A közösségimédia-használat véglegesen átalakította a falusi életet

– írta Hermann Bausinger német kultúrakutató pár évtizeddel ezelőtt. Valószínűleg nem gondolta, mennyire relatívvá és megkérdőjelezhetővé válnak a szavai: a technika erős, felforgató csápjai ma már nem a „hagyományos” értelemben vett mechanikai vívmányok, hanem a(z információs) technológiák, amelyek, mint egy sokkarú polip, a legkisebb résen is átcsusszannak.

Már régóta felváltották a falugyűléseket a falvaknak készült Facebook-profilok vagy -csoportok, ahol a település lakói értesülhetnek az új információkról, legyen az fűtéstámogatás, napelem-telepítési lehetőség, tűzifa-vásárlás, házszentelés, vagy a polgármesteri hivatal fogadóóráinak megváltozása, könyvbemutató, táncmulatság stb. A csoportokban még ennél több is: segítségkérés és -nyújtás zajlik, legyen az fizikai vagy lelki.

A kolozsvári BBTE Néprajz és Antropológia szakán Társadalmi viszonyok és gazdasági erőforrások átrendeződése a mai faluban címmel rendeztek a múlt hétvégén egy időszerű konferenciát, amely a fenti gondolatokat is érintette egyik tematikus blokkjában: a digitális eszköz- és internethasználat jelentősége a falusi környezetben jelentősen felerősödött.

Személetes példát hozott fel az erdélyi szórványmagyarság köréből Mátyus Anita, aki a Maros megyei Kisfülpösön készített interjúkat olyan hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő szülőkkel, akiknek gyerekei a kisfülpösi szórványkollégium diákjai. A megkérdezettek hátrányos helyzetük ellenére rendelkeztek könnyebben hozzáférhető és megfizethető okoseszközökkel, leggyakrabban okostelefonnal, pár esetben laptoppal vagy táblagéppel.

Mint kiderült – noha nem újdonság, csupán nyomatékosításra szorul –,

Olyannyira az, hogy a használói között írástudatlanok is vannak, hiszen ma már a közösségi média használata a legegyszerűbben hozzáférhető, az eddig elkerülhetetlennek bizonyuló írás-olvasás megtanulása pedig lassabb tevékenységnek számít, mint például egyszerűen hangüzenetet küldeni, esetleg videócsetben beszélgetni.

Ennek ellenére a domináns alapállás az internettel kapcsolatban az volt a megkérdezettek körében, hogy kevés tartalmat osztanak meg magukról, tudatosan kezelik az ismerőseiket és azokat, akik láthatják a megosztott tartalmaikat. Az internet a szemükben egyszerre hasznos és veszélyes – ez, noha egy jól körülhatárolható csoport véleménye, úgy tűnik, szinte univerzális tapasztalat, hiszen aki napi szintű internetfelhasználó, az folyamatosan ezt érzékelheti.

Vajda András (Sapientia EMTE) néprajzkutató szerint – etnográfiai megközelítésben – az okoseszközök használata és a képernyőre meredés, az online világ tulajdonképpen tér- és tájhasználat. A néprajznak tudnia kell valamit kezdeni az „e-vidékkel”, a digitális etnográfia és a kommunikációtudomány metszéspontjában, hiszen – ha visszagondolunk Bausinger mondatára –

Bennünk sokáig elkülönülve éltek olyan fogalmak, mint az online és az offline lét, azonban ez megdőlni látszik a falusi élet esetében is: már nem beszélhetünk ennyire éles különbségekről, ezek nem párhuzamos világok, amelyekben külön-külön élünk, hanem egyszerre vagyunk mindkettőnek a lakói, döntéseinkre, életvezetésünkre markánsan hatnak.

Ez abból fakad, hogy minden új cselekvés – például az, ahogy a falusi világban elterjedt a közösségi média, elsősorban a Facebook használata, meg az okostelefonoké – egy idő után természetessé válik, ahogy az is, hogy a világot a mindent leuraló médián keresztül érzékeljük, tapasztaljuk. (Gondoljunk csak bele: egy írástudatlan ember azért használ hangüzenetküldő alkalmazást, mert nehezére esik írni, egy felsőfokú képzettséggel rendelkező, elfoglalt ember pedig időmegtakarítás miatt.)

olyan emberek, akik segítettek egymásnak értelmezni a világot, akik útmutatást, eligazítást adtak, megoldást kínáltak (krízis)helyzetekre – jó példa erre, hogy nagy baj esetén az emberek például a paphoz, lelkészhez fordultak tanácsért. Az interpretív közösségek szétzilálódtak a fokozott médiahasználat miatt.

A médiahasználat természetessége kapcsán Vajda felvetette a kérdést: el tudunk-e például képzelni most egy olyan világot, ahol egy csapásra minden média (és eszköz) megszűnik, és – mondjuk – minden esetben oda kellene mennünk valakihez, hogy megkérdezzük: XYZ intézményt hol találjuk az utcában. Ebben rejlik a digitális és a természetes viszonya, hiszen már hamarabb nyúlunk hozzá a telefonunkhoz megkeresni valamit, mint hogy valakit megkérdezzünk a minket érdeklő témában – ez pedig falun sincs másként.

A néprajztudomány népi írásbeliségről beszélt a közelmúltban, most viszont másképp közelíti meg a témát: ez lassan átköltözni látszik a digitális térbe.

A mediatizáltság apropóján Vajda András egy lelkész példáját is felhozta, aki táblagépről olvasta fel prédikációját, sőt, a szövegben utalásokat is tett Facebook-megosztásokra, például egy bibliai versre, amelyet egy gyülekezeti tag osztott meg korábban.

S hogy ez nem is volt elég, azt a következő eset is magyarázza: egy katolikus plébános a koronavírus-járvány idején megpróbálkozott az online gyóntatással is, csakhogy elbliccelte, mert nem tudta, hogy nem privát: elég nagy botrány lett belőle. Átértékelődik a titok, a privát szféra – arról esik szó, ki mit osztott meg, nem arról, hogy ki mit mesélt a szomszédjának.

Láthatjuk tehát, hogy korántsem párhuzamos valóságokról beszélünk akkor, amikor a vidék és az e-vidék kapcsolatát igyekszünk megérteni. Hogy miképp alakítja át még jobban a digitalitás a falusi életvilágokat, az már egy másik történet.