2015-ben jelent meg Olimpiai álom a Radnai-havasokban címmel), hogy szélesebb körben ismertté vált a borsafüredi olimpiai falu története. Munka közben összeakadt Csortos Szabó Sándor producerrel (a forgatókönyvet is ő írta) és Szarka Nóra rendezővel. A közös munka eredménye egy 50 perces dokumentumfilm, az Olimpiai álom Erdélyben, amelyet 2022-ben mutattak be (2023-ban Magyar Mozgókép Díjra jelölték, de nem nyert), az erdélyi közönség pedig az idei Filmtettfeszten láthatta. Na és akkor nézzük a sztorit magát. Kezdjük azzal, hogy az újkori olimpiai játékok sora 1896-ban indult, hol máshol, mint Athénban.

Budapest megpályázta az 1916-os olimpia szervezési jogát,

amelyet végül Németország kapott meg, de hiába, ugyanis az I. világháború okán elmaradt a rendezvény. Sebaj, mondták a magyarok és megpályázták az 1920-ast is, sikerrel. Igen ám, de jött 1918, a vereség (melynek következtében a győztes nagyhatalmi olló szétvagdosta az országot), és ez az olimpia is ment a levesbe, hiszen vesztes ország nem szervezhetett olimpiát. Sőt, a győztesek azt is megtiltották a vesztes országok sportolóinak, hogy részt vegyenek az Antwerpenbe átdobott versenysorozaton. Következett a mikói huszonkét év, no meg a két bécsi döntés. Az első azt eredményezte, hogy Magyarország visszakapta elcsatolt felvidéki területeit, a második következtében pedig Észak-Erdély tért vissza az anyaországhoz. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra, hogy megérthessük, miért is kezdett épülni olimpiai falu Borsafüreden. Képzeljük el, milyen érzés lehetett, amikor a miszlikbe szabdalt, nagyhatalmi szinten

semmibe vett ország népe váratlanul arra ébred, hogy egyik napról a másikra, ha tetszik, visszakapja a hegyeit.

Micsoda eksztatikus érzés lehetett ez (és ennek semmiféle pragmatizmushoz nincs köze, első megközelítésben). Magyarország úgy érezte, 22 évnyi megaláztatás után felállhat a sárból. És lépett. Minden szinten. A sportban azzal, hogy újra megpályázta az olimpia rendezési jogát. Az 1948-asét. A korban az dívott, hogy aki a nyári olimpiát rendezi, azé a téli is. Na, hát 1938 (és 1940) előtt Magyarországnak nem voltak hegyei. Elcsatolták őket. Aztán hirtelen megint lettek. És eksztatikus politikai akarat is volt a nagy tettek véghezvitelére. Innen indul a borsafüredi olimpiai falu fantasztikus története. A magyar síszövetség felkérte Déván István magyar síbajnokot (meg mindenféle egyéb sportban kiválóan teljesítő sportolót) és újságírót, ugyan járja már be a felvidéki és erdélyi hegyeket és válassza ki, hol legyen a téli sportközpont. Déván boldogan kötélnek is állt, a végén pedig rábökött a térképre: ott. Vagyis Borsafüreden. Tudják, Máramaros, Radnai-havasok lába. A budapesti bürokraták leutaztak a helyszínre –

vicces-szomorú, hogy például 1943-ban rövidebb idő alatt el lehetett jutni vonattal Budapestről Borsafüredre, mint 2023-ban,

ja, közben megint elcsatolták a területet… –  és látták, hogy ez jó. És letettek az asztalra egy hatalmas láda pénzt: tessék, lehet építkezni. El is készült a lesiklópálya, egy síugró sánc (a három közül) és több szálláshely: az Anikó Menedékház (a kor egyik legmodernebb ilyen típusú magashegyi épülete), a Bors Vezér Szálló és a Hóvirág Szálló. Ám a történelem megint fordított egyet a kockán. Magyarország ismét a vesztesek oldalán zárta a háborút, Észak-Erdélyt visszadobták Romániának és ezzel hosszú időre lezárult az olimpiai álmodozások kora. Eddig tart a sztori, dióhéjban. És innen kezdődik a film, amelynek a helyszínek mellett Killyéni András a főszereplője, ha tetszik. Első ránézésre talán hosszúnak tűnhet az az 50 perc. De nem az. A készítők ugyanis egyrészt remek ritmusérzékkel adagolják az információkat, melynek következtében a film nem ül le, nem kezdünk a moziszomszédunkra bámulni vetítés közben. Másrészt

a rendező fontos pillanatokban „ritkítja” az adatáramlást személyes vonatkozású történetszálakkal.

Kettővel is. Az egyik a borsafüredi olimpiai falu egyik tervezőjének, a lengyel sítörténet legnagyobb alakjának története. Stanislaw Marusarz sportolóként, emberként is legendává vált, elsősorban odahaza, Lengyelhonban. A II. világháborúban csatlakozott a lengyel ellenálláshoz, hegyi vezetőként vitte a menekülőket Magyarországra. Elkapták, a Gestapo kínozta, ki akarták végezni, megszökött a börtönből, Magyarországra ment, ahol menekülttáborban élt. Ekkor talált rá Belloni Gyula, maga is kiváló sportember, a Magyar Sí Szövetség kapitánya, akkoriban épp a belügyminisztérium tisztviselője. És Marusarz a magyar síugrók és lesiklók edzője lett, illetve ő tervezte a borsafüredi síugrósáncokat. (Marusarz kalandos élete önmagában is remek sztori, de ez a lengyelek dolga, lett is belőle film.) A másik személyes történet egy szerelemé. Említettem, hogy az egyik, még időben elkészült borsafüredi szálláshely az Anikó Menedékház volt. A házat Eleőd Anikó sokszoros síbajnoknőről nevezték el. No, és történt, hogy az egyik szezonban egy lánycsapat érkezett Borsafüredre. A fiatal gondnok és a csapat egyik tagja pillanatok alatt egymásba szeretett. És amikor az ifjú hölgy következő alkalommal visszatért, szerelme, ha tetszik, kész tényekkel várta (lehet, ez ma kiverné az emancipált biztosítékot, de akkor más idők jártak): puccba vágott esküvővel. Csak igent kellett mondani. És bár a lány anyukája más férjet szánt neki, a frigy létrejött. A készítők megszólaltatják a pár leszármazottját és ezek a jelenetek valóban beviszik a nézőt a kor élő szövetébe. (Kalap le!)

Na de mi lett azután, hogy Magyarországtól megint elvették a hegyeket?

Nos, nagyjából semmi. Az Anikó Menedékház még 1944-ben leégett (vagyis felgyújtották az „odalátogató” szovjet csapatok). A fiatal és egységes és oszthatatlan nemzetállam, Románia nem igazán akart semmit Borsabányán. A Ceaușescu-rezsim nem kívánt olimpiát rendezni, a turizmus helyett pedig az ipar „fellendítésébe” kezdett Borsafüred környékén. A Bors Vezér Szállóból iskola lett, a Hóvirág Szálló még működött egy ideig. Aztán jött 1989, rászakadt Romániára a demokrácia… és a mioritikus smekkerség. Pénz volt turizmusfejlesztésre, a derék svindlerek fel is markolták, aztán eltűntek vele. A Hóvirág Szálló ma is áll, igaz, romosan. Még ott vannak a hajdani szálló falai, amelyeket beépítettek az újba. Ott vannak a pályák is. És ennyi.

Románia „remekül” gazdálkodott az ölébe hullt ajándékkal.

Igaz, Borsa jelenlegi polgármestere meglátta a fantáziát a történetben és igyekszik síparadicsomot kiépíteni Borsafüreden. A magam részéről drukkolok neki. A filmmel kapcsolatban még megjegyezném, hogy a vetítés utáni beszélgetésen a producer többek közt azt mondta, abszurdumnak érzi, így, visszatekintve a korabeli eseményekre, hogy egy háborúban álló ország nekiáll olimpiai falut építeni. Egy háborúban álló ország háborúzik, nem? Kicsit elcsodálkoztam a mondatokon. Mert arra utalnak, hogy a producer nem fogja fel a kor lelkületét. A bécsi döntések után Magyarország úgy érezte, helyreállt a méltósága (némiképp). És értelemszerűen nem gondolt arra sem a következő pár évben, hogy el fogja veszíteni a háborút. A rettenetes megaláztatásként megélt trianoni döntéseket követően az a történelmi momentum hatalmas erőt, hitet adott az embereknek. A politikai döntéshozóknak is. Ezt azért illene érteni (lásd még, a tettrekészség lélektana), ha valaki filmet készít.