A kolozsvári Alverna: a ferences földi mennyország, amit a kommunisták és posztkommunisták elsüllyesztettek

Kolozsváriként (és nem csak) gyakran kérdezgettem (amikor még a közéleti érdeklődésem nagyjából a magánéletem határáig nyúlt), mi a jóisten lehet az az épület (pontosabban rom), amely mellett az ember elautózik (mert gyalog ugyancsak nehéz arra járni, tekintettel a járda helyenkénti teljes hiányára), amikor a Györgyfalvi út végén jobbra kanyarodik és például a Tordai út, a Bükk vagy a Jó napot (Bună Ziua) negyedi Lidl áruház fele halad. A felvázolt irányban suhanva az egyik kanyar előtt, a bal oldalon: fémből készült kapu, mögötte impozáns épület, tornyos és omladékos. Annyit lehet tudni róla, hogy ez az agronómusok háza, mert oda van írva.

A ferences épületegyütteshez az aranykorban hozzácsapott, igazán illő (nem) épület, amelyen ott virít a sárgán piros felirat, a korabeli vegyesboltos panók stílusában, no meg az elmaradhatatlan (és irtó rongyos) trikolór.

Illetve volt, mert jelen pillanatban galambok és egyéb nem-humán szerzetek élnek ott. Az enyészeten kívül. Utánanéztem, bár nagyon nem kellett izzadnom: az erdélyi magyar médiában irtó kevés adatot találtam a romról (egy 2015-ös és egy 2019-es anyagra leltem csupán), vagyis a Barátok, később Alverna, ma Fagului (Bükk) utcában roskadozó ferences rendi Alverna épületegyüttesről. (Lehet, vannak még, csak én nem találtam rájuk.)

És akkor nézzünk (srégen) szembe megint a düledező valósággal: így néz ki ma az 1930-ban felszentelt ferences kegyhely főépülete. Szép, nem?

Snitt. Az RMDSZ 2012-ben indította útjára az Örökségünk őrei nevű műemlékvédelmi vetélkedőt, melynek célja a résztvevő középiskolások csapat- és közösségépítésén túl éppen az épített örökség megismer(tet)ése és védelme, a közbeszéd szintjén bár. Nemrég megkeresett a kolozsvári Református Kollégium egyik vetélkedő csapatának kulcsembere, Nyisztor Attila, mégpedig azzal, hogy szerveznek egy beszélgetést az Alverna múltjáról, jelenéről, jövőjéről, szzeretettel meghív. A beszélgetésen jelen lesz Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere, illetve Hunyadi Attila történész. Elmentem, megnéztem, előtte azonban kiléptem a helyszínre, lefotóztam, amit az utcáról lehetett (a belépéshez a mezőgazdasági minisztérium írásbeli engedélye szükséges), olvasgattam mai sajtót, régi sajtót. És akkor nézzük:

A jelen

A Mathias Corvinus Collegium Szentegyház utcai előadótermében szervezett eseményen a csapat jól szerepelt, ügyesen bemutatták a témát, szóban, képben, Hunyadi Attila pedig további részletekkel szolgált az épületegyüttes történetére vonatkozóan. A kérdés persze végig ott lebegett a levegőben: jó, a rom azért van olyan állapotban, amilyenben, mert a kommunista államosítás óta lelakták, majd a posztkommunizmusban sorsára hagyták. Most pedig nem is egy, de két állami (központi) intézmény veszekszik a terület fölött.

Közben a ferences rend visszaigényelte a birtokot, de a különböző eljárások, perek nagyon, de nagyon hosszú ideje tartanak, semmiféle konkrét és (a rendre nézve) pozitív eredmény nélkül.

Balról jobbra: Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere, Nyisztor Attila, a református kollégium csapatának egyik lelke és Hunyadi Attila történész.

Oláh Emese alpolgármester elmondta, hogy a dolgok állása okán az önkormányzat nem tehet semmit, nem vásárolhatja meg az ingatlant. Az RMDSZ a maga részéről megtesz mindent, amit megtehet, bár a nagy visszhangot keltő Mikó-ügyet követően kiderült, hogy az (egyházi) visszaszolgáltatási préri (harctér) enyhén szólva ingatag terep. Ez valóban lekövethető: amíg Románia ott toporgott az EU meg a NATO kapui előtt, igyekezett jó tanulónak látszani, a kommunizmus alatt elkobzott (magyar) ingatlanvagyon visszaszolgáltatása terén is. Utána azonban fokozatosan módosította álláspontját és jó néhány éve ismét ott tesz keresztbe, ahol tud (az eszközökben pedig nem válogat).

Még egy (nem) apróság: az Alverna épületegyüttes jelenleg nem műemlék. És tudjuk, hogy néha a műemlékek is összedőlnek (lásd, egy példaként a sok közül, a Beszterce-Naszód megyei Vermes evangélikus templomának esetét). Egy ötlet azért felmerült: járható út lehetne, ha egy civil szervezet kérné az Alverna műemlékké nyilvánítását. Hogy milyen eséllyel? Erre mondják, hogy aki nem lottózik, az nem is nyerhet.

A múlt

Nos, amilyen zavaros és szomorú a jelen, olyan tiszta és dicső a múlt. Hiába, ez már így tapadt hozzánk, erdélyi magyarokhoz.

És hogy tisztázzunk valamit, így az elején: az Alverna épületegyüttes a kolozsvári, tágabban pedig erdélyi és magyar egyházi (és világi) épített örökség rendkívül fontos része. Hogy miért?

Ha a szem a lélek tükre, az ablak meg a ház szeme, akkor az Alverna épületegyüttes szemei ugyancsak pokoljáró lélekre utalnak.

Az Erdélyi szemle egyik 1932-es számában arról olvashatunk (érdekes módon annak kapcsán, hogy Trefán Leonárd ferences szerzetest áthelyezték Kolozsvárról Székelyudvarhelyre), hogy három kiváló építő munkása volt (a cikkíró szerint) az erdélyi magyarságnak az adott időszakban: Bernády György, Marosvásárhely legendás polgármestere, Hirschler József, Kolozsvár-Belváros plébánosa, (aztán kanonok, pápai prelátus), aki a Marianum leánynevelő intézetet alapította, illetve megálmodta a sétatéri státusházakat, na és Trefán Leonárd, akinek a kor az Alverna épületegyüttest és kegyhelyet (és kirándulóhelyet), a hírek szerint a kor legnagyobb erdélyi nyomdáját, a Szent Bonaventura nyomdát, A Hírnök című katolikus lapot és egyéb fontos műveket köszönhet a(z utó) kor.

Trefán Leonárd atya a még szilárdan álló Alverna előtt. Forrás: romkat.ro.

A fenti hír alapján úgy tűnik, hogy páter Leonárd egyrészt igazi vizionárius volt (aki azonban nem csak elképzelt dolgokat, hanem meg is valósította őket), másrészt adott esetben nem számolt a körülményekkel. Elmondom, miért tűnik így. A Hírnököt 1903-ban alapította az atya (és 1942-ig jelent meg, tehát még a kommunista szép jövő beköszönése előtt megszűnt), a Szent Bonaventura nyomda 1906-ban jött létre (és 1948-ig működött, vagyis a kommunista szép jövőbe olvadt), az Alverna épületegyüttest (templom, rendház, pihenőház, no meg egy hatalmas kert) pedig 1930-ban szentelték fel (és a rendelkezésre álló adatok szerint legalább 1949. július 29-ig működött, amikor is a román minisztertanács egy rendelettel eltörölte a szerzetesrendeket a mioritikussá váló haza színéről). No de akkor miért is helyezték el Kolozsvárról Trefán atyát 1932-ben?

Az utcáról belátható egész terep egyetlen nagy bozót, illetve lomtár. Ja, ne feledkezzünk meg a trikolórokról (tele van velük a tér, ez itt például nem annyira rongyos) és némi szemétre került pártos kacatról.

A magyarázat a következő: az 1920-as évek végén rászakadt a világra a nagy gazdasági válság, tehát nehéz idők jártak. A források szerint a ferences rend (és Trefán atya) pont ekkoriban vásárolta meg az akkori város szélén, a Békásban levő gyümölcsöskertet. És adományokból, illetve bankkölcsönből építette fel az Alvernát. (Zárójeles megjegyzés: az Alverna vagy La Verna egy hegy az itáliai Toszkánában, ahol a legendárium szerint Assisi Szent Ferenc, a ferences rend alapítója megkapta a stigmákat, azaz Jézus sebeit. Erről a szent hegyről kapta nevét a kolozsvári épületegyüttes). Na jó, de miért csinált ilyet éppen a nehéz időkben, kérdezheti bárki, hiszen ott volt a ferences templom meg a rendház a város szívében, a Karolina téren és mellette. Két oka is volt rá: a Szent Bonaventura nyomdában ferences szerzetesek dolgoztak (és pár civil, de számuk elenyésző volt).

A Szent Bonaventura nyomda egyik gépe. Forrás: europeana.ro.

És akkor: mivel a kor (egyik) legnagyobb erdélyi nyomdája volt, a nyomdász szerzeteseknek hatalmas munkát kellett végezniük. Ráadásul ólommal dolgoztak, ami nem egészséges. Trefán atya úgy ítélte, szükség van egy helyre, ahol a szerzetesek megpihenhetnek, friss levegőt szívhatnak, élvezhetik a csendet, átadhatják magukat az áhítatnak. És persze a város polgárai is kilátogathatnak a kegyhelyre, akár egyszerű kirándulásként felfogva a dolgot.

1930. augusztus 3., vasárnap, az Alverna felszentelésének napja. Valóban hatalmas tömeg tolongott a templom mögötti kertben. Forrás: Facebook.

Szóval, az Alverna megépült, mindenki örült is neki (a beszámolók szerint többezres tömeg gyűlt össze a felszenteléskor, 1930. augusztus 3-án) és az elkövetkező években is népszerű helyszín maradt. Igen ám, csak fenn is kellett tartani. Több hír is szól arról, hogy a rend eladással egybekötött kiállításokat szervezett, feltehetőleg épp a fenntartási költségek bár részbeni fedezése érdekében (hogy a banki részletek törlesztését ne is említsem).

A kolozsvári ferences Domus Historia bejegyzése a Szent Bonaventura nyomda elárverezéséről. A bejegyzést író annak örül azért, hogy az erkölcsileg meg nem becsülhető, anyagilag milliókat érő drága kincs nem került idegen kezekbe, hanem a marosvásárhelyi rendház birtokába jutott. Forrás: Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár.

No és itt következik az, amivel Trefán atya nem számolt: a gazdasági válság hatásai valószínűleg megviselték a rendet. A cikk szerzője ezt írja (jókora tapintattal): Trefán Leonárdot lehengerelte az idő kereke. Szép mondat, de valószínűleg a pénzügyi krach-helyzet hengerelte le és (jó, többek közt) ezért kellett mennie. Az kétségbevonhatatlan tény, hogy az alvernai építkezés súlyosan megterhelte a ferences rendet. Idézek a kolozsvári ferencesek Historia domusából (1932-1933, 179 o.): „Ismeretes tény, hogy a kolostor adóssága az alvernai építkezésekre vezethető vissza, nem pedig a földművelésekre.” A helyzet annyira súlyossá vált, hogy a kolozsvári ferenceseknek dobra kellett verniük épp a nagy múltú Szent Bonaventura nyomdát, ahol nem csak kemény munka folyt, hanem bevétel is termelődött.

Az Alverna templom belső tere és főoltára. Azért volt itt még jó pár (kegy)tárgy, amiről ma nemigen tudunk semmit. És talán sosem fogunk tudni. Forrás: Digitéka.

Az Alverna épületegyüttes, nos, hadd maradjak óvatos bölcs: eklektikus stílusban épült. Érdekes, hogy az 1930-as felszentelés körül írt újságcikkek szerzői, ha tetszik, egy emberként elfelejtették megemlíteni a tervező és építő nevét. Egy mérsékelten dühös olvasó levél hatására aztán az Erdélyi Szemle szerkesztői észbe kapnak és korrigálnak: a kor egyik híres építészéről, Moll Elemérről van szó, aki 1909 és 1919 (naná, hogy pont ekkor ment a levesbe), illetve 1940 és 1944 (és megint naná, hogy pont ekkor) között Kolozsvár főépítésze is volt.

Semmi különös: egy rom így néz ki.

Ami az utcáról betekinthető külső állapotokat illeti, tessék csak megnézni a most készült fotókat, önmagukért beszélnek. A beltérről nem tudok mit mondani, amint jeleztem, élő kívülálló oda csak akkor teheti be a lábát, ha minisztériumi flepnije van róla. (A kapus megvesztegetésével nem próbálkoztam.) Viszont azt tudni lehet, hogy például a templom négy harangját a kommunista bedaráláskor időben leszerelték és jelenleg a Jobbágy (Endre király, Arieșului) utcai Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánián vannak (és remélhetőleg szólnak is).

Amit még tudni lehet (és ez valóban elkeserítő): a templom külső és belső falképeinek elkészítésére a kor egyik ismert és elismert festőjét, a csíkszeredai születésű Szopos Sándort kérték fel, aki szállította is a megrendelést.

Az Alverna templom egyik falfestménye (vagy előtanulmánya). A kép előtt Szopos Saándor festőművész. Forrás: Digitéka.

A leírások és a rendelkezésre álló képanyag szerint modern falfestményekről van szó: a témák a Szent Ferenc-legendáriumhoz köthetők, ám a megjelenített hívők a ma (vagyis a 20. század elejének) emberei. Mekkora kincs lapulhat az omladozó vakolat alatt? És mekkora kincs ment már tönkre például az időjárás viszontagságainak kitett külső falakon? El nem tudom képzelni. Viszont azt nagyon is el tudom képzelni, hogy ha pereg a vakolat, továbbá beesik az eső a tetőzet lyukain, mi lesz azokból a festményekből. Röviden: tragédia.

Az Alverna főbejárata, fölötte Szopos-falkép, a kapuban Trefán atya. Ma ez az épületrész is rohad, a kép feltehetőleg a pergedező vakolat alatt ázik, ha ugyan nem verték le gondos kezek az államosítás idején. Forrás: Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár.

A kolozsvári Alvernához csipetnyi bizarr legendárium is fűződik. A Keleti Újság 1940. március 29-i száma hozta egy bizonyos Jagamas Lili beszámolóját egy elborult elméjű gyilkosról, aki szabadulása után a hegyekben élt, de a kolozsvári Alverna környékén is sűrűn felbukkant. A gyermekek Winnetou-nak nevezték a szikár, szerzetesi csuhára emlékeztető köntöst viselő alakot, akivel a cikk szerzője is találkozott, ám szóra bírni nem tudta. A beszámolóból kiderül az is, hogy a kor egyik kevésbé híres vegánjáról van szó: Winnetou a szavahihető (???) tanúk szerint kizárólag gyökereken, gyümölcsön és füvön (?) élt. Aki nem hiszi, olvasson utána.

Amilyen az épület, olyan a postaládája. És ha az ember közelebbrőől megnézi, kiderül, hogy a levelet egy bukaresti bíróság küldte. És feltehetően nem újévi jókívánságokat tartalmaz.

Az utolsó hír, amit a kolozsvári Alvernáról a kor sajtójában találtam, 1942-ből származik és egy háromnapos egyetemista lelkigyakorlatról tudósít a helyszínen. Aztán csend. Majdnem, tessék csak nézni, olvasni az alábbi fotó szövegét:

A kolozsvári ferences Historia Domus utolsó, Alvernára vonatkozó bejegyzése 1948 júniusából származik: „Jézus szíve ünnepét itthon (értsd, az óvári rendházban, templomban – szerz. megj.) és az Alvernán megtartottuk. Sokan kijöttek. Egész kicsi búcsú lett belőle.” Na igen. Búcsú. Pont az lett. Forrás: Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár.

És következik 1949. július 29., amikor a kommunista Románia beszántotta a szerzetesrendeket és velük együtt az Alvernát is. Amint egy jóval a rendszerváltás utáni román nyelvű (ha más nem foglalkozott vele, ugye) interjúból kiderül, a tabula rasát követően az épületben egy ideig TBC-kórház működött, később növényvédelmi kutatóállomásnak, illetve az agronómusok házának adott otthont. Aztán bérlakások voltak ott, no meg az enyészet. És ma: semmi. Halál. Itt a pont. Egyelőre.

A jövő

Hogy az Alverna jövője hogy néz ki? Nos, véleményem szerint felemásan. Mert az egyik oldalon ott van például a református kollégium lelkes csapata, amely előrángatta a témát és szándéka szerint (egy Ady-formulával élve) gyermekhittel, bátran ki is tart az épületegyüttes megóvása mellett (már amennyire kitarthat). Aztán ott van az önkormányzat, az RMDSZ: úgy érzem, kellőképpen érzékenyítve lettek, hogy ezt a csúnya szófordulatot használjam. Ha a szövevényes és furmányos jogi (és politikai) gordiuszi csomót átvágni nem is tudják, őrködni őrködhetnek az alvernai romos vártán. Aztán persze ott van a ferences rend, amely vívja a végtelennek tűnő bírósági csatát, egyelőre eredménytelenül. Végül, de nem utolsósorban ott vannak a szakmai és civil szervezetek, akik szót emelhetnek vagy akár ringbe is léphetnek, például azért, hogy az épületegyüttes megkapja a műemlék flepnit.

A képen a kötelező trikolór melett egy patkó látható. És tényleg (bár valószínűleg nem ezzel a szándékkal került oda), az Alvernának óriási szerencsére van szüksége, hogy megmeneküljön a pusztulástól. No meg minden olyan (köz)szereplő szavaira és tetteire, akinek esetleg szívügye az erdélyi magyar épített örökség megőrzése.

Mert ha nem történik valami, akkor a nagy jogi dzsungel és maszatolás vége az is lehet, hogy az Alverna egy szép nap összedől. És kinek jó ez? Hát például a Kolozsváron (is) mindig az ilyen helyek körül ólálkodó ingatlancápáknak, egyéb ragadozóknak. Ha megnézzük a környéket, már ott vannak a semmiből égnek szökkenő, szériában gyártott lakódobozok. Nyakam rá, hogy az Alverna telkét is árgus szemekkel figyelik. (Ja, az óriási kert sem minősül zöldövezetnek, vagyis beépíthető.)

Tehát megvannak a szemben álló felek. A harc tovább folyik. Drukkolni lehet, kell is, de nem elég.