A kolozsvári Fellegvár: lebegő „senkiföldje” ég és enyészet között

Ha olyan emberek beszélgetnek, akik történetesen kolozsváriak, vagy nem kolozsváriak, de Kolozsváron élnek, vagy ismerik a várost, és véletlenül szóba kerül a Fellegvár, a tekintetek igen gyakran belevesznek a végtelenbe. Ó, a Fellegvár! Andalgás, első szerelem (második, harmadik, sokadik), lenézni a Városra, lesétálni és otthagyni a lélek egy csücskét a dombon… szóval ilyen romantikus dolgoktól csöpögnek a végtelenbe merülő tekintetek. És teljes joggal, hiszen

A története sokak számára ismerős: a Rákóczi-szabadságharc leverése után a labancok úgy gondolták, jó lesz, ha egy magaslati ponton fenyegető épületet (hát persze, várat) húznak Kolozsvár fölé. Ahonnan – ha a fránya kolozsváriak valamiért elégedetlenek – egy perc alatt feketére lehet pofozni őket. Felkértek hát egy olaszt, történetesen a császári hatalom erdélyi főhadiépítészét, bizonyos Giovanni Morando Visconti urat, ugyan építsen már arra a dombra egy jó kis citadellát. Visconti mester pedig nem volt rest, ügyesen megtervezte az ötszög alakú várat, hadiépületekkel, védművekkel, ahogy kell… aztán két évvel az építkezések elkezdése után meghalt (1917). Ezért kicsit elhúzódott a munka, de 1735-re állt a vár. És reszkethettek a kolozsváriak!

A 19. század végén meg a 20. század hajnalán aztán jöttek a korszak építő polgármesterei – sorrendben Haller Károly, Albach Géza, Svacsina Géza, akik építőteleppé változtatták a fél várost – és szépen parkosították a Fellegvárat: lettek sétányok meg minden, ami egy szolid polgári promenádhoz kell.

És megint telt az idő, jött egy impériumváltás, az első román világ, aztán a II. világháború és a kis magyar világ, utána pedig a hőn szeretett 40 év kommunizmus. Ebben az időszakban bontották le a Sáncalja putrijait is (tudjuk, itt született a későbbi kommunista irodalmi tótumfaktum, az egyébként nem rossz tollú Nagy István elvtárs), lettek új betonlépcsők, betonkorlátok, betondíszek (a jól ismert brutális szocreál stílusban, persze), és egy betonszálloda, az 1970-ben befejezett Belvedere.

aki elrendelte (egyes források szerint totál törvénytelenül, mármint nem voltak meg azok a papírok, amikért bárki építkezőt az agyhalálig vegzál a polgármesteri hivatal), hogy egy bazi nagy beton-fém kereszt kerüljön a Fellegvárra, egy régebbi fakereszt helyére, annak emlékéül, hogy a gonosz magyarok 1848 táján gyilkolászták a jó románokat. Aztán a fődák is elment a levesbe, jött helyette a fő-álmultikulti Emil Boc. Aki egyrészt kerek perec kijelentette, amíg ő a polgi, az a kereszt ottmarad, másrészt bejelentette, hogy úgy, de úgy felújítják a Fellegvárat, hogy még maga Visconti mester se ismerne rá, ha feltámadna s kedve támadna erre sétálni. Lesz ott minden, a modern táncot jár a hagyománnyal, a jelen és a jövő a történelemmel, még elektromos busz is lesz, ami felviszi a népeket a dombra.

Különben is, volt mire figyelni, ami a felújításokat illeti: a városközpont arcfelvarrása elég polémiára adott okot.

Gondoltam, bejárom a Fellegvárat, megnézem a helyet, ahol hej, nekem is voltak szívdobogtatóan romantikus élményeim… s még lesznek, függetlenül attól, hogy kivakarják a mocsokból, avagy sem. A Kőmál dombra több irányból is fel lehet jutni: a Szamos partjáról több ösvény meg egy lépcső vezet fel, de végig lehet mászni a Galileo Galilei utcán, vagy körbe, az Erzsébet (Emil Racoviță) úton. Ezúttal urasan taxiba ültem és felvitettem magam a Belvedere szálloda előtti parkolóba (ami majd megszűnik egy szép nap, ígéri a városvezetés). Ezek után bevettem magam a várdomb igazán pitoreszk labirintusába, ahol ezeket láttam:

Essünk túl a Fellegvár fallikus fenoménjén. Az élet természetesen él a Funar-kereszt körül is, mert élni akar, akkor is, ha egyetlen román városvezetés sem akad, amely odébb helyezné. Ma is úgy hetyegnek a párok a gonosz 1848-as magyarokra emlékeztetni kívánó kegytárgy tövében, mintha csak tavasz lenne.

A Fellegvár másik betondinoszaurusza a kommunista rezsim idején felhúzott Belvedere szálloda. Annak idején úgy csináltak helyet neki, hogy a várdomb déli részén levő történelmi épületeket ledózerolták. A szállodát nem fogják ledózerolni. Meg aztán lassan műemlékké érik. Ám addig is kiváló alkotófelület a falfirkászoknak.

Így néz ki a szépen, illetve sehogy sem őrzött múlt egymás mellett. Balra egy Habsburg-hadiépület (ha jól emlékszem, élelmiszerraktár), amelyet remekül felújítottak. Ma egy magáncég bérli. Jobbra a Fellegvár fennmaradt három kapujának egyike, amelyen át le lehet sétálni a Szamos-partra. Feltehetőleg jogi akadályok miatt nem lehetett felújítani, borzalmasan is néz ki. A felül látszó épületben időnként hajléktalanok tanyáznak, most is be lehet hatolni... nem szép, nem is illatos látvány fogadja, aki bemerészkedik.

Ha valaki bátor (és jó mászócipője van), nekivághat a Fellegvár déli, meredek lejtőjén levő sétánynak is. Mindjárt az elején van egy barlangféle, amelyet gondos kezek rácsokkal zártak el a külvilág elől. Ilyenek lehettek a régi Sáncalja barlanglakásai is, csak persze járt hozzá még némi bútorzat.

Ezek az igazán csinos beton virágtartók ott hevernek az ösvényen, mintha egy játékos kedvű óriáscsemete rendezgette volna őket, amíg meg nem unta a melót. Szeretném ehelyt felhívni a figyelmet arra, hogy a kommunista időszak e remekművei relikviák is, nem szabadna őket parlagon hevertetni, netán bezúzni. Megőrzendők, ha nem egyébért, hát azért, hogy ha lehet, ne készítsen senki alkotó ehhez hasonló böszme és ízléstelen tereptárgyakat. A sétányon egyébként végig afféle vízlevezető betoncsatornák hevernek keresztben... ne lazuljon már az arra járó figyelme.

A déli domboldal is tele van graffitivel. Vannak köztük egészen szépek is, mint ez a rőzsehordó néni. (Száz éve még hús-vér emberek hordták itt a rőzsét.) Igaz, van horogkereszt is, mert valamiért az ilyen szimbólumok kihagyhatatlanok, úgy tűnik.

És íme, a déli várdomboldal egyik fő attrakciója: a hajdani kolozsvári Sissi-szobor hűlt helye, talapzata, ahogy tetszik. A szobrot az impériumváltás idején eltüntették, hát persze, minek álljon ott egy magyarbarát császárné büsztje. Aztán egy évszázaddal később megtalálták: egészen véletlenül a kolozsvári szépművészeti múzeum raktárában porosodott. Azóta ott van a múzeum udvarán, az első emeleti kerengőn. A tervek szerint visszakerül majd a Fellegvárra. Nos, kerüljön, de őrséget is rendeljenek mellé, mert másképp egy hetet nem adok neki, épségben legalábbis.

Ezért mondtam, hogy a jó mászócipő elengedhetetlen, ha valaki kényelmesen (és biztonságban) szeretne andalogni az alsó sétányon. Az idő, hát bizony, elkoptatta a földet, ami szépen megcsúszott és vitte a lépcsőket is magával. És komolyan mondom, vannak olyan helyek, ahol nagyot lehet zuhanni, ha az ember nem vigyáz magára.

A Fellegvár egyik rejtett és ki nem használt látványossága az ejtőernyős torony. Ami biztos: jó magas kerítéssel körbevették. A polgármesteri hivatal ígérete szerint a torony is a városé lesz egy szép napon, és akkor majd minden szép lesz és jó.

Ez itt, ha tetszik, a hajdani Habsburg-vár főbejárata. Annak idején a kapualj közvécéként működött, az épület zárva volt. Szépen felújították, valakik vannak is odabent, hogy kik, nem tudni, semmiféle cégér nincs a falon. Van viszont egy emléktábla, miszerint az ellenforradalmár magyarok itt végezték ki Stephan Ludwig Roth evangélikus lelkészt, politikust, írót, még 1849-ben. Az egy dolog, hogy ellenforradalmárnak nevezik a tábla szövegezői Kossuth Lajost, a hab a tortán igazából az, ahogy a szöveg a szászságot és románságot jellemzi, mármint abban a korban, a 19. század közepe táján. A szászság az lakosság, a román viszont nép. Na. Nincs is több kérdés. Illetve csak annyi, vajon mire jó ez a gyűlöletkeltő megfogalmazás.

A remekül felújított történelmi épületek között van ez a térség, ahol mindenféle manapság trendi étkezdék, illetve azok romjai sorakoznak. Az ember áll és azt kívánja (persze, csak magában), bárcsak ellepné őket a vadon. De nem lepi el. Meg lehet mindet csodálni. Az egyik működik is.

Nem tudom, feltűnt-e valakinek, milyen fantáziadús tud lenni a brutalista díszítőművészet. Eltöprengtem, hogy ez a virágtartó krokodilt ábrázol-e, avagy dinoszauruszt. A velociraptor például hasonlít a műalkotásra. Persze, ezek a tereptárgyak is csak úgy ott vannak, szemmel láthatóan bármiféle koncepció nélkül. A krokodilnak társa is van, ott búslakodnak a kétezres években még teljes erővel működő fellegvári panorámakávézó romjai közelében. Nem értem, ha egyszer dől össze, miért nem lehet eltakarítani a közterületről? Mármint a kávézó romjait. A bájos krokodilok maradhatnak.

A Galileo Galilei (régi nevén Gizella) utcán ereszkedem le a Fellegvárról. A képen a kerítés mögött megbúvó épület igen jeles kolozsvári polgáré volt. Nagy Gábor, a Központi szálloda tulajdonosa ebben az épületben is működtetett egy mulatót. A telek persze, az övé volt, azon a domboldalon termett a szőlője. Ma már másé a telek is, a ház is.